Sárkányok háza: Tűzcseppek

A Triarkátus örököse

Criston másnap reggel megkönnyebbülten hagyta el a fogadót. Örült, hogy távozáskor nem kellett fizetnie. De észrevette, hogy némelyik városi katona alaposan megnézte őt. Egyszerű futár lovagi karddal? Elhatározta, ha még egyszer belekötnek ezért, csak valyrul fog válaszolni. Inkább tekintsék őt messzi tájról idetévedt vándornak. A városban egy braavosi kereskedővel hozta össze a sors. Egy utcai kútnál itatták lovaikat a kalandorok. A braavosi testes volt és jókedvű, olajbarna arcán szétterült a mosoly.

- Kosor! - úgy üdvözölte a férfiút, mint régi ismerősét.

Vagy barátját, ahogyan a megszólításból kiderült. Criston is mosolygott, valyrul válaszolt, és egészen jól elbeszélgettek. A braavosi a maga pecsenyéjéből kínálta őt, Criston pedig a maradék cipójával visszakínálta, és szavaival megörvendeztette a férfit. Az Braavosból tartott Viharvégbe, onnan meg Sárkánykőre. Amikor megtudta, hogy Criston éppen onnan jön, kérdezgette, mi ott a helyzet. Criston nem tudott beszámolni arról, mennyiért adják ott mostanság az essosi kelme rőfjét. Így mesélt a városról, a várról, a palotákról, az ottani életről. Észrevette, milyen sok szót nem ismer, mert Beesbury nagymester ezeket nem tanította meg a Cole-ház fiainak. De Pilman, a lannisrévi hajóskapitány, aki a messzi Volantisból kelt útra, hogy a Targaryen Királyságban szaporítsa vagyonát, sokat segített. Igaz, sokszor másképpen ejtette a szavakat, ahogyan azt a valyr nyelv szabályai szerint ejteni kellett volna, de Criston így is értette. Nagyon jót beszélgettek, és megígérték egymásnak, hogy ha egyszer még az életben találkoznak, akkor ismét cseverésznek egy nagyot. Aznap délután megérkezett Ser Corwyn Corbray várához. Annyit hallott odafelé jövet más utazóktól, hogy a vár környéke mocsaras. Főleg északra meg nyugatra terült ott el egy hatalmas lápvidék, amit az itteniek Sarhoynak neveztek. Hát óvatosan ment, nem tért le az útról. Tumbleton városát sem ismerte, hiszen Hullámtörőn és Sárkánykőn kívül nem járt még más nagy birodalmakban. De már Tumbletonban sem lepték meg az emeletes házak, nem döbbent meg újra, hogy ahol szűk a hely, de véd egy várfal, ott az emberek képesek még egymás feje fölött is lakni, csak ne érhesse el őket az ellenség. Királyvárban alig látott ilyesmit, Feketerév pedig talán csak egy nagyobb falunak nézett ki. Az út mentén parasztok dolgoztak kint a földeken, őket szólította:

- Adjon Isten!

- Aggyisten. Mi járatban, Ser?

- Ser Corwyn Corbray nagyurat keresem.

Azok máris egyként fordultak a vár felé, ahol sűrű fák lombjai között egy sárga ház látszódott:

- Ahol van a háza nemes Corbray nagyúrnak.

Sövény mögött kezdődött a kert. Veszett kutyák ugattak, de szerencsére magas karókerítés mögött. Amott tyúkok kapirgáltak, távolabb szép lovak legeltek. Gyümölcsfák között gyermekek játszottak. Criston magába szívta a finom illatokat: alighanem vacsora készült, a kéményből előgomolygó füst jelezte, hogy nemrég dobhattak fát a tűzre. Megpillantott egy cselédlányt, aki az idegen jöttére beszaladt a házba. Majd egy fiatal legény, olyan vele egyidős jött elébe az udvarra. Elsőnek Criston köszönt, ahogyan illik. A jövevény üdvözli a háziakat, és nem fordítva.

- Jó estét, fiatalúr. Ez itt Ser Corwyn Corbray nagyúr háza?

- Az bizony, de ki kérdi?

- Criston Cole vagyok. Sárkánykőről jöttem.

- Sárkánykőről? - a legény alaposan szemügyre vette a jövevényt, majd határozottan rázta a fejét: - Lázas vagy!

- Hát ne közelíts. Vezess Corwyn nagyúrhoz.

De amaz továbbra is habozott, értetlenül méregette Cristont, gyanakodva pillantott körül:

- Nem engedhetlek be lázas betegen. Az arcod tűzpiros, olyan vagy, mint... más fertőzöttek.