Veled minden jó - Taegi, Jikook +18 Befejezett

A párom

Taehyung pov

Sokkos állapotban voltam a szavak hallatán, hát még akkor Yoongi mit érezhetett. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mivel teljesen megszűnt az időérzékem. A takarót magunkra terítettem, majd amennyire csak tudtam, olyan közel húztam magamhoz a fekete hajút. Újra felzokogott, és én is sírva fakadtam, bár nekem csak némán folytak a könnyeim. A szívem ketté hasadt, hogy ilyen állapotban láttam Yoongit, a tudat pedig teljesen megölt, hogy semmit nem tehetek érte, hogy nem segíthetek. Szerettem volna vagy száz kérdést feltenni neki, de nem mertem, érthető okokból nem tartottam alkalmasnak. Nem értettem semmit, hogy mi történt hirtelen, hogy miért pont most történik mindez, de úgy voltam vele, majd elmondja, ha akarja, egyelőre nem akartam semmit sem erőltetni.

Egy idő után a zokogás alábbhagyott, és mintha partnerem heves légzése is csillapodott volna. Folyamatosan öleltem és simogattam a fejét vagy a hátát, míg ő görcsösen kapaszkodott a felsőmbe, amit könnyei már rég eláztattak. Nem érdekelt, ha egy hétig nonstop fog sírni, akkor így maradok vele egy hétig, semmi nem számított, csak vele akartam lenni, hogy tudja nincs egyedül.

Újabb idő elteltével Yoongi szuszogása egyenletessé vált, és a szorítás is enyhült a derekamon. Lágy csókot hintettem homlokára, ami most elképesztő forró volt, majd megpróbáltam óvatosan kimászni mellőle. Nagyon halkan, macska léptekkel visszamentem az előszobába, hogy megkeressem a telefonomat, amit csak úgy elhajítottam érkezésemkor. Szerencsére a készülék sértetlen volt, azonban meglepetten realizáltam, hogy már éjfél is elmúlt. Írtam egy üzenetet Jiminnek, hogy holnap biztosan nem megyek iskolába, ne hívogasson, viszont próbálja meg elővarázsolni a megértő énjét, és ha az életben valaha is fontos voltam neki, akkor tegyen meg nekem egy apró szívességet. Egyből visszaírt, majd miután leírtam, hogy mire lenne szükségem hosszú percekig nem válaszolt, végül megadta, amit kértem, de természetesen nem bírta ki, hogy ne tegyen hozzá valami epés megjegyzést. A legkevésbé sem érdekelt, ignoráltam, hiszen most nem tudtam unokatestvérem hisztijeivel foglalkozni, csak megköszöntem a szívességet, majd visszamentem Yoongihoz.

Ugyanúgy feküdt, mint amikor itt hagytam, talán kicsit jobban összehúzta magát. Visszamásztam mellé, majd szorosan magamhoz öleltem. Szinte azonnal derekam köré fonta karjait, és mint egy kiscica úgy bújt a mellkasomba.

- Taehyung – nyöszörögte félálomba.

- Itt vagyok, Kincsem – suttogtam magunk közé, ahogy ujjaimmal végigszántottam a selymes tincseket.

- Ne hagyj itt – kérlelte fájdalmas hangom, nekem pedig újra összeszorult a gyomrom.

- Soha – vágtam rá azonnal, majd újabb csókot hintettem a homlokára.



Mire legközelebb kinyitottam a szememet már világos volt. Ugyanabban a pózban feküdtünk egész éjjel, és nem volt túlzás azt mondanom, hogy mindenem teljesen el volt zsibbadva. Megfordulva a telefonomért nyúltam, ami szerint nem sokkal múlt nyolc óra. Jól van, akkor még nincs olyan késő, bár azért azt nem ártana tudnom, hogy az egész, ami miatt a cicafiú kiborult, mégis mikor fog megtörténni. Nem volt szívem felébreszteni, így csak lassan simogatni kezdtem a hátát, a várva várt hatás pedig nem maradt el, pár percen belül nyitogatni kezdte vérvörös szemeit.

- Tae – suttogta laposakat pislogva.

- Szia Kincsem. – Döntöttem homlokomat az övének, majd egy apró puszit nyomtam orra hegyére.

- Sajnálom – felelte szemlesütve.

- Cssshhh – csitítottam el az arcára simítva. – Nem tartozol bocsánatkéréssel.

- Szörnyen viselkedtem, és gusztustalan dolgokat mondtam, én...

- Nem számít – szóltam közbe lágyan, de határozottan. – Egy pillanatig sem vettem komolyan. Nem is tudom, hogy én mit tettem volna... én... - Megkellett álljak egy pillanatra. Szégyenszemre Yoongi volt szarban, és most mégis az én hangom csuklott el.

- Tudom, hogy kérdezni akarsz – motyogta közénk egy fáradt sóhaj után. – Kérdezz nyugodtan.

- Nem akarlak terhelni.

- Nem fogsz – felelte egy nagyon halvány mosoly kíséretében, ahogy most ő simított végig az arcomon, hüvelykujjával finoman megérintette a szemem alatti anyajegyet. – Egyszerűen csak nem tudsz.

- Miért? – böktem ki azt a kérdést, ami a leginkább foglalkoztatott.

- Anya keringése újra összeomlott tegnap, ezúttal a szíve is leállt, éppen csak megtudták menteni – felelte halkan. – Az állapota kritikussá vált, soha nem fog felébredni, egyszerűen csak megfog halni a következő vagy az azutáni alkalommal.

- De hát azt mondták, hogy jobban van! – vágtam rá azonnal reménykedve.

- Na igen – húzta el a száját Yoongi. – Ideiglenes volt. Azt mondták gyakran előfordul, hogy vegetatív állapotból egy kómás beteg visszanyeri az éberség bizonyos fokát, azonban ugyanilyen hamar le is romolhat, és ha ez bekövetkezik, az végzetes. Én erről nem tudtam, az orvosok ezt csak apámnak mondták el, és lásd bekövetkezett. Anyám a három év alatt egyszer kinyitotta a szemét és én nem voltam ott. Most pedig pár órán belül lekapcsolják a gépekről, és soha többet nem láthatom őt. Én nem... - Yoongi hangja elcsuklott, mire azonnal magamhoz vontam, hogy finoman simogatva hátát megnyugtassam.

Nem mindent értettem, de a lényeget kivettem. Nem lehet rajta segíteni, újabb rohamok gyötörnék, és talán a következőnél vagy az azutáninál ugyanúgy meghalna. Így legalább Yoongi el tud tőle búcsúzni, bár számomra ez még így is borzalmas volt. Továbbra sem tudtam elképzelni, hogy mit érezhetett, hiszen én is botrányos állapotban éreztem magam, de csak az járt a fejembe, hogy mihamarabb be kell hozzá mennünk.

- Kincsem – suttogtam a fekete hajú arcára simítva. – Be kell hozzá mennünk, te is tudod, hogy be kell.

- Nem bírok – felelte zokogva. – Én ezt nem tudom megcsinálni, Tae.

- Tudom – mondtam halkan, majd letöröltem egy könnycseppet az arcomról. – De végig veled leszek, nem foglak elhagyni.

- Megígéred? – Nézett fel rám könnyes szemekkel, mire határozottan bólintottam. A világon bármit megtettem volna érte, hogy egy kicsit jobban érezze magát, még ha ez most nem is volt sok.

- Gyere. – Nyúltam kezéért, ahogy kimásztam az ágyból. – Kezdetnek talán fürödjünk le.



Végül visszamentünk Yoongi szobájába, ahol közösen vettünk egy forró zuhanyt. Pontosabban ez úgy nézett ki, hogy a fekete hajú állt egy helyben fejét a vállamra döntve, míg én igyekeztem őt mindenhol megtisztítani, még a haját is megmostam. Ezekután ráadtam a köntösét, majd leültettem, és megszárítottam nedves tincseit.

- Mit szeretnél felvenni? – kérdeztem az ajtó felé sétálva.

- A szekrényem alján van egy fekete Jordan melegítőszett. Eléggé megviselt állapotban van, de azt hiszem az jó lesz. Tőle kaptam még a gimi elején – suttogta a tükörbe bámulva partnerem, mire egy apró bólintás után a szobájába mentem az említett ruhadarabért, amit egész hamar meg is találtam. Kerestem még neki egy alsónadrágot és zoknit, majd visszamentem a fürdőbe, ahol Yoongi ugyanolyan kifejezéstelen arccal bámulta még mindig saját tükörképét.

- Segítsek? – kérdeztem felé nyújtva az említett ruhadarabokat, de ő határozottan megrázta a fejét. – Öltözz fel nyugodtan, mindjárt megyek én is. Vegyél el egy boxert az enyéim közül, az összes márkás – mondta a fekete hajú úgy, mintha valaha is érdekeltek volna az ilyesfajta dolgok.

Tétován bólintottam egyet, majd magára hagytam. A szobájába mentem vissza, majd én is öltözködni kezdtem, azonban kihasználtam a szívességet, amit Jimintől kértem, hiszen most voltam egyedül. Másodpercenként a fürdő felé pillantottam, hogy Yoongi nehogy rajtakapjon, bár így is eléggé necces volt a dolog. Vagy nagyon fog örülni, vagy elküld a picsába, és soha többet nem akar majd látni.

- Mehetünk? – zökkentett ki gondolataimból partnerem egy jó tizenöt perc után, mire egy gyors bólintás után zsebre vágtam telefonom, majd kezéért nyúlva a lépcső felé vettük az irányt. Oké, ha minden igaz, pár perc és itt lesz.

- A kurva életbe – mormogta a fekete hajú maga elé, ahogy belépve a nappaliba meglátta az elé táruló látványt. – A világ legrosszabb embere vagyok – motyogta maga elé remegő hangon, én meg már nyúltam is karjáért, hogy magamhoz vonjam egy szoros ölelésre.

- Ne beszélj hülyeségeket – suttogtam hallójáratába. – Csodálatos vagy, és nagyon erős, hallod?

- Tae...

- Ezt majd később helyre hozzuk – biccentettem fejemmel a romhalmazok felé. Yoongi nem válaszolt, csak lassan bólintott egyet, azonban mielőtt elindultunk volna a cicafiú megtorpant az ajtó előtt.

- Azt hiszem most nem tudok vezetni – felelte halkan, mire bíztatóan rámosolyogtam.

- Ne aggódj, gondoskodtam mindenről. De nagyon kérlek, ne akadj ki – néztem rá könyörgő szemekkel, mire ő csak érdektelenül vállat vont.

- Nem hiszem, hogy ennél jobban kitudnék – motyogta maga elé, majd kezét a kilincsre téve kinyitotta a bejárati ajtót.

Enyhén remegtem, ahogy megláttam a már jól ismert autót Yoongi Bentleyje mellett. Úgy voltam vele, ez most vagy nagyon rosszul fog elsülni, vagy életem ötlete lesz. Nem tudtam mi mást csinálhattam volna, bár itt vagyok a fekete hajú mellett és támogatom minden erőmmel, ez nem is kérdés, de tudtam valaki mást, aki sokkal alkalmasabb erre a pozícióra, még ha Yoongi ezt most nem is így érezte.

- Jungkook – suttogta elkerekedett szemekkel, ahogy megpillantotta a tetovált karút a kocsi mellett támaszkodni.

A srác lassan indult felénk, majd ahogy közelebb ért úgy lehetett egyre inkább látni rajta is a megviseltséget. Szemei vörösek voltak és puffadtak kissé, feltételezem nem rég sírt, ezenkívül keze is remegett, amint elénk ért.

- Yoongiah – motyogta a cipője orrát bámulva. – Én... a kurva életbe... a kocsiban kigondoltam, hogy mit fogok mondani – felelte szipogva, majd idegesen felnevetett. – De már elfelejtettem. Tudom, hogy utálsz... és én nem is kérem, hogy megbocsáss, de...

Jungkook nem tudta tovább mondani, mert a mellettem álló egy hirtelen mozdulattal elengedte kezemet, és magához vonta egykori legjobb barátját. Nem is tudom, hogy ez lepett-e meg jobban, vagy hogy különös módon JK volt az, aki sírva fakadt. Nagy tenyereit partnerem lapockáira vezette, majd fejét lehajtva zokogni kezdett, akárcsak egy kisgyerek.

- Annyira sajnálom, Yoongiah! – mondta szipogva. Partnerem nem mondott semmit, csak csitítgatni kezdte a magasabbikat, és bár maga a látvány a körülményekkel együtt szomorú volt, mégis boldog voltam, amiért úgy nézett ki, hogy végre kibékülnek egymással. Igaz, hogy Jungkook nem volt a kedvencem, sőt voltak napok, amikor még mindig viszketett a tenyerem, ha rá néztem, de tudtam, hogy Yoonginak mindennél inkább szüksége van rá, főleg most.

Pár perc elteltével JK összeszedte magát, elvált a cicafiútól, majd arcát megtörölte és a kocsi felé biccentett. Az autóban még szipogott párat, azonban partnerem teljesen kifejezéstelen arccal bámult maga elé. Nem sírt, nem kiabált, csak annyit mondott, hogy hadd üljön velem együtt hátra. Senki nem ellenkezett, szó nélkül tettem, amit kért, ha azt mondta volna, hogy ugorjak vele a Han folyóba, mert attól jobban érezné magát, azt is megtettem volna. Ujjainkat azonnal összefűzte, majd fejét a vállamra téve behunyta szemeit, és mi sem szóltunk semmit ezután.

Szívem a torkomban dobogott, és egyre idegesebb lettem, ahogy a környék már ismerőssé vált, végül megpillantottam magát a kórházat is. Jungkook kérdőn pillantott rám a visszapillantóból, azt hiszem ő sem volt ura a helyzetnek, én meg még inkább nem, de próbáltam ezt nem mutatni. Szabad kezemmel finoman a fekete hajú arcára simítottam, és már nyitogatni is kezdte vörös szemeit, amiben csak a kimerültség és a végtelen szomorúság látszott.

- Megjöttünk, Kincsem – suttogtam közénk, mire ő egy aprót bólintott, majd elhúzódva tőlem kipattintotta a biztonsági övet.

Továbbra is némán maradtunk, amíg felértünk a már jól ismert részlegre. A liftben Jungkook újra szipogni kezdett, de az egyre inkább aggasztott, hogy Yoongi még mindig csak meredt maga elé. A mindig pedáns és elegáns srác, akiről lerítt, hogy aranykanállal a szájában született, most itt állt egy rongyos, régi Jordan melegítőszettbe, aminek a térdénél még egy lyuk is volt, a karjánál meg pár apró vöröses folt, valószínűleg hipó érhette valamikor. Mégis, az én szememben gyönyörű volt, még így elgyötört állapotában is. Semmi mást nem akartam, csak magamhoz ölelni, és megvédeni őt minden rossztól, amit még az élet tartogatott számára.

A kis csengő megszólalt, ami jelezte, hogy megérkeztünk a kívánt részlegre, és ha lehet, csak még inkább összeszorult a gyomrom az idegességtől. Ha én ezt éreztem, hát elképzelni sem tudtam, hogy Yoongi min mehetett keresztül, valószínűleg a poklok poklát éli át tegnap óta, és a java még hátra van.

Amint befordultunk a folyosóra, egy negyvenes éveiben járó férfit pillantottunk meg, aki halkan beszélgetett egy doktornővel. A férfi úgy velem egy magas lehetett, sötét rövid haja volt, amibe már jócskán megjelentek az ősz hajszálak is, arca beesett volt, szemei karikásak, és bár messziről látszott, hogy drága öltöny van rajta, mégis úgy nézett ki, mint akinek a bőre egy számmal nagyobb volt a testére.

- Fiam – szólította meg a cicafiút a férfi, és ebben a pillanatban fordult felénk a doktornő is.

- Fiam – ismételte meg a szót Yoongi, majd gúnyosan felnevetett. – Elképesztő vagy. Mondok én neked valamit – fordult a férfi felé, aki ezek szerint az édesapja volt. – Nem fogok jelenetet rendezni, mert tudom, hogy anya nem akarná, ezért csak közlöm veled a tényeket; soha nem fogok neked megbocsátani, érted? Soha!

- Yoongi kérlek, nagyon szeretném, ha megértenéd, hogy ez a legjobb megoldás, anyád nem bírná ki a következő rohamot, nem tudna...

- Hát persze – vágta rá olyan érzelemmentesen a fekete hajú, hogy még a hideg is kirázott. – Te mindig csak azt tetted, ami a legjobb a feleségednek, akit az elmúlt több, mint egy évben meg sem látogattál, de semmi gond, te egy hős vagy, basszameg. Ami pedig magát illeti – pillantott rá a doktornőre, akinek hirtelen még a testtartása is megfeszült. – Keressen egy kurva jó ügyvédet, mert garantálom, hogy addig fogok a bíróságra járni, amig be nem vonják a kibaszott engedélyét a doktorijával együtt.

- Yoongi – kezdte újra a férfi, de az egy intéssel belé fojtotta a szót.

- Csináljuk, legyünk túl rajta, ahogy akartad, aztán befejeztük, és soha többet nem találkozunk – mondta elszántan, majd megragadva kezemet a kórterem felé kezdett vonszolni, de megtorpantam, ahogy idegen ujjak érintését fedeztem fel a másik csuklómon. Yoongi felhúzott szemöldökkel fordult vissza, majd mögém pillantott, ahol az apja még mindig határozottan szorította a karomat. – Ha nem engeded el, esküszöm, hogy nem állok jót magamért.

- Nem engedem, hogy a családon kívül más is bent legyen – sziszegte a férfi idegesen. – Jungkook még rendben van, de az se tudom, hogy ki ez a fiú, és...

- Ez a fiú a párom, és az elmúlt másfél hónapban többet volt itt velem, mint te az elmúlt két évben, szóval hagyd békén! – felelte jéghideg hangon a fekete hajú, majd egy erősebb rántással kiszabadított az apja szorításából.

Valószínűleg nem ez volt a legjobb pillanat és hely erre, de semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak az előbb elhangzottakra. Belépve a kórterembe minden ugyanolyan volt, mint az előző alkalmakkor, amikor itt jártam, semmi változást nem éreztem. Yoongi anyukája ugyanolyan békésnek látszott, mint aki csak az igazak álmát alussza, és bármelyik pillanatban felébredhet. Szemeim megteltek könnyel, ahogy realizáltam, hogy ez nem így lesz, és soha nem lesz alkalmam megismernem, azt a nőt, akiről Yoongi olyan sokat mesélt, és aki bizonyára fantasztikus személyiséggel rendelkezett és istenien főzött. Elképzeltem, hogy a cicafiú milyen boldog lehetett még pár éve, hogy nem volt ilyen fagyos és romlott a viszonya az apjával, hogy mekkora lehetett a szerelem a szülei között, amitől ő maga rettegett, hogy nehogy olyan sorsra jusson, mint a velem szemben álló férfi, mert azt nem tudná elviselni. Tekintetemet Yoongira vezettem, ahogy komótosan az édesanyja felé lépett, majd helyet foglalt abban a székben, amiben az elmúlt években mindig is ült, ha idejött.
A párom.
Kibuggyantak az első könnyeim, ahogy láttam Jungkookot mögötte állni, ahogy testvériesen a vállára simított két lapát kezével, miközben hangosan zokogott. Yoongi még ekkor sem sírt, csak üveges tekintettel kihúzta a kis éjjeliszekrény fiókját, majd kivett egy apró tégelyt, és még egyszer utoljára bekente az édesanyja kezét, hogy ne menjen száraz kézfejjel a sírba, hiszen azt biztosan utálná, akárcsak a veszekedéseket. Vettem egy mély levegőt, próbáltam nem felzokogni a látványra, közben megengedtem magamnak egy lopott pillantást a középkorú férfira, aki ekkor már a sarokban állt, messze a feleségétől, és némán sírt. Nem értettem a dolgot, hiszen most látja utoljára azt a nőt, akibe egész életében halálosan szerelmes volt, lehetősége van elbúcsúzni, és nem teszi, inkább csak távolról figyeli.

Eszembe jutott az én családom, hogy mennyire szétszakadtunk egymástól, hogy igazán soha nem is tartoztunk össze, hiszen a szüleimet teljesen felemésztették a földi javak, és ez megölte a köztünk soha ki nem alakuló köteléket. Ők élnek, bár apám börtönben ül, de jó egészségnek örvendnek mindketten, ahogy mindig is tették világ életükben, mégsem tudtak boldogok lenni, és megbecsülni egymást, míg Yoongi bármit megadna, hogy újra visszakaphassa a családját.

A doktornő mondott valamit, de nem értettem annyira el voltam merengve a gondolataimban, aztán a fülem zúgni kezdett. Értetlenül kaptam hallójáratomhoz, hogy mégis mi bajom lehet, de amint meghallottam Jungkook még hangosabb zokogását, és megláttam Yoongi ujjait, amint elfehéredve szorítja édesanyja puha kezét, rájöttem, hogy nem az én fülem zúgott, hanem a gépek álltak le. Vége volt, és én nem tehettem semmit.



Sziasztok nyuszifülek!
Késve, de meghoztam a részt, ami elég szomorúra sikeredett, azt hiszem talán ezért is késtem vele, ugyanis nem volt nekem sem egyszerű megírni ezt a fejezetet, mivel próbáltam minél több érzelmet belevinni, és utána is kellett néznem pár dolognak, hogy ne írjak hülyeséget (remélem mindkettővel sikerrel jártam).
A következő rész péntekig érkezik, igyekszem már nem ennyire depresszívre írni, de érthető okokból Yoonginak most ez egy nehéz időszak lesz, illetve remélem, hogy a sok szomorúság ellenére örültök, hogy a Yoonkook baráti páros végre kibékült, még ha ilyen körülmények között is.
Remélem jól vagytok, és mindenkinek jól telt a hétvégéje 😊 Vigyázzatok magatokra, sok puszi mindenkinek! <3