Veled minden jó - Taegi, Jikook +18 Befejezett

Bonyodalmak

Taehyung pov

Bevallom, amikor kedvenc és egyetlen unokatestvérem azzal állt elő szombat reggel, hogy szerintem kéne valami igazán őrültséget csinálnunk, valami olyat, amivel teljesen kilépünk a komfortzónánkból, hát nem hittem volna, hogy két órán belül egy tetoválószalonban találom magunkat.

Jimin szentül állította, hogy akar egy kis tetoválást, pontosabban egy tizenhármast a bal csuklójára, amit én egy kicsit indokolatlannak éreztem, de valószínűleg csak túl sokszor láttam a Péntek tizenhármat.

- Chan kifog téged nyírni, ha hazaállítasz egy tetoválással – figyelmeztettem a szőkét, aki erre cinkos mosolyra húzta dús ajkait.

- Igazából a tetováló apa egyik jó barátja. Évfolyamtársak voltak a gimiben, mint most én és Jin. Pár hónapja azt mondta megenged egy apró tetkót, de csak akkor, ha Hanseo bácsihoz jövök. – Ebben a pillanatban kivágódott a hátsó ajtót, ahonnan egy magas, kék hajú férfi lépett ki. Ujjatlan trikót viselt, ami látni engedte, hogy két karja fullon van tetkókkal, ezen kívül fülei is tömve voltak karikákkal, illetve az egyik szemöldökében és ajkaiban is jelen volt egy-egy piercing.

- Hogy kit neveztél te bácsinak? – kérdezte dörmögő hangon, és egy pillanatra beszartam attól a szigorú tekintettől, ami az arcán ült, de vonásai azonnal ellágyultak, ahogy Jimin boldog mosollyal odafutott hozzá és megölelte.

A tetovált fazon, aki ezek szerint csak Hanseo lehetett, vidáman fogadta a szőkét. Ölelés közben még egy kicsit meg is emelte, és igazából vicces volt látni, ahogy unokatestvérem alig ér a férfi mellkasáig.

- Chan mondta, hogy szerinte hamarosan meglátogatsz engem valami őrültséggel. Nagy szerencséd van, mert éppen szabad vagyok – kacsintott rá Hanseo a kisebbre, aki egyre izgatottabbnak tűnt. – De előtte csiripeld el nekem szépen, ez a szépfiú itt a pasid?

Pár pillanatig le sem esett, hogy rólam van szó, és azt hiszem Jimint is meglepte a kérdés, mert először ő is csak döbbenten állt, de aztán gyorsan szabadkozni kezdett, hogy én csak az unokatesója vagyok, mire az idősebbnek felcsillant a szeme.

- Te vagy Taehyung, igaz? – kérdezte, és egy pillanat alatt már hozzám is lépett. Jézusom, ez az ember még tőlem is vagy másfél fejjel magasabb. – Chan nagyon sokat mesélt már rólad! Mondta, hogy itt fogod tölteni az utolsó évedet a suliban valami családi gebasz miatt. Örült neki nagyon, hogy idejössz.

Bár egy pillanatra megdermedtem, ahogy ez az alak megemlítette az én családi gebaszom, a végére csak mosolyogni tudtam a tudat miatt, miszerint Chan bácsi tényleg örült az itt létemnek.

- Igen, de azt hiszem tetszik itt. Egy kicsit nyüzsgőbb, mint ahonnan én jöttem, de egyébként nem rossz – mondtam, miközben próbáltam a lazát játszani. Úgy tűnik bejött, mert Hanseo azonnal a vállamra fogott és lelkesen magyarázni kezdett, hogy amíg ő kidekorálja unokatesóm csuklóját, addig nézzek ki magamnak én is valami szépet, ami tetszik. Bevallom semmi nem tetszett.

Tényleg átnéztem mindent és el is gondolkodtam pár dolgon abban a fél órában, amíg Jimint varrták, aki meglepően jól bírta az egész procedurát, de egyszerűen semmi nem fogott meg. A probléma valószínűleg ott kezdődött, hogy nem is akartam tetoválást. Egyszerűen csak olyan idegennek hatott nekem ez az egész, hogy valamit a bőrömbe véssenek, amit aztán egy életen át hordanom kell. Nem akartam.

Jimin teljesen el volt ámulva a kis tizenhármasától a csuklóján, és be kellett vallanom, hogy tényleg illett hozzá. Olyan kis bájos volt, mint ő maga.

Hanseo ezekután még próbált rábeszélni pár mintára, de nem tudott meggyőzni. Végül előállt valami teljesen mással.

- És mi lenne, ha szúrnánk neked egy piercinget? – kérdezte felvont szemöldökkel, és ahogy látta elgondolkodott arcomat, azonnal elmosolyodott. – Látom a füledben van pár fülbevaló, akár csak Jiminnek, de igazából én valami merészebbre gondoltam.

Újra gondolkodóba estem, majd beálltam az egyik tükör elé, ami a falon lógott. Próbáltam magamat elképzelni egy karikával vagy bármivel a számba vagy az orromba, de ez is olyan idegennek hatott.

  - Jaj, én nem az arcodra gondoltam, azt kár lenne elrondítani – állt mögém Hanseo mosolyogva. – Hanem valami olyan helyre, amit nem feltétlenül lát mindenki. – Erre a mondatra azonnal elvörösödtem, ugyanis eszemben sem volt Albert hercegesdit játszani, mire a férfi megint ellenkezni kezdett. – Jaj, nem is oda gondoltam! Hanem mondjuk nyelvedbe.

Újabb döbbenet vette át a helyét, de pár pillanat múlva unokatesóm is megjelent csápolva, hogy az nagyon merész és szexi lenne, csináltassam csak meg.

Őszintén szólva egy kicsit úgy éreztem, hogy nem sok beleszólásom volt a dologba, mert pár perc tanakodás után már ültem is a székben. Hanseo elmondta, hogy legalább egy hétig nem ehetek semmilyen tejterméket a baktériumok miatt, illetve pár napig fel lesz dagadva a nyelvem, ami miatt nehezen fogok tudni majd enni és egy kicsit kellemetlen is lesz, de ne aggódjak, majd megéri.

Ezzel igazából veszekedni tudtam volna így utólag, amikor még vasárnap is folyt a nyálam, alig éreztem a nyelvemet, és csak levesen éltem. Arról már beszélni sem akarok, amikor hétfőn emiatt benyeltem egy egyest matekból, mert megszólalni sem tudtam a táblánál. A nyelvem még mindig zsibbadt, illetve félő volt, hogyha megpróbálok rendesen beszélni, akkor kifolyik a nyálam. Valószínűleg borzasztó népszerű lettem volna az osztályban, ha ezt csak úgy bejátszottam volna.

Viszont Yoonginak szerencséje volt, hogy nem tudtam beszélni. Szívem szerint elküldtem volna őt a francba a felsőbbrendű pofátlan viselkedésével együtt miután mellette töltöttem a matek óra hátralevő idejét.

Keddre valamivel jobban éreztem magamat, úgy éreztem a duzzanat sokkal lejjebb ment, így már mertem enni egy kis tésztát, természetesen agyon főzve. Azt az estét különböző fagyasztott mirelit árukkal a számban töltöttem, így szerdára szinte már teljesen tökéletes állapotban volt a nyelvem.

Ami sokkolt azon a szerdai napon az az volt, hogy ebédnél Jungkook odaült mellénk Namjoonnal együtt, és bár az előbbit még mindig egy seggarcnak tartottam, az utóbbi igen is szimpatikussá vált számomra. Javarészt inkább ő beszélt hozzám, mivel még nem mertem annyira erőltetni a beszédet, de elkellett ismernem, hogy tényleg nagyon észnél van a srác. Komolyan nem is értem, hogy lehet jóban egy Jungkook fajtával.

Amikor rákérdeztem, hogy merre hagyták a harmadik felüket, nem éppen erre a válaszra számítottam.

- Az órán tekert magának egy csinos kis füves cigit, valószínűleg éppen azt szívja el a budiban – felelte a tetovált karú, majd újra minden figyelmét Jiminnek szentelte, aki folyamatosan zavarban volt.

- Mármint itt a suliban? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. Komolyan ennyire senki nem lehet hülye.

- Aha. Ne parázz, senki nem fog rájönni – legyintett egyet Jungkook, de én továbbra sem nyugodtan meg.

- De ez akkor is egy iskola! – csattantam fel. – Persze az ő dolga, de miért nem intézi el az ilyeneket otthon?

- Nézd – szólt közbe a szürke hajú is. – Yoongi nem egy hülye gyerek, de nincsenek most jó napjai, a tegnapiak után...

- Nam! – szólt rá élesen a fekete hajú, mire a szőke összerezzent mellette. – Ez Yoongi dolga és kész!

Ezután szótlanul telt a maradék ebédidő, mindenki érezte, hogy beállt az a kínos csend, ami miatt egy kicsit rosszul éreztem magamat, és nem is értettem, hogy egyáltalán miért kérdeztem rá, hogy merre van a cica arcú. Semmi közöm hozzá, és igazán nem is érdekelt.

A következő óránk történelem volt, ahová Yoongi éppen az utolsó pillanatban tántorgott be. Határozott járása most egy kissé bizonytalannak tűnt, lenéző tekintete üvegesnek hatott, ahogy egy pillanatra rám nézett, és valóban látszott rajta, hogy nincs éppen a legjobb formájában.

Miután már az óra felénél járhattunk, bátorkodtam hátra vetni egy pillantást. Namjoon szorgosan jegyzetelte az óra témáját, míg Yoongi mellette fejét a padra hajtva aludt. Eközben a másik szélén Jungkook csak az alvó cicafiút figyelte, miközben a saját mutatóujját szopkodta. Ezek után kétségem sem volt felőle, hogy a csávó tényleg valami elmeháborodott intézeti szökevény.

Tekintetemet újra a táblának szentelve próbáltam magamba szívni az újabb érettségi tételt, amit a tanár nagy lelkesen magyarázott, amikor mindenki összerezzent egy váratlan kiáltás miatt.

- Isten megbasz, Jeon! – kiabált fel mérgesen Yoongi, mire mindenki azonnal egy emberként fordult hátra, köztük én is.

Namjoon csak a fejét fogta, miközben látszott rajta, hogy bárhol lenne szívesebben ebben a pillanatban, mint itt. Yoongi a fülében turkált, miközben különböző átkokat szórt a nyuszi mosolyúra, aki viháncolva csapkodta az asztalt.

- Mr. Min, kívánja velünk megosztani, hogy miért jósolta azt Mr. Jeonnak, hogy közösülni fog az Úrral? – kérdezte kimérten a történelem tanárnő, akiről hogyha eddig nem sült le, akkor most elmondom, hogy borzasztóan vallásos. Elég csak ránézni a hatalmas arany keresztre, amit a nyakában hord.

- Belenyúlt a fülembe a nyálas ujjával! – csattant fel Yoongi, mire az egész osztály nevetni kezdett velem együtt. Édes istenem, ezek tényleg megőrültek.

Jungkook persze egyből védekezni kezdett, mire a cicaarcú bosszúból kilökte őt a székből, ennek következményében az óra további részét az osztálytermen kívül töltötték. Bár még annyira nem ismertem Namjoont, de ezekben a pillanatokban tényleg nagyon sajnáltam őt, és továbbra sem értettem, hogy hogyan bírja azt a két vadbarmot elviselni.

Suli után Jiminnel egyből hazamentünk, és kiélvezve, hogy csak ketten vagyunk otthon, betámadtuk a nappalit filmnézés céljából. Igaz, hogy a szőke szobájában is volt tévé, de a nappaliban sokkal nagyobb volt, nem is beszélve arról, hogy okos tévé lévén rendelkezett egy csomó extrával.

Amíg unokatesóm a konyhában szedte össze a nasikat, addig én próbáltam megkeresni az Örökkévalókat. Mindketten hatalmas Marvel rajongók voltunk, és már hetek óta beszéljük, hogy ha rendesen beköltöztem, akkor egyik este mindenképp megnézzük ezt a filmet.

Valahol a háttérben telefoncsörgést hallottam, de őszintén szólva nem igazán figyeltem rá, mivel nem az enyém volt. Pár másodperc múlva hallottam, ahogy Jimin felvette a készüléket, de még mindig nem tulajdonítottam neki semmilyen figyelmet addig a pillanatig, amíg ijedten nem kiabálta a nevemet.

Eldobva a távirányítót rohantam ki a konyhába, de semmi komolyabb nem jutott eszembe annál, minthogy a szőke odaégette a kukoricát, vagy kiborította valamelyik üdítőt.
Nos, tévedtem ezúttal.

- Apa levágta az ujját – felelte remegő hanggal unokatestvérem, miközben könnyei sebesen szántották végig az arcát. Bevallom pár másodpercre én is sokkot kaptam, mire egyáltalán eljutott a tudatomig, hogy mi történt.

- Mi van? – kiabáltam el magamat, mire a szőke pánikolni és sírni kezdett.

- A munkahelyén... nem figyelt oda... a kórházban. – Alig értettem amit mondott, miközben zokogott és hevesen kapkodta a levegőt. Tudtam, hogy a lehető leghamarabb meg kell őt nyugtatnom valahogy.

- Jimin, figyelj rám! – szóltam rá egy kicsit erőteljesebben, miközben arcát a két kezem közé fogtam, hogy tényleg csak rám figyeljen. – Most azonnal hívok egy taxit, és azonnal bemegyünk a kórházba, oké?

A szőke nem mondott semmit, csak sírva bólogatott, én pedig próbáltam eszemnél maradni, miközben engem is mardosott belülről a pánik.

A taxi tíz percen belül megérkezett, és rá húsz percre már a kórházban voltunk. A recepciónál bemondtam Chan bácsi nevét, illetve a miénket is, majd miután tisztáztuk, hogy családtagok vagyunk, leültettek minket a váróba, és megkértek, hogy legyünk türelemmel és próbáljunk meg higgadtak maradni.

Persze, mert azt olyan könnyű mondani egy ilyen helyzetben, basszameg.

Jimin nem bírt megnyugodni, tovább zokogott, miközben elfojtott hangon motyogott, hogy annyiszor kérte már az apját, hogy váltson munkahelyet. Én csak szorosan öleltem és nyugtatgattam őt, de borzalmas volt, hogy senki nem mondott nekünk semmit, és éreztük, hogy a tehetetlenség egyszerűen megfojt minket.

Bő másfél óra elteltével, amikor már kezdett nekem is elfogyni a türelmem, és a szőke is a végét járta, megjelent egy középkorú, barnahajú nő, aki örömmel tájékoztatott minket, hogy úgy néz ki sikeresen visszavarrták Chan bácsi mutatóujját, az állapota stabil, ettől függetlenül még mára bent tartanák, esetleg holnapra is, cserébe az egyikünk bemehet hozzá, de csak röviden, mert nagyon erős fájdalomcsillapítókat kapott.

- Megvárlak itt – mondtam a szőkének, aki csak könnyes szemekkel bólogatott, majd már ott sem volt.

Vissza roskadtam a székre, ahol eddig ültem, és kifújtam egy hatalmas adag levegőt. Éreztem, ahogy a testem próbált megnyugodni, már a lábam is kevésbé remegett, mégis úgy éreztem, mintha kiszállt volna belőlem az erő, ezen kívül majd szomjan pusztultam. Körül néztem hátha látok valahol egy szimpatikus ital automatát, de hiába.

Miután nyugtáztam, hogy Jimin valószínűleg még egy darabig Chan bácsinál lesz, úgy döntöttem, hogy keresek egy büfét vagy valamit. Bár a szőke sejtésem szerint még órákig pánikban lesz, biztos voltam benne, hogy jól esne neki is valami kis frissítő.

- Elnézést – szólítottam meg az egyik nővért, aki éppen arra járkált. – Merre találom a büfét?

- Menjen el jobb oldalt a liftekhez, majd a földszinten lesz a bejárattal szemben. Nem lehet eltéveszteni – mosolygott rám kedvesen a fiatal nő, mire én hálásan megköszönve indultam el a földszintre.

A nőnek igaza volt, tényleg nem lehetett eltéveszteni. A problémám már csak ott kezdődött, hogy miután megvettem a két kólát fogalmam sem volt, hogy hogyan jutok vissza. Nem emlékeztem, hogy hányadik emeletre irányítottak át minket, amikor bejöttünk, mert túl ideges voltam.

Végig néztem az emeleti osztályokat, de semmivel sem lettem okosabb. Ambulancia, sebészet, sürgősségi, égési osztály, nőgyógyászat... Komolyan a faszért ekkora ez a kórház?

A végén a sürgősséginél döntöttem, ami a harmadik emelet volt, de ott megint csak összezavarodtam, hogy onnan hogyan tovább. Jobbról vagy balról jöttem? Teljesen elfelejtettem, hogy mit mondott nekem a nővér. Tényleg össze kéne szednem magamat.

Megkockáztattam a jobb oldalt, de a váróteremnél teljesen más színű székek voltak, mint ahol én voltam. Természetesen sikerült tovább bonyolítanom a dolgokat azzal, hogy már a lifthez sem találtam vissza, így csak keringtem a folyosókon, amire megesküszök, hogy teljesen ugyanúgy néztek ki. És csak hogy megint mellém álljon a szerencse, egyetlen ott dolgozóval sem futottam össze, de nem segített a dolgon az a tény sem, miszerint borzasztóan tájékozódom amúgy.

Még pár perc bolyongás után visszatértem a lifthez, ám itt ezúttal másmilyen kiírások szerepeltek az emeletek mellett. Ha tippelnem kellett volna, azt hiszem átmentem egy másik szárnyba.

Minden mindegy alapon felmentem az ötödik emeletre, ahol a kiemelt komfortfokozatú részleg, másnéven a VIP szekció volt kiírva. Félre értés ne essék, nem akartam én semmi rosszat, csak beszélni akartam valakivel, aki útba igazít, és ez a hely olyan komolynak hangzott, így biztos voltam benne, hogy lesz ott majd valaki, aki tud nekem segíteni.

Természetesen újfent tévedtem.

Kilépve a liftből csak egy irányba tudtam menni, ami egy nagy előtérbe vezetett, ahol a recepció volt, illetve egy külön büfé. A recepción senki nem volt, a büfés nő pedig fennhangon telefonált, nekem pedig nem volt pofám megzavarni őt.

Az előtér másik oldalán végig kórtermek voltak, és egy pillanatra megörültem, amikor láttam, hogy az utolsó előttinek nyitva van az ajtaja. Valószínűleg egy nővér van bent, vagy egy orvos, aki végre eltudna engem igazítani ebben a rohadt labirintusban.

Miután pár perc múlva sem történt semmi, úgy gondoltam kezembe veszem az irányítást és lépteimet a kórterem felé vettem. Először csak bekopogtam a nyitott ajtón, de miután nem érkezett válasz beléptem.

Egy tágas, bézs szobába érkeztem, aminek a jobb oldalán egy szintén bézs színű kanapé volt, mellette pedig egy két személyes sötét étkezőasztal. A bal oldalán egy négy ajtós világos rózsaszín szekrény sor volt, illetve egy hűtő. Ezenfelül még egy ajtót láttam, amit feltételeztem a privát fürdőszobába vezetett.

Mindennek a közepén pedig ott volt egy hatalmas, fehér kórházi ágy, körülötte telis tele gépekkel, amik különböző csipogó hangokat adtak ki, illetve egy bézs színű fotel, amibe egy fekete baseball dzseki volt hagyva, ami felettébb ismerős volt.

A nő, aki az ágyban feküdt úgy negyven év körüli lehetett, és legalább négy cső lógott ki belőle. Holló fekete haja lágyan keretezte szép arcát, bőre hófehér volt és sápadt, mégis valahogy úgy illett hozzá.

Magam sem tudom miért, de közelebb merészkedtem egészen az ágy végéig, ahol megláttam a nő kartonját:
Min Sunhee.
Született: 1982. szeptember 10. Daegu.
Felvéve: 2020. szeptember 9.
Állapot: KÓMA.

Visszanéztem a szép arcú nőre, és éreztem ahogy hirtelen elönt a bánat. Ez a nő a harmincnyolcadik születésnapja előtt egy nappal idekerült, és több mint három éve kómában van, csak alszik, nem tudja mi folyik körülötte, és meg van rá az esély, hogy sosem fog felébredni. Elképesztő, hogy mennyire iagzságtalan tud lenni az élet.

- Te meg mi a faszt keresel itt? – Hallottam magam mögül egy túlságosan is ismerős hangot.

Megfordulva egy feldúlt Yoongival találtam magamat szemben, és már rögtön összeállt a kép, hogy mégis miért volt annyira ismerős az a dzseki a fotelban.

- Azt kérdeztem, hogy mi a faszt keresel itt?! – kérdezte immár hangosabban és durvábban a fekete hajú, miközben közelebb lépett felém. Ekkor kapcsolta, hogy talán nem ártana megszólalnom.

- Én, eltévedtem. Jimin apja levágta az ujját, és én...

- Mégis hogy merészelsz bejönni ide? – kiabált rám Yoongi, mire a szar is megállt bennem. Hirtelen semmi másra nem vágytam, csak hogy minél előbb eltűnjek innen.

- Hozzá értél? – csattant az újabb kérdés, amit sehová sem tudtam tenni. – Válaszolj azonnal! Hozzá értél?! – Mire kettőt pislogtam a sötét hajú már előttem állt és erősen szorongatva a vállaimat hajolt az arcomba.

Bár alig másfél hete ismerem őt csak, megijesztett az, ahogy vérben forgó szemekkel rám nézett, és az agresszivitás, ami sütött minden mozdulatából.

- Yoongi – nyögtem ki nagy nehezen. – Engedj el, ez fáj!

- Ha megtudom, hogy... - kezdett bele fojtó hangon, de azonnal közbevágtam.

- Nem csináltam semmit, engedj már el! – emeltem fel ezúttal én a hangomat,
és úgy látszott, hogy működik.

Mintha a köd kitisztult volna Yoongi elméjéből, elengedte sajgó vállaimat, miközben pár lépést hátrált lehajtott fejjel.

- Takaródj – suttogta halkan, ám annál határozottabban.

- Yoongi, én tényleg nem...

- Azt mondtam takaródj! – ordított rám ezúttal hangosabban, mint eddig, én pedig ijedtemben nem tudtam mást tenni, mint csak kirohanni a kórteremből.

Utam egészen a liftig vezetett, ahová belépve megnyomtam a földszintet, bárhol is legyen az, majd miután bezáródtak a lift ajtai, végig csúszva a fülke falán leültem a koszos földre, miközben arcomat a kezeimbe temettem.

Mégis mi a franc volt ez?!



Sziasztok nyuszifülek!
Igyekeztem az új résszel, lehet egy kicsit lapos lett, de úgy érzem néha kellenek ilyen részek is, hogy teljesen öszeálljon maga a történet.
Hogy vagytok, milyen hetetek volt?
Gondolkodok most egy-két újabb dolgon, szerdáig hozom a következő részt, addigra megálmodom pontosan, hogy mit szeretnék, és kifogom kérni a véleményetek.
Legyen csodás napotok! <3