Sárkányok háza: Tűzcseppek

Aelyx Targaryen leszármazottja

Westeros fölött nyár elején korán pirkadt. A Cole-birtok háznépe egymást költögette, hogy már talpon legyenek, mire a birtok ura kilép az udvarra. Nem volt könnyű dolguk, hiszen Ser Criston nem a lustaságáról volt híres. A nyári melegben még a szokásosnál is korábban ébredt, és mire a szolgálók nekiláttak a napi teendőknek, már ő is ott járt-kelt közöttük. Jó szokásához híven a reggeli mézes-tejes köleskásáját nem a konyhaasztalnál ülve kanalazta be, hanem fogta mély cseréptálját, és leült vele a hálószoba sarkában lévő kényelmes ágy szélére. Első útja az északi kapuházhoz vezetett, ahol a falon őrködő lándzsások tisztelettudóan köszöntötték, egyszersmind jelentették, hogy semmiféle mozgást nem tapasztaltak az éjjel. Tízen voltak, éjfél óta álltak őrt, és már alig várták, hogy leváltsa őket a másik tíz könnyűlándzsás. A nyakukat ösztönösen a nyugati fal mellé épített külső konyha irányába nyújtogatták: vajon készítik-e már az ő reggelijüket is? Criston jobbra fordult: az északkeleti fertályon állt a katonai gyakorlótér, de mellette, a keleti fal hosszában álló istállóban már bevitték a lovaknak az abrakot, és jókora favödrökben cipelték a friss vizet az itatóvályúkba. Az elmúlt években jócskán megnőtt az istálló, amit meg is követelt a szükség, hiszen egyedül Ser Cristonnak öt hátasa volt, nem is szólva familiárisai és háznépe lovairól, néhány igavonójáról, csatlósai öszvéreiről, na meg az ideiglenesen nála tartózkodó vendégek ménjeiről. A ház urát mindenki hangos szóval köszöntötte, amint a gyakorlóteret átszelve immár a birtok délkeleti csücske felé folytatta útját. Ott egy fűzfa körül elterülő virágos kis temetőkertet szegélyezett az alacsony kerítés. Itt építette fel Criston testvére, Triston, Feketerév nagymestere az öccse kis szentélyét, mely Emerencia Lothston nevét viselte. Apró, nyitott imahely volt, melyet a bátyja jórészt a saját kezével emelt, és ahol minden vasár- és ünnepnapon misét mondott a birtok valamennyi lakója számára – beleértve a nyugati falon kívül élő jobbágycsaládokat – és Emerencia lelki üdvéért. Criston megállt a tavasszal frissen meszelt szentély előtt. Elgondolkodva nézte, közben egy szál nefelejcs virágot hullatott néhai kedvese sírkövére. Egy zsenge mogyoróvessző-hajtás végét rágcsálta, mígnem sikerült róla lerágnia a hártyavékony kérget. A növény előbukkanó rostjai apró kefét formáztak. Akkor Criston belemártogatta azt a kis kefét az övén függő sózacskójába, s nekiállt vele megtisztogatni szép fehér fogait.

- Hogy tetszik a Lothston-ház új jelképe? - szólalt meg mögötte Johanna. - Azt hiszem, a kőfaragó felettébb tisztességes munkát végzett.

- Valóban szebben mutat, mint a korábbi fadenevér - ismerte el Criston a fogait pucolgatva. - Igazad volt: megérte a rászánt pénzt.

- Az lenne az igazi, ha egyszer valódi templommá bővíthetnénk - lépett mellé sóhajtva a nagymester. - Rendes oltárral, freskókkal, takaros kis toronnyal, amelyből harangszó hívja imára Westeros lakóit.

- Könnyen álmodozol, testvérem - mosolygott rá Criston fanyarul. - Hiszen a Tully-ház kőcímerének árát is alig sikerült kigazdálkodni.

- Jönnek majd szebb idők - vetett keresztet Triston. - Lám, hová jutottál, amióta először találkoztunk!

- Egyél valamit, kedves fivérem! - csapott a vállára Criston, folytatva a birtok körbejárását. - A köleskása ma fölöttébb ízletes.

- A tejes kása mindennap ugyanolyan ízű - nevetett halkan a férfi. - Inkább belevetném magam apánk hagyatékának tanulmányozásába.

- Csak óvatosan! - intette Criston. - Nehogy a végén még septonnak nézzenek, aki vizet prédikál! - Kiköpött, megint sóba mártotta a kis hajtás végét, és folytatta a fogfényesítést.

Triston volt az egyetlen, akit Criston beavatott a feketerévi birtok borospincéjéből nyíló titkos, kör alaprajzú, kupolás terem rejtélyébe. Úgy sejtette, hogy az ott felhalmozott kincseket talán nem is az apja, hanem még Cole nagyapa rejtette el, aki nagymesterként a fél életét Essosban töltötte. Criston sejtette, hogy az a föld alatti terem valamiféle dorne-i szentély mása lehet, s hogy a benne található értéktárgyak, könyvek, tekercsek szintúgy onnan származhatnak, ahol egykor az Elsők saruja koptatta a napégette, szikár földet. Criston tisztában volt családja nagyhírű múltjával, és tartott tőle, hogy nagyapja kincsei között akadhat a Harcos Hit vezetőinek szemében veszélyesnek, netán eretneknek számító holmi. Éppen ezért eleinte senkit nem avatott be a titokba – hiszen még nagybátyja, Elston is csak a halála pillanatában súgta meg neki, hol keresse a Cole-ok valódi örökségét. Hosszú ideig tehát csak egyedül látogatta a különös szentélyt, végül azonban be kellett látnia: egész egyszerűen nem tud elég jól olvasni ahhoz, hogy kibogarássza a különös, helyenként megkopott, töredezett írásokat – főleg, hogy azok között többféle nyelvet is felismerni vélt. Így avatta be Tristont, aki az istenekre esküdött, hogy megtartja a titkot. Ez nem is esett nehezére: a nagymester végül nagyobb megszállottja lett a Cole-örökségnek, mint maga Criston. Amikor csak tehette, leosont a titkos terembe, és mécsessel a kezében tanulmányozta a régi szövegeket. Rálelt a fehér köpenyes lovagok eredeti regulájára, aminek egyes pontjait Cristonnal is megismertette. Különféle ősi és északi nyelvű tekercseket is talált, de ezeket legnagyobb sajnálatára ő maga sem tudta megfejteni. Hanem végül olyasmire bukkant, amire egyikük sem számított: Elston Cole saját kezűleg írt tekercseire, melyekben az öreg nagymester a Cole család felmenőinek történetét kísérelte meg összeállítani. Az iratok között még egy családfa is szerepelt, és Triston beleborzongott a felismerésbe, amikor rájött, hogy a Hightower família valamennyi férfi tagja véres csatában vesztette életét. Haláluk évszáma mellé Triston gondosan feljegyezte az erőszakos esemény részleteit is: hol egész pontos tudnivalókat közölve, hol meg csupán annyit, hogy az adott ős valahol a Lépőkövek partján vérzett ki, távol az otthonától... Sárkánykőtől. „Rowan Hightower a három herceg háborújában esett el" – emlékezett rá a nagymester. „Dickon Hightowert a saját hadnagya fejezte le..." A Hightowerek története kegyetlen volt, tele kemény harcokkal, vérrel és küszködéssel. A nagymester szeme előtt egy száz évnél is régebbi nemzetség képe sejlett fel, csupa fattyúval, törvénytelen örökössel, szegény fehér köpenyes lovaggal, fiatalon meghalt férfiakkal, szégyenben és gyászban, szinte még leányfővel elhervadt anyákkal. A Hét Királyság tele volt olyan famíliákkal, amelyeknek feje egy emberöltővel korábban, a trónharcok idején még csak nincstelen szerencselovagként csatlakozott a feltörekvő Hódító Aegonhoz, mára pedig udvari és országos főméltóságokká emelkedtek, többtucatnyi várral, hatalmas ménesekkel, vazalluscsaládok százai fölött rendelkezve. Az ismeretlen Aelyx Targaryen, akinek fattyai majdnem nyolc évezrede kivétel nélkül mind a vérüket hullatták a Vastrónért, a Hightowereken keresztül egyetlen árva leszármazottat hagyott maga után, akinek vára csupán egy kőfallal körbevett kisbirtok, távol a királyság szívétől, vagyona, akár egy hercegnőé, férje pedig egy sokat harcolt és szenvedett férfiú a nagyurak közt, aki apja büszkesége és királya vak bizalma miatt lett Westeros Fehér Sárkánya.