Veled minden jó - Taegi, Jikook +18 Befejezett

Április volt

Taehyung pov

Bár én teljesen biztos voltam benne, hogy hatalmasat fordult velem a világ, az élet mégsem állt meg, bármennyire is szerettem volna. Pár napig megint csak hiányoztam az iskolából, aztán visszamentem, és szép lassan minden visszatért a régi kerékvágásba. Yoongi eltűnése a való világból olyan volt, mint minden csoda, ami három napig tartott. Nagyjából pont ennyi ideig beszéltek róla, aztán mintha soha nem is létezett volna, egyszerűen csak elfelejtették őt az emberek. Természetesen visszaköltöztem nagybátyámhoz, illetve mondjuk úgy, hogy Jimin és Jungkook visszahozták a cuccaimat Yoongitól, mivel én nem tudtam visszamenni abba a házba. Egyszerűen csak nem éreztem helyesnek, hogy a fekete hajú nélkül menjek oda, és nem voltam benne biztos egyébként sem, hogy jót tenne a lelkemnek.

Yoongi nevében nem beszélhetek, de számomra az első két nap volt a legnehezebb. Lényegében semmit nem csináltam, csak feküdtem a saját ágyamban, miközben addig zokogtam, amíg már elapadtak a könnyeim. Életemben nem éreztem még ehhez fogható lelkifájdalmat, szinte meg sem közelítette azt, amikor a családom széthullott, vagy a szakításom Junhoowal. Jimin persze ott volt, egy percre sem hagyott magamra, cserébe követelte, hogy jelentsük fel Yoongit, és ha én nem megyek, hát majd ő elintézi. Nem engedtem neki, azt mondtam, hogy mindent is lefogok tagadni, és ha ezt megteszi, akkor elköltözöm és soha többet nem állok vele szóba. Talán kicsit durva voltam, de minden szavát komolyan gondoltam, és ezt a szőke is látta rajtam, mivel nem említette ezt meg többször.

Én voltam az, aki egyébként felhívta Jungkookot, miután Yoongi olyan erős pánikrohamot kapott, hogy sehogy sem tudtam rajta segíteni. Nem is tudom, hogy mit éreztem azokban a pillanatokban, amikor megtette azt. Csak szorosan összeszorítottam a szemeimet, miközben próbáltam nem a lelkemben és testemben egyaránt keletkező fájdalomra összpontosítani, és abban reménykedtem, hogy ez az egész egy rossz álom, és én mindjárt felébredek szerelmem karjai között. De nem így történt.

Nem ő volt az, egyszerűen csak tudtam, hogy nem és kész. Az én kincsem sosem tenne velem ilyet, soha nem bántana szándékosan, hiszen tökéletesen ismertem az érzelmes oldalát. Minden alkalommal, amikor együtt voltunk, úgy vigyázott rám, mintha porcelánból lennék, és bármikor összetörhetnék alatta, ezt pedig nem csak szexuális értelemben értem. Bár nem sokáig éltünk együtt, azt mégis teljes harmóniában tettük, rengeteg nevetéssel, miközben mindketten boldogok voltunk. Azt hittem, hogy minden tökéletesen rendben van velünk, hiszen én teljes szívemből szerettem őt, és néha úgy éreztem, hogy ezzel ő sem volt másként. Minden mozdulatából, ahogyan hozzám ért, ahogyan rám nézett, csak úgy sütött a gyengédség, az önzetlenség, és a szeretet. Naivan azt gondoltam, hogy ez így jó lesz, pedig tudtam, hogy Yoongi érzelmivilága nagyon labilis, és megvoltak rá az intő jelek, hogy előbb vagy utóbb felrobban, mégis azt gondoltam, hogy ha vele vagyok és szeretem, akkor az neki elég lesz, de nem így volt. Kevés voltam hozzá.

Miután mindennel is megpróbálkoztam, hogy visszarántsam őt a valóvilágba sikertelenül, először a mentőket hívtam párom telefonjáról, akik azt mondták, hogy legjobb esetben két óra múlva érnek ki, és ha van rá lehetőségem, inkább vigyem be a beteget a legközelebbi kórházba. Sírva beleordítottam a telefonba, hogy ő nem beteg, majd miután bontottam a vonalat, felhívtam Jungkookot. Őszintén szólva nem teljesen emlékszem arra, hogy ő mit mondott, vagy én mit mondtam, mivel sokkos állapotban voltam, de nagyon rövid idő alatt érkezett meg a tetováltkarú, majd minden szó nélkül kapta fel a legjobb barátját, és a kórházig meg sem álltunk. Hátul ültem Yoongival, amíg a fekete hajú megszegve az összes sebességi korlátozást hajtott át mindenen keresztül, én pedig folyamatosan próbáltam szerelmemet nyugtatni, vagy legalább minimálisan magához téríteni, de mindhiába volt.

A kórházban újfent volt egy kisebb képszakadás nálam, mire rendesen észhez tértem, a pad mellett kuporogtam a földön, Yoongi nem volt sehol, enyhén fáztam, és Jungkook vízzel kínált. Mindenképpen szerette volna, hogy engem is megvizsgáljanak az orvosok, de én hallani sem akartam róla, féltem, hogy meglátják a sebeket a hátamon, így gyáva módon hívattam magamnak egy taxit, majd halk sírások közepette hazamentem Jiminhez, aki totál zavarodottan meredt meg az ajtóban, ahogy zokogva a nyakába vetettem magamat. Közel egy napomba telt, mire eltudtam neki mondani nagyjából, hogy mik történtek, bár a részletekbe nem bocsátkoztam bele, ettől függetlenül helyre tudta tenni az eseményeket a fejében.

Azt hiszem nem túlzás azt mondanom, hogy őrjöngött, üvöltött, csapkodott, elindult, aztán mégis visszajött. Hozzám bújt, átölelt, vígasztalt, aztán megint elindult, és ugyanúgy visszafordult, végül belenyugodott abba, hogy az érzelmeim nem törtek meg Yoongi iránt. Mert hogy ez így volt, bármennyire is bizarrnak hatott mindez. Hogy haragudtam-e rá? Természetesen, de nem azért, amiért mindenki gondolja. Azért voltam mérges, mert annyira makacskodott saját magával kapcsolatban, hogy neki már pedig nem kell segítség, mert ő úgy is mindent jobban tud. Emlékszem, amikor szó szerint lemorgott, hogy ő nem bolond, és hallani sem akar semmilyen agyturkászról meg dilidokiról, pedig csak arra kértem, hogy heti egyszer egy órára elmehetne egy pszichológushoz. Nem, inkább magára erőlteti, hogy minden rendben van, aztán meg...

Mélyet sóhajtottam, ahogy hátra dőltem a székben, miközben az íróasztalomon lévő könyvkupacra néztem. Tanulnom kéne a vizsgákra, de ahogy egyre inkább közeledik az időpont, amikor Yoongit kiengedik, úgy vagyok még izgatottabb és idegesebb. Már csak három nap, és végre láthatom. Három nap, az már szinte semmi az elmúlt két és fél hónaphoz. Soha nem gondoltam volna, hogy mire újra a karjaim közé zárhatom őt, addigra már javában április lesz, csiripelni fognak a madarak, és virágba borul minden. Bezzeg a legutóbb még szorosan fogtuk egymás kezét, hogy elrejtsük őket a januári fagy elől.

Február közepétől fogadhatott látogatókat heti kétszer egy órára. Egyszer Jungkook ment be hozzá, utána pedig Namjoon. Az első alkalommal elmentem Jungkookkal, de az orvosa akkor még azt javasolta, hogy ne találkozzak vele, hiszen azokban az időszakokban még labilisabb volt, mint előtte valaha. Szerettem volna látni őt, megölelni, elmondani, hogy szeretem és minden rendben lesz, de nem lehetett, és ezt megkellett értenem. Két héttel később megint elmentem Jungkookkal, viszont nem próbálkoztam bejutni hozzá, cserébe az orvosával beszélgettem az állapotáról, aki valami füzetről mesélt, amibe Yoongi végre elkezdte az érzéseit leírni, még ha azok kicsit kaotikusan is vannak megfogalmazva. A doki mindezt egy hatalmas előre lépésnek vélte, és aznap mintha egy kicsit könnyebb szívvel mentem volna haza. A következő héten megint elmentem Jungkookkal, de mielőtt a fekete hajú bement volna, Dr. Hwang megkért, hogy üljünk le vele pár percre. Összekulcsolta a kezeit, majd határozottan rám pillantott, és közölte, hogy van egy jó és egy rossz híre. A szívem persze rögtön heves ütembe kezdett verni, és egy pillanat leforgása alatt jutott eszembe minden rossz, ami csak történhetett. Végül valami teljesen váratlannal jött elő.

- A jóval kezdem, mert úgy lesz értelme a rossznak – közölte rejtélyesen, én pedig majd megfeszültem, hogy halljam már mégis miről van szó. – A jó hír az, hogy úgy ítéltem meg, hogy ön a jövőhéttől bemehet hozzá. – Amint ezt kimondta, hatalmas mosoly terült szét az arcomon, és már láttam is a lelki szemeim előtt, ahogy szorosan magamhoz vonom őt, beletúrok a sötét tincsekbe, és elmondom neki, hogy minden rendben lesz, bármeddig is kell várjak. – A rossz hírem viszont az, hogy Yoongi nem szeretne élni ezen lehetőségével.

Életem során már sokszor éreztem magamat szarul, egy időben szinte az élettársamnak volt mondható a minden pillanatnyi gyomorgörcs és stressz, ami az utolsó pár hónapot illette a szülővárosomban. Felvoltam arra készülve, hogy egyszer eljönnek apámért, és szétválasztják a családomat, de akkor is fájt, és megrázott. Emlékszem, amikor tizenhat voltam, és elkellett altatnom a kutyámat, akit két éves koromban kaptam, és akivel felnőttem. Borzalmas érzés volt, ahogyan az is, amikor még abban a hitben voltam, hogy Junwoo életem szerelme, és minden akaratom ellenére szakítanom kellett vele a családom által okozott szarságok miatt. Biztos voltam benne, hogy soha többet nem leszek senkivel sem boldog annyira, mint vele, de persze tévedtem. És fájt az is, amit Yoongi tett velem az utolsó napunkon. Nem a véres körömnyomok fájtak a vállamon, vagy a zúzódások a derekamon, amiket az ujjai okoztak, és még bő egy héttel később is látszódtak, még csak a sebesre harapdált ajkaim sem érdekeltek, a lelkem fájt, a tudat, hogy idáig jutottunk, miközben én azt hittem, hogy a világ legnagyobb boldogságában élünk.

Igen, ezek mind fájó dolgok voltak az életemben, de közel sem éreztem őket olyan súlyosnak, mint most Dr. Hwang kijelentését, miszerint Yoongi nem akar többé látni. Úgy éreztem, hogy vége van az életemnek, hogy ennyi volt, nem tudok már így tovább élni, és őszintén igazából nem is akartam abban a másodpercben.

Jungkook élesen szívta be a levegőt mellettem, ahogy teljes egészében megfeszült, azt hiszem ő sem számított erre. Finoman megbökött a könyökével, majd bíztatóan rám mosolygott, miközben már a sírás szélén álltam.

- Beszélek vele – felelte halkan, mire hálásan bólintottam.

- Igazából, Mr. Jeon – pillantott az orvos a fekete hajúra, - Yoongi azt szeretné, ha most egy darabig ön sem jönne be hozzá. Egyelőre három hetet kért látogatók nélkül.

- Három hét? – fakadt ki egyből JK. – És ön szerint ez rendben van, hogy Yoongi magába fordul, és nem akar minket látni? Még azon a kurva vonalas szaron sem hívott fel a múlthéten, amit itt adtak neki!

- Bizonyára ez most nagyon nehéz lehet, én ezt megértem, de szeretném, ha...

- Lófaszt érti meg! – háborgott tovább a mellettem ülő, majd élesen rám nézett. – Mondj már valamit, Tae-Tae!

Szólásra nyitottam a számat, majd azzal a lendülettel be is csuktam. Nem tudtam igazán, hogy mit kéne mondanom, vagy tennem. Szerettem volna én is kiabálni, mint Jungkook, ordítani, hogy mennyire igazságtalan az élet, aztán addig rohanni a fehér folyosókon, és betörni az összes kórterembe, amíg meg nem találom szerelmemet.
Végül mégsem tettem semmit.

- Tudom, hogy ez az egész ijesztőnek tűnik – szólalt meg újra a középkorú férfi, - de Yoongi nagyon jó úton halad a gyógyulás felé. Végre elkezdett megnyílni a világ felé, és pont, hogy nem zárkózik magába. Valóban továbbra sem beszél sokat, viszont még mindig rengeteget ír.

- Ír? – kérdezte a fekete hajú meglepetten, és nekem csak itt jutott eszembe, hogy el is felejtettem neki mesélni a noteszről.

- Igen – bólintott a doki. – Minden betegünk kap egy füzetet, amibe leírhatja a gondolatait, érzéseit, terveit, akármit igazából. Yoongi úgy három héttel ezelőtt kezdett el bele írni, állítása szerint előtte csak bámulta az üres lapokat órákig, mert nem tudta, hogy mégis mit kéne írnia. Azonban megváltozott, és ha nem tévedek, mindez maga miatt történt, Mr. Kim – fúrta tekintetét az enyémbe Dr. Hwang, mire értetlenül összevontam a szemöldököm.

- Miattam? – kérdeztem vissza halkan. Oké, ez az információ nekem is új volt.

- Yoongi végig abban a hitben volt, hogy ön haragszik rá, hogy soha többet még csak látni sem akarja, hova tovább egyenesen azt várta, hogy feljelenti szexuális erőszakért, így nem látott motivációt arra, hogy a gyógyulás ösvényére lépjen.

- Idióta – horkantott fel Jungkook mellettem, és bár nem adtam hangot a véleményemnek, mégis titkon egyetértettem vele.

- Azonban én elmondtam neki, hogy szó sincs erről, ön még mindig a párjának tartja őt, és ha jól emlékszem, akkor úgy jellemezte, hogy nem rossz ember.

- Mert nem az – suttogtam magam elé. – De akkor miért nem akar látni minket?

- A legutóbbi terápián említette nekem, hogy jobban érzi magát. Nincs még teljesen jól, de határozottan jobban van, és őszintén szólva én is ezt látom rajta a kollégáimmal együtt. Azt mondta, hogy most, hogy tudja van miért rendbe jönnie, minden erejével azon lesz, hogy a lehető leghamarabb meggyógyuljon, de ezt egyedül akarja végig csinálni, kizárólag szakmai segítséggel.

- De miért? – tárta szét karijait a fekete hajú, mire a doki vetett egy féloldalas mosolyt.

- Azt mondta, hogy ha kijön innen, akkor szeretné, ha büszkék lennének rá – mondta, majd újra rám pillantott. – Külön kiemelte, hogy olyan emberként akarja elhagyni ezt az épületet, aki megérdemli önt, és méltó az ön szeretetére, még ha ez most egy nehéz időszak is lesz mindkettőjüknek. Arra kéri, hogy legyen még egy kicsit türelmes, és maradjon erős, ha tényleg komolyan gondolta, amiket mondott.

Szégyen vagy nem, elsírtam magamat ott helyben. Kezemet az arcomba temettem, és hangosan zokogni kezdtem, ahogy a szívemig hatolt Yoongi összes szava még így az orvoson keresztül is. Jungkook rögtön közelebb húzódott, fél karjával átölelt, azt hiszem ő is elmorzsolt pár könnycseppet. Dr. Hwang papírzsebkendőt nyújtott felénk, amit hálásan elfogadtam. Egy ideig csendben ültünk, amíg én is helyre raktam magamat, bár azt hiszem órákig tudtam volna sírni.

- Nos, köszönjük szépen, doki – kelt fel JK a székből, majd karomra fogva engem is felhúzott.

Kabátom után nyúltam, majd magamra terítettem a hűvös idő miatt, azonban mielőtt elhagytuk volna a helyiséget, nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek meg valamit.

- Hol van most? – fordultam vissza Dr. Hwanghoz.

- Mármint ebben a pillanatban? – húzta fel szemöldökét a férfi.

- Igen – bólintottam.

Dr. Hwang nem felelt azonnal, előbb ránézett az órájára, majd halkan hümmögve nyitott meg egy alkalmazást a telefonján, amin a kórház egy részének a kamerák képét láthatta.

- A kertben van, hátul a szokásos helyén.

- Szabad? – kérdeztem elcsukló hangon.

- Hát... - tűnődött el egy pillanatra az orvos, végül egy aprót sóhajtva bólintott. – Rendben, miért is ne – mondta, azzal felém fordította a telefont.

A kép feketefehér volt, és valószínűleg valamelyik falnak a sarkán lehetett, mivel az egész látótér felülről látszott. Két férfi sétált a háttérben, az egyikük fehér köpenyt viselt, míg a másik hétköznapi melegítő szettben volt, feltételeztem, hogy egy ápoló lehetett az egyik páciensével. És akkor ott volt a kis fehér pad, az egyik sövény előtt, amin ott ült ő. Sötét kabát volt rajta, de a nadrágja világosabbnak tűnt, már amennyire ezt meglehetett állapítani egy színtelen képen. Lábait felpakolta a padra, és egy pillanatra kedvem lett volna az eddigieknél is jobban odarohanni hozzá, hogy rászóljak; legalább húzzon zoknit a lábára, ha már képes ilyen időben egy szál papucsban flangálni. Gyönyörű haja, amit úgy szerettem most hosszabbnak tűnt, talán már össze is köthette volna, ha lett volna neki mivel. Kezébe szorongatott egy kis füzetet, amibe lázasan írt, de néha megállt egy-egy pillanatra, hogy a tolla végét rágcsálva gondolkodóba essen. Messze menőleg nem volt a legjobb a kép minőség, de ő volt az, ezer közül is felismertem volna. A szívem egyre hevesebben vert, könnyeim újra eleredtek, és igazán csak abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy mennyire is hiányzik nekem Yoongi a mindennapjaimból.

- Köszönöm – suttogtam halkan, miután az orvos elfordította tőlem a kis képernyőt. – Kérem megmondaná neki, hogy türelmesek leszek? És hogy húzzon zoknit, ha kimegy a levegőre. – Dr. Hwang bólintott, mi pedig tényleg elindultunk haza.

Az úton egyikünk sem szólt semmit, javarészt én csak fejemet az ablaknak döntve halkan sírdogáltam, míg Jungkook maga elé meredve csendben vezetett. Udvariasságból megkérdeztem, hogy beszeretne-e jönni köszönni Jiminnek, és ő ugyanilyen okokból kifolyólag nemet mondott, de megkért, hogy adjam át üdvözletét a szőkének.

Aznap újra eltörtem egy kicsit. Szegény unokatestvérem megint napokig velem aludt, miközben minden erejével azon volt, hogy megvigasztaljon. Igazából nem is voltam szomorú, sem csalódott vagy ilyesmi, inkább azt mondanám, hogy olyan üresnek éreztem magamat. Most, hogy láttam Yoongit, még ha tényleg csak egy olcsó kategóriás kamerán keresztül, de legalább láttam, és most éreztem igazán a hiányát. Vissza akartam menni az időben, hogy újra mellette ébredjek, gofrit süssek neki reggelire, és kávét készítsek a morcos macskás bögréjébe, amit titkon imádott az ugyanolyan pizsamájával együtt. Hirtelen ért a felismerés, hogy a Bambis pizsamám ott maradt a házában, hiszen azt Jiminék nem hozták el, talán soha nem is látták rajtam. Szóval ezt akartam, vissza pörgetni az idő kerekét, és újra Yoongival lenni, de nem lehetett. Türelmesnek kellett maradnom, és erősnek is, ahogyan azt ő kérte, én pedig megfogadtam, hogy ez így lesz.

Visszamentem a suliba, és megpróbáltam normális életet élni, vagy legalábbis külsőre azt mutatni. Az ülésrendet viszont megváltoztattuk, így amióta Yoongi úgymond magántanuló lett, én ülök az ő helyén Namjoon mellett, míg Jungkook leköltözött Jimin mellé. Egyébként ez még nem is jött ki olyan rosszul, hiszen a fekete hajú tényleg nagyon belehúzott a tanulásba, és nagyon sok mindenben kérte a szőke segítségét, illetve néha nekem is kellett pár dolgot kérdeznem a szürke hajútól, így talán még jobb is volt ez így. Természetesen ugyanúgy együtt ebédeltünk, azzal a különbséggel, hogy március elejétől újra hatan voltunk. Unokatestvérem végül összejött ezzel a Woojin nevű sráccal, és bár kezdetekben mindenki nagyon aggódott, hogy ez mégis milyen hatással lesz ránk, főként Jungkookra, azt hiszem végül egész jól alakultak a dolgok. Bár a fekete hajú nem repdesett az örömtől, amikor megtudta, hogy Jiminnek van valakije, sosem mondott mégsem egy rossz szót sőt, egészen barátságos volt a kis szőkésbarna hajú fiúval, bár én sokszor láttam a fájdalmat az arcán, ha látta őket csókot váltani, vagy egymásra mosolyogni. Egyszer rákérdeztem nála, hogy érez-e bármit is még az unokatesóm iránt, de ő csak szomorkás mosollyal legyintett egyet, és azt mondta, hogy az ő életével majd azután foglalkozunk, ha visszakaptuk Yoongit. Biccentettem, hogy tudomásul vettem a dolgot, és nem hoztam fel soha többet ezt a témát.

Végül saját kérésre Yoongi soha többet nem fogadott látogatókat egyáltalán. Egyszer Namjoon is megpróbált bemenni hozzá, de felesleges volt, őt sem engedték be. Végül március közepe környékén felhívta legjobb barátját, és több, mint tíz percet beszélgettek. Onnantól kezdve ez rendszeressé vált, heti kétszer hívta JK-t, egyszer Namot, engem pedig soha sem. Egy részem emiatt mérges volt és csalódott, míg egy másik azzal nyugtatta magát, hogy elvégre nem is tudhatja a telefonszámom, hiszen konkrétan totál kárra törte a készüléket, és bármennyire is furcsán hangzik, a sim kártyám is megrepedt az ütés által okozott kártól. Kérhettem volna egy másikat, de nem akartam, inkább telefonszámot cseréltem, de megadtam Jungkooknak, hogy feltétlenül adja oda Yoonginak, ha kéri. Nos, a jelek szerint nem kérte.

- Szokott rólam kérdezni? – kérdeztem egy napsütéses késő márciusi napon, amikor JK a kanapén terpeszkedve várta Jimint, hogy az hazaérjen a randijáról, és segítsen neki fizikából, amit a szőke totál elfelejtett.

- Igen, de nem sokat – felelte a fekete hajú röviden. – Amikor jobban mesélni kezdtem, azt mondta, hogy nem akar mindenről tudni, csak arról, hogy jól megy-e sorod, és hogy tanulsz és eszel-e rendesen.

- Nem érdeklem már – állapítottam szomorúan, ahogy újra könnyek gyűltek a szemembe.

- Idióta! – csapott vállamra a tetovált karú, mire hangosan feljajdúltam. – Azért nem akar mindenről tudni, mert azt akarja, hogy majd te mond el neki ezeket, ha végre eljön már az ideje basszameg.

Gondolom mondanom sem kell, hogy aznap megint sírtam. Egész egyszerűen egészségtelen mennyiségben hullattam könnyeimet azokban a hónapokban, és ez jócskán meg is látszott az arcomon, bár Jin mindig ellátott pár atyai jótanáccsal a szépségápolást illetően, illetve többször hozott nekem arc és szemmaszkokat, hogy szép legyek, mire szerelmem ki jön a börtönből. Persze rengetegszer el lett neki mondva, hogy ez nem börtön, ez pszichiátria, szerinte a kettő között nem volt túl sok különbség.



- Héj, tanulsz még? – dugta be szőke fejét az ajtón unokatestvérem, amivel teljesen kizökkentett a gondolataim közül.

- Nem tudok – sóhajtottam mélyet, ahogy az előttem lévő könyvekre pillantottam.

- Izgulsz? – kérdezte, miközben beljebb jött, és helyet foglalt az ágyamon.

- Egy kicsit – motyogtam magam elé, majd felcsillanó szemekkel ránéztem. – Már csak három nap! Eltudod ezt képzelni?

 - Tudod, miután láttam, hogy egyre közelebb kerültök egymáshoz Yoongival, és ő elkezdett téged még a széltől is óvni, arra gondoltam, hogy ez nem normális. Persze, az ember vigyáz arra, akit szeret, de mindig is úgy éreztem, hogy ő ezt túlzásba viszi. Aztán az a sok minden, amit meséltél róla, amíg együtt voltatok, világossá vált, hogy ő inkább a függőd, mint a párod. Mintha rajtad múlna, hogy kap-e egyáltalán levegőt vagy nem.