Veled minden jó - Taegi, Jikook +18 Befejezett

Kincsem

Taehyung pov

Idegesen topogtam a nappaliban, miközben tíz másodpercenként a telefonomra néztem. Már majdnem elmúlt hét óra is, de Yoongi még sehol nem volt. Fél hétig nem aggódtam, elvégre ismerem a cicafiút, tudom, hogy nem éppen a pontosság híve, de aztán nem bírtam tovább és felhívtam. A telefonja az első három hívásnál egyszerűen csak kicsengett, végül már nem kapcsolható volt. Gondolom mondanom sem kell, hogy az üzeneteimre sem reagált, még csak meg sem nézte őket. Persze egyből mindenféle rémképek ugrottak lelki szemeim elé, hogy mi van ha autóbalesete volt vagy megtámadták vagy bármi más szörnyűség. Nem tudtam mit csináljak, a lábam remegett az idegtől, és ezen nem segített unokatesóm sem.

- Szerintem talált magának valaki mást. – Toppant be a nappaliba egy joghurttal a kezében. Próbáltam ignorálni őt, a legkevésbé erre volt most szükségem, de persze nem hagyta annyiban. – Mármint érted, azért mégis csak Yoongiról van szó. Nyilván megunt téged és átbaszott. Persze én figyelmeztettelek, de te nem hallgattál rám.

- Nagyon kérlek fogd be egy kicsit – sziszegtem fogaim között, miközben újra tárcsáztam a fekete hajú számát, de az ugyanúgy nem kapcsolható volt, mint az előző húsz próbálkozásomnál.

- Jaj, ugyan már Tae! – Ült le a mellettem lévő fotelba a szőke, miközben belekanalazott a joghurtba. – Ne legyél már naiv! Mégis mit vártál? Ezek nem változnak, szarnak bele, hogy te a lelkedet is kiteszed értük, nem érdeklik őket a nyálas érzelmek...

- Yoongi nem ilyen – suttogtam magam elé, miközben szemeimet összeszorítva halántékomat kezdtem el masszírozni.

- Nem a faszt nem! – horkantott fel unokatestvérem nevetve. – Valószínűleg éppen valami másik csávót kúr, amíg te itt búslakodsz, és...

- Befognád már, baszdmeg?! – rivalltam rá teljes hangerőből Jiminre. Nos, a hatást elértem, a szőke elkerekedett szemekkel nézett vissza rám, de legalább végre csendben maradt. Soha nem kiabáltam még vele, hát most meg rendesen leordítottam, mégsem éreztem magamat szarul miatta, mivel rohadtul megérdemelte. Amióta Jungkook elvette az eszét a legkevésbé sem ura önmagának, rá sem lehet ismerni, és már kurvára unom azt a stílust, amit megenged magának mindenkivel szemben.

- Na jó. – Állt fel a szőke egy nagy sóhaj kíséretében. – Aztán hozzám ne gyere sírni. – Inkább nem reagáltam, csak hagytam elmenni. Jobb ez így mindkettőnknek.

Még húsz percig folytattam a vitát önmagammal, végül úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha odamegyek. Talán Jiminnek igaza van és éppen valami kurvát dönget az ágyában, de azzal majd később foglalkozom, csak biztonságban akartam őt tudni. Bár nem igazán engedhettem volna meg magamnak, mégis taxit hívtam, mert a lehető leghamarabb oda akartam érni, és tömegközlekedéssel legalább kétszer annyi az út, plusz az átszállások. Hátra ültem be, és bár a sofőr próbált velem beszélgetni, a harmadik mondata után feladta. Nem akartam bunkónak tűnni, de majd szétvetett az ideg, és semmi mást nem akartam, csak Yoonginál lenni. Természetesen dugóba kerültünk, a lámpa folyton pirosat mutatott, én pedig úgy éreztem, hogy menten felrobbanok. Minden másodpercet egy órának éreztem, és biztos voltam benne, hogy soha nem fogok odaérni.

Egy örökkévalóság után végre megérkeztünk, kifizettem a taxist, majd szinte futóléptekbe mentem a hatalmas villáig. Mire odaértem enyhén kifulladtam, azért mégis csak emelkedő van a ház és a kapu között, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Megtorpantam a bejárati ajtó előtt, amikor megláttam a garázs előtt a már jól ismert fekete Bentleyt. Ezek szerint Yoongi nem ment sehova, tényleg itt van. A gyomrom iszonyatosan görcsölt, úgy éreztem összefogom hányni magamat az idegtől. Mi van, ha Jiminnek igaza volt? Ha tényleg csak rám unt, és valaki mással van ott bent? Valaki olyannal, aki többet tud neki adni egy szopásnál meg faszverésnél?

Remegő kezekkel fogtam a kilincsre, de le se kellett nyomnom, kinyílott az ajtó magától. A következő gondolatom természetesen a betörés volt, és ez még inkább csak megrémisztett. Idegesen léptem be a házba, próbáltam csendben lenni, de a szívem továbbra is majd kiugrott a helyéről. Nem tudtam, hogy elkiabáljam-e magamat, hogy hahó, vagy inkább kussba maradjak. Pár pillanat múlva csörömpölést hallottam a nappaliból, mire ijedten ugrottam össze. Valami határozottan eltört, majd még több valami. Kurva életbe, ezek csak betörők lehetnek! Teljesen ledermedve álltam a bejárat mellett, és már azon voltam, hogy hívjam a rendőrséget, amikor meghallottam Yoongi kiáltását. Egyszerre hangzott fájdalmasnak és idegesnek egyben, és már nem érdekelt semmi, csak hogy megmentsem őt. Eldobva telefonomat lélekszakadva rohantam a nappaliba, de arra a látványra ami fogadott a legkevésbé sem voltam kész.

Mindenhol üvegszilánkok voltak, úgy nézett ki a szoba, mintha valami buldózer sújtotta volna. A képek amik eddig a falon lógtak, most mind a földön hevert, és szinte kivétel nélkül elvoltak törve. Mint ahogy minden más is. A tévé is szét volt verve, egyszerűen egy romhalmaz volt az egész helyiség. És akkor megláttam őt. Háttal állt nekem, így nem vett észre, és éppen a konyha felé tartott. Teljesen értetlenül álltam ott, azt hiszem nem túlzás azt mondani, hogy sokkot kaptam. Végül újabb üvegszilánkok csörömpölése ébresztett fel döbbenetemből, és már rohantam is a konyha felé. Yoongi éppen az egyik felső szekrényből pakolta ki a poharakat, amiket egyesével a földhöz vágott. Egyszerűen nem ismertem rá. A fiú aki miatt úgy éreztem, hogy megváltozott az egész életem, aki elérte, hogy a rideg személyisége ellen is megkedveljem, aki közel engedett magához, aki miatt szerettem itt lenni, akiért tényleg oda voltam, most teljesen kifordulva magából pusztította a saját otthonát. Alig álltam tőle két méterre, mégsem vett észre, csak a következő szekrényhez lépett, és itt mozdultam meg én is. Lefogtam hátulról, hogy fejezze be amit csinál, mire kaptam egy nem várt gyomrost a könyökétől. Azonnal elengedtem őt, ahogy a falnak nyomtam a hátam, miközben levegőért kapkodtam. Ennek tényleg teljesen elment az esze. Még csak rám sem nézett, helyette egy határozott mozdulattal söpörte le a boros pohár készletét a polcról. Erőt véve magamon felkeltem, majd egy hirtelen mozdulattal magam felé mozdítottam, és behúztam neki egyet. Yoongi hátratántorodott pár lépést, az üvegszilánkok csak úgy recsegtek a talpa alatt akár a frissen hullott hó. Kezét az arcához kapta, szája sarka enyhén vérzett, de végre rám emelte tekintetét. Bár ne tette volna. A szó legszorosabb értelmében nem láttam benne semmit, csak ürességet, és talán ez volt mind közül a legijesztőbb.

- Yoongi. – Léptem felé óvatosan felemelt kezekkel, míg ő továbbra is csak meredten bámult rám. – Én vagyok az, Taehyung. Nincsen semmi gond. – Erre a kijelentésemre arcizma megrándult, fejét hátra vetette, majd eszelősen felnevetett. Oké, talán mégis csak ez a legrosszabb.

- Nincsen semmi gond – suttogta maga elé, majd újra nevetni kezdett. – Nem érted? Azt mondja nincsen gond. Hallod ezt? Nincsen semmi gond! – Tovább nevetett, és hirtelen nem is tudtam, hogy mentőt vagy rendőrt hívjak. Talán be vett valamit, bár az utóbbi időben tudtommal a cicafiú még csak a fűhöz sem nyúlt, lehet ez most mégis megváltozott.

- Yoongi...

- Menj innen, Tae – mondta egy fáradt sóhajtás kíséretében, arcáról eltűnt az előbbi ijesztő vigyor. – Nem tudsz rajtam segíteni.

- Nem megyek sehova! – vágtam rá határozottan. – Biztos, hogy nem hagylak itt ilyen állapotban.

- Nem akarok veszekedni, Taehyung. Csak menj ki azon az ajtón és felejts el – felelte egyre idegesebben, miközben újra rám nézett.

- Nem.

- A kurva életbe, takaródj innen! – ordította rám tán még hangosabban, mint én másfél órája Jiminnek. A legkevésbé sem hatott meg, valami nagyon komoly gond volt Yoongival, és én biztos, hogy nem fogom magára hagyni. Lassú léptekkel mentem hozzá közelebb, mire azonnal hátrálni kezdett.

- Ne gyere közelebb, baszdmeg! Nem hallod? Hagyj már békén, a kurva anyádat! – ordította teljesen kikelve magából, és ekkor megláttam valamit. A szeme könnyes volt, még szipogott is párat, majd elfordult, hogy megtörölje az arcát.

Határozott léptekkel indultam megfelé, mire ő vissza hátrált a nappaliba, de ott háttal neki ütközött a kanapénak, majd amikor megfordult én kihasználtam az alkalmat, és karjáért nyúlva magamhoz rántottam. Azonnal ellenállásba kezdett, mindenféle mocskosabbnál mocskosabb szavakat vágott a fejemhez, miközben szabadulni próbált. Rángatta magát, próbált megütni, de én szorosan magamhoz öleltem, és még azt is eltűrtem, hogy párszor sípcsonton rúgjon. Fájt, minden mozdulata, az összes szitok szava felém, de tudtam, hogy most nem önmaga és igyekeztem ettől elvonatkoztatni. Éreztem, ahogy gyengül, már nem kapálódzott, csak kiabált, végül azt is elengedte, és az egész sírásba majd zokogásba fordult. Amint teste elernyedt a karjaim között, egyből utánakaptam, hogy megtartsam, elvégre az egész padlót apró szilánkok borították. Két kezét a derekamra vezette és görcsösen szorongatta a dzsekimet, miközben hangosan zokogott a vállamba. A szívem szakadt meg, csak még zavartabb lettem, nem tudtam mit csináljak, de kikellett jutnunk valami olyan helyre, ahol nem életveszélyes a talaj.

Lassan oldalaztam ki vele az előszoba felé, majd gyors számolásokba kezdtem, hogy hogyan fogunk legalább az emeleti vendégszobák felé eljutni. Bár magasabb vagyok fél fejjel a fekete hajútól, szerintem a harmadik lépcsőnél kipurcannék, ha felkéne őt vinnem.

- Yoongi. – Simítottam az arcára, miközben még szorosabban öleltem. – Menjünk fel az emeletre, kérlek. – Nem teljesen értettem a választ a zokogás miatt, de annyit kitudtam venni, hogy nem igazán támogatja az ötletemet. – Kérlek kincsem, a kedvemért.

Nem tudom, hogy végül a kérlelésem vagy a becenév hatott, de lassan a lépcső felé indultunk, miközben a cicafiú még mindig szorosan nyomta az arcát a mellkasomba. A pólóm már teljesen elázott, de ez érdekelt a legkevésbé. Csak minél előbb leakartam őt fektetni és megnyugtatni. A többivel később is ráérek foglalkozni.

- Ügyes vagy, már csak egy lépcsőfok – suttogtam ahogy megtettük az utolsó lépést is. Nagyot sóhajtottam, majd már nyitottam is ki az első szobát amihez a legközelebb voltunk. Nem néztem körbe, pont leszartam, csak a helyiség közepén lévő franciaágy érdekelt.

Finoman lefektettem rá Yoongit, és nagy figyelmesség kellett, hogy ne zuhanjak rá azonnal, mivel továbbra is görcsösen markolta ruhámat. Kibújtam gyors a cipőmből, majd bemászva mellé szorosan magamhoz öleltem, miközben a haját simogattam. Nem mondtam neki semmit, nem is tudtam volna, továbbra sem értettem a helyzetet, de elképesztően féltem, és úgy éreztem belehalok abba, hogy így kell őt látnom. Nem siettettem, hagytam hadd sírja ki magát, ha kell örökre itt maradok vele, csak legyen jobban. Nem tudom meddig feküdhettünk így, de nem bírtam ki, nekem is kicsordult pár könnycsepp a szememből, pedig még mindig nem tudtam, hogy miről volt szó. Egyszerűen így hatott rám Yoongi szomorú látványa és a stressz, amit ez az egész okozott. Olyan boldog voltam reggel, amikor megkért, hogy aludjak itt és amikor azt mondta, hogy hiányoztam neki. Tudtam, hogy a megállapodásunk szerint nincsenek érzelmek köztünk, de nekem mégis voltak, hiába nem kellett volna. Azt hittem fantasztikus esténk lesz, izgultam, hogy minden rendben legyen, és tessék, most itt vagyunk. Soha nem gondoltam volna, hogy Yoongi egyáltalán tud sírni, most meg olyan hangosan zokogott, hogy majd belesajdult a lelkem.

- Itt vagyok, Kincsem – suttogtam magunk közé, majd ajkaimat a fekete hajú homlokára nyomtam ami tűz forró volt. – Itt vagyok.

Nem tudom még mennyi idő telhetett el, mivel már amikor elindultam akkor is sötét volt, de a cicafiú zokogása alábbhagyott. Egy ideig még sírt, néha felszusszant, de sokkal jobb lett, mint volt. Nem szűntem meg egy pillanatra sem simogatni a hátát és a fejét, néha jobban magamhoz szorítottam, amikor újra rátört a zokogógörcs, de ezúttal úgy nézett ki, hogy talán elmúlt. Legalábbis egyelőre.

- Yoongi – motyogtam magam elé, mire az említett nagyot sóhajtott. Nem akartam én siettetni semmivel sem, csupán csak segíteni akartam neki, hiszen elmondhatatlanul aggódtam érte.

- Apa felhívott – felelte remegő hangon egy örökkévalóság múlva. – Anyát holnap lekapcsolják a gépekről.



Sziasztok nyuszifülek!
Rövid résszel érkezem, de nem akartam tovább szaporítani a szót, mivel a következő részt tervezem hosszabbra, és így jött ki jól. Legalábbis nekem jól:')
Azt hiszem erre valamelyest számítani lehetett, remélem senki nem haragszik és még nem unja a sok drámát.
A következő részt a hétvégéig hozom, addig is vigyázzatok magatokra, puszi mindenkinek! <3