Sárkányok háza: Tűzcseppek

A Starkok vazallusa

Criston, mikor belépett a sátorba, nem volt különb a lovagok többségénél; széles válla, mellkasa, vaskos karja és zömök izomzata egy egészségesen felnőtt férfiról árulkodott. Haját rövidre nyírva hordta: ebből látszott, hogy nem sokat ad a hivalkodó megjelenésre, sokkal inkább az egyszerűségre törekszik. A szeme mintha állandó szomorúságot tükrözött volna, de közben egész lénye egyfajta magabiztos erőt sugárzott. Rodrik Stark ülve fogadta Criston Cole-t, aki fél térdre ereszkedett a Vaskirály előtt. A fegyveres őrökön kívül csak ők ketten voltak a sátorpalota központi traktusában – Rodrik négyszemközt kívánt megismerkedni a Viharföldek lovagkirályával, akiről az öccsétől már olyan sokat hallott. Nem is köntörfalazott: fogadta Criston tiszteletteljes köszöntését, majd utasította, hogy álljon fel, hadd nézze meg magának. Közben Criston ugyanúgy megnézte magának a Stark királyt. Emlékezett rá, micsoda erős hatást gyakorolt rá Viserys Targaryen, amikor szemtől szemben állhatott vele Deres várában. Tizenkét év telt el azóta, ami Criston számára legalább harmincnak érződött, tele keserűséggel, bánattal és hiábavaló küzdelemmel. Forrófejű ifjúból meglett férfivá érett, ezért is volt kevésbé megindító számára ez a mostani audiencia, mert bármilyen mélyre is süllyedt az Emerencia fölött érzett gyászban a viharvégi király, és bármily keménnyé is tették szívét az elmúlt évtizedek sorozatos pofonjai, mégis ott állt karnyújtásnyira Deres birodalmának urától, az Északi Királyság első és leghatalmasabb emberétől. Rodrik tiszta tekintetéből nyitottság, érdeklődés és kiismerhetetlen ragyogás áradt. Ez utóbbi ugyanúgy lehetett a középidőskor dacára jelen lévő bölcsesség tüze, mint az uralkodással együtt járó szenvedélyesség lángja, vagy mint az időről időre fellobbanó, pokoli düh tüze – Criston képtelen volt eldönteni, melyik sejtése áll legközelebb a valósághoz. A király jól tartotta magát ahhoz képest, hogy micsoda terhet kellett cipelnie. Az már első pillantásra is látszott, hogy Rodrikban nincs meg az a komorság és gyanakvás, ami az idős Ellard Starkot jellemezte. Az pedig köztudott volt, hogy míg Ellard csupán meghonosította a Stark Királyságban a Targaryen mintázatú lovagi kultúrát, a korábbiaknál jóval szélesebb körben terjesztve el azt az eszményt, amely I. Aenyst, sőt a Targaryenek Hódító Aegon királyát emelte piedesztálra, addig Rodrik ifjú korában valóságos híve, megszállottja volt ennek a világnak. Hódító Aegon és Kegyetlen Maegor mellé már gyermekkorában megtalálta magának másik két nagy példaképét: a Feketekardú Barthogan Starkot és a Kérlelhetetlen Artos Starkot. Ez utóbbi uralkodó főleg a Karstarkok körében örvendett nagy népszerűségnek, legendás tetteit, köztük a hantföldi csatát, ahol kimentette Robyn Ryswellt az Umber lovagok karmai közül, Deres szentélyeinek egész sora őrizte meg pompás freskóképein. Rodrik még hercegként fedezte fel ezeket a freskókat, és azóta is, ahányszor csak az istenerdő földjére vezetett valamelyik útja, igyekezett megragadni minden alkalmat, hogy megcsodálhasson egy-egy ilyen falfestményt. Megszállottjává vált az északi lovagkirály eszményképének, és már egészen fiatalon, gyerekfejjel elhatározta, hogy a nyomdokaiba lép. Egészen más volt Rodrik, mint nagy elődei, ezt Criston már ott a sátorpalotában felismerte. Tudta, hogy a Stark király Deres népének jóformán egyfajta istenség; a lovagok számára erős, szigorú hadvezér; a főuraknak afféle sakkfigura, amelyet hol védeni, hol követni, hol meg éppen leütni kívánnak. Ő egyiknek sem akarta tekinteni Rodrik Starkot, csak annak, ami: farkasnak – erényeivel és gyarlóságaival együtt. Tudni akarta, hogyan intézi majd Rodrik a Targaryen-házzal Aemond herceg megkoronázásának ügyét. Ha úgy, mint Jon Stark az elmúlt hónapokban, akkor nem méltó a vaskirályi címre. Hogy az uralkodók hatalmi játszmájának az egyszerű nép igya meg a levét – azt semmiképp sem tartotta elfogadhatónak. Westeros királya természetesen már megtette a maga intézkedéseit, Aegon már lépett az óriás sakktáblán. Alighogy Aemond Targaryen kivonult Deresből, a király megbízottai rögtön munkához láttak. Minden korábbinál nagyobb szervezkedés révén azt próbálták elérni, hogy a Westerling, Harroway, Costayne és a Targaryen-ház között újra szoros szövetségek köttessenek. Eközben Rodrik Starkot több oldalról is arra ösztönözték vazallusai, hogy tagadja meg Aemondtól a koronát, eszébe se jusson behódolni a sárkánykirálynak. Az Aemond lázadását követő kilenc-tíz hónapban a Targaryen király legszebben hízelgő kígyói sziszegtek a Westeros- és a Hightower városi tanácsosok fülébe, így a közös érdekek által a Sárkányok Házához hű királyságok ismét szövetségesekké váltak, az ellentétek pedig kisimultak. S miközben Deres ismét forrongott, Jon Stark a teljes királyi bandérium élén elindult a Falon túli Királyságból, hogy személyesen gyakorolja hatalmát a Targaryenek szövetségesei fölött. Mire elhagyta a megostromlott Westerling hercegséget, serege létszáma megközelítette a húszezer főt, Costayne-ba érve pedig meg is haladta azt. Ekkor Aemond herceg ismét útnak indult, mélyen behatolt Rideghon területére, egészen Jég-öbölig nyomulva. A város mellett, egy hegyi patak forrásánál ütött tábort, és türelmesen várta a Falon túli királyt. Nem kellett sokáig várnia: nyár idusán a vadak roppant serege tűnt fel a szemhatáron, mely fölött a Wull klánvezér, Farkas Gorm zászlóját is ott lebegtette a meleg nyári szél. Mire az egyesült Falon túli sereg elfoglalta helyét a Jég-öböl táborban, összlétszámuk alulról súrolta a kétszázhúszezret. Elképesztően nagy tömeg volt az: Rideghont példának okáért nagyjából százötezer lélek lakta akkoriban – a jég-öböli sátorváros ennek kétszeresét tette ki. Aztán napról napra bővült a lélekszám: kézművesekkel, mindenféle árusokkal, kissé távolabb Deresből elrabolt szajhákkal, annál is messzebb pedig varjak módjára gyülekező kóborló vadakkal, akik csak arra vártak, hogy ez a roppant tömeg megütközzön egy másikkal, és azt követően kezdetét vehesse a jól jövedelmező fosztogatás. A Targaryen herceg által személyesen vezetett hadjárat és a Falon túli vérfürdő puszta hírére Jon Stark és az Éjjeli Őrség lovagjai felgyújtották Westeros utcáit. A Starkok, Karstarkok, Greystarkok és az északi küldöttségek szintén megindultak Westeros irányába, a Királyvár erdei táborba. Amíg pedig oda nem értek, Rodrik Stark nem kívánta tétlenül tölteni az időt: haditanácsot tartott, peres ügyekben ítélt, okleveleket bocsátott ki, és rögtön a csatába vonulását megelőző másnapon sátorpalotájába invitálta Criston Cole-t. Így került hát a Viharföldi lovagkirály Deres urának közvetlen közelébe – és így történt, hogy néhány csöndes pillanat erejéig egymást tanulmányozták őszinte kíváncsisággal.