Sárkányok háza: Tűzcseppek

A Triarkák

H. u. 135. elején jött meg az igazi tél. A Hét Királyságban megállt az élet. A falvak, de még a városok is, magukra maradtak. Nem közlekedtek a szekerek, lovasok is alig tudtak átvergődni a kengyelig érő havon. Senki sem utazott. Megrekedt a királyi posta, és ahol kevés volt az élelem, ott a közemberek koplalni kényszerültek. Észak felől metsző hideg érkezett. Királyvárban különösen hideg volt, mert a szelek minden irányból ostromolták a falakat, a házak kihűltek, kétszer annyi fa égett a kályhákban, kemencékben és kandallókban. A kemencéből kikotort, félig égett fadarabokat másnap újra tűzre vetették. A királyi vár pincéjéből előkerültek a faggyús ládák, az emberek vitték a gyertyákat, és nem csak a szentélybe. Az éjszakák hosszúra nyúltak, a nappal már csak ebédig tartott, sötét fellegek borultak a birodalomra, esett a hó szüntelenül, éjjé téve a nappalt is. Egy dermesztő délutánon, hatóra tájban, hallatszott az őrök kiáltása, figyelmeztetve egymást: ideje becsukni a vár kapuit, amikor egy fáradt kéz erőteljesen verte meg a királyi palota kapuját. Ilyenkor általában az is zárva volt, de mivel türelmetlenül verték a kaput, sőt valamit üvöltöttek is érthetetlen, lysi nyelven, így hát Ser Willis Fell lovászmester két fegyvert markoló emberével résre nyitotta az ajtót és fertályóra múlva Alicent királyné lakrészébe sietett. Az ottani Városi Őrség jól ismerte őt, ezért csak annyit kérdezett, hol találja őfelségét, és mutatták is az utat neki. Hamarosan belépett egy kisebb terembe. A királyné és leánya is ott voltak. Helaena vastag bundában ült a kandalló mellett. Alicent is melegen öltözött, emiatt testesebbnek tűnt a valóságosnál. Az arca gondterheltnek látszott, amikor a lovászmester meglátta őt. Nem volt jó hangulatban, de aligha a férfira haragudott, mert feléje mindig a mosolygós arcát mutatta. Egy fűtőszolga éppen fát hozott és szaporán rakta a lángok közé.

- Úrnőm, két Triarka érkezett a palotába.

- Triarkák? Ilyen időben?

- Össze is fagytak, úrnőm. Az egyik valami tengernagy, azt mondja, ismered őt, járt már itt, a valyr nyelvet is érti valamennyire. Fontos levelet hoztak felségednek a tyroshi udvarból.

- Várj meg odakinn - mondta a királyné, és Ser Willis, még mielőtt elérte az ajtót, hallotta Alicent zsémbes panaszát:

- Még ilyen időben is államügyekkel kell foglalkoznom.

Megvárta, míg jönnek a szolgálók. Prémes kabátját ráadták, és odaintett két lovagot is: kísérjék el az érkezőkhöz. Amikor a királyné belépett a vendégszobába, egy pillanatig nevetséges és kínos helyzet alakult ki. A szolgák ugyanis két nagy dézsát hoztak be a szobába, megtöltötték forró vízzel, és a Triarkákról lehámozták a ruhát. A vendégek nyakig merülve a dézsában megkönnyebbülten sóhajtoztak, holott Westeros első asszonyát felállva és meghajolva kellett volna üdvözölniük. Ser Willis, aki ide is elkísérte, hiszen a testőre volt, nem is a fürdőző Triarkákat, hanem úrnőjét nézte. A jelenlétében Alicent királyné arcáról eltűnt a komorság, amit a hatalom és a vezérlés évtizedei véstek rá.

- Alicent királyné! - rebegte a nagyobbik dézsában ülő tengernagy.

Tett egy tétova mozdulatot, mint aki felállna, Alicent királyné pedig kimérten válaszolt a közös nyelven:

- Üdvözöllek, tengernagy uram! Emlékszem, amikor először találkoztunk félúton Óváros felé, valamivel előkelőbben voltál öltözve.

- Tudod, úrnőm, a tél... ez iszonyú! Ilyen hideget nemhogy nem éreztem soha, de még másoktól sem hallottam, hogy ilyent átéltek volna.

- Mostanában nálunk kegyetlen telek járnak. Levelet hoztál?

- Igen, ott van a tarsolyomban. Ne csodálkozz, ha nehezen nyílik, az ítéletidőben még a sárkánybőr is megkeményedett. Nem sokon múlott, hogy a lovak és a saját bőrünk is kihűljön, velünk együtt.