Veled minden jó - Taegi, Jikook +18 Befejezett

3 hét és 5 nap

Yoongi pov

Lassan nyitogattam szemeimet, ahogy a napfény halványan beszűrődött a hófehér kórterembe. Eszembe jutott, hogy már megint elfelejtettem rendesen behúzni a sötétítőt, valószínűleg az esti gyógyszerem ezúttal is teljesen kiütött. Telefon híján az éjjeliszekrényen lévő vekkerre pillantottam, ami szerint alig pár perccel múlt fél kilenc. Felkeltem, majd beletúrva hajamba bújtam sötétkék gucci papucsomba, majd egy ugyanilyen színű és márkájú köntöst is felvettem rövidujjú fehér pizsamámra. Kilépve az ajtón orromat megfacsarta a már jól ismert fertőtlenítő és jellegzetes kórház szag, de nem panaszkodtam, tudtam, hogy csak pár perc kell, és megszokom.

Csoszogva vettem utamat az étkező felé, ahol a legtöbb sorstársam már az asztalnál ült és reggelizett. Volt aki nagy boldogan csicseregve, fennhangon mesélte, hogy mit álmodott, mások pedig csak csendben bámultak maguk elé. Magam is az utóbbiak táborát erősítettem, bár azt hiszem ebben semmi meglepő nem volt. Kedvenc ápolóm hatalmas vigyort villantott rám, amikor meglátott, majd intett, hogy foglaljak helyet. Megkerestem a legtávolabbi asztalt, ahol az utóbbi időben minden étkezésemet töltöttem, és hálát adtam a mindenségnek, hogy kivételesen üres volt. Persze örömöm nem tartott sokáig, a velem szemben ülő székre nagy hévvel huppant le egy alacsony, pufi arcú, sötét hajú srác.

- Szia Yoongi! Hogy aludtál? – nézett rám izgatottan, ahogy a szájához emelt egy lekváros kenyeret. Meg sem várta, hogy válaszoljak, sőt még a falatot se nyelte le, máris tovább mondta a magáét. – Én nem aludtam jól. Képzeld, a falak egész éjjel beszéltek hozzám!

- És mit mondtak? – pillantottam rá érdeklődve.

Felesleges volt ellenkeznem, bár az első egy hétben intenzíven próbáltam, végül Minsung egyszerűen csak rám ragadt. Eltökélt meggyőződése volt, hogy mi ketten barátok vagyunk, és mivel az agyi kapacitása valahol egy tíz éves szintjén volt, így nem álltam vele vitába. Hirtelen rakta le kezéből a reggelijét, és nem tudom hogyan csinálta, de már most csuklóig tiszta ragacs volt. Óvatosan körbe pillantott, majd közelebb hajolt hozzám résnyire húzott szemekkel.

- Hogy nem sokára elmehetek – suttogta bizalmasan. – De ne aggódj, nem hagylak itt!

- Köszönöm, igaz barát vagy – bólintottam elismerően, mire az ő szemei is felcsillantak a boldogságtól. Legalább az egyikünket töltse el örömmel az itt létünk.

A következő pillanatban kedvenc ápolóm letette elém a tálcámat, amin ugyanúgy két szelet lekváros kenyér volt, illetve egy üveg vizet is kaptam egy pohár almalével. Mélyet sóhajtottam, ahogy kezembe vettem a gyümölcslevet, majd nyűglődve pillantottam a vörös hajú férfira.

- Még mindig nem kaphatok kávét?

- Hiába kérdezed meg mindennap Yoongi, amíg az orvosod nem engedélyezi, addig nem tehetek érted semmit.

- Kösz, Hobi – húztam el a számat, azzal elkezdtem fogyasztani hatalmas színvonalú reggelimet.

- Mondtam már, hogy hívj hyungnak! – csattant fel az ápoló. – Csak azért mert megengedtem, hogy letegeződjünk, még meg kell adnod a tiszteletet.

- Tán nem tartalmazza a tiszteletdíjadat az az összeg, amit az öregem fizet ide? – húztam fel szemöldökömet kérdőn.

- Nem tudom, menj és kérdezd meg a főigazgatót, én abból a pénzből nem sokat látok – sóhajtott fel ezúttal a vörös hajú.

- Igaz – bólintottam elismerően. – Bocs, hyung!

- Na, ezt már szeretem – veregette meg a vállamat napsugaras mosolyával, majd a velem szemben ülőhöz fordult.

- Reggeli után várlak a kilencórás csoportos foglalkozáson, Minsung. És kérlek moss kezet, ha befejezted az étkezést!

- Igenis, Dr. Jung! – kiáltotta felé vidáman a sötét hajú, mire a férfi motyogni kezdett, hogy ő nem doktor, csak egy ápoló.

- Ami téged illet, Yoongi – nézett rám ezúttal. – Ma szerda van, tíztől órád van Dr. Hwanggal, aztán ebéd után kimehetsz sétálni a kertbe. A hó már elolvadt, de azért vegyél fel valami kabátot, kicsit még hűvösek ezek a februári napok.

Bólintottam, hogy megértettem, majd visszafordultam tányéromhoz, és ezúttal az almaléért nyúltam, ahogy azt képzeltem, hogy ez egy jó fekete csésze kávé az én kedvenc morcos macskám bögrémbe.

Megmerevedtem mindennemű mozgásban, ahogy lehunytam szemeimet, miközben próbáltam mély levegőket venni. Igyekeztem a légzésre és a pulzusomra koncentrálni, hogy kordába tartsam magamat és az érzelmeimet. Jól van, csak szép lassan, mélyen be, hosszan ki. Minden rendben van, ami történt, az megtörtént, el kell engedni és feldolgozni.

- Miért nem eszel, hyung? – rázott vissza a valóságba Minsung, akinek még az orra hegyén is lekvár volt.

- Nem vagyok éhes – feleltem kurtán, ahogy felé toltam tányéromat. – Nyugodtan edd meg a másikat, csak utána mosd meg az arcodat is.

- Kösz, hyung! Te vagy a legjobb! – villantotta rám bugyuta mosolyát, én pedig egy biccentés után inkább visszamentem a szobámba.

Becsuktam magam mögött az ajtót, bár a szabályzat szerint minimum résnyire kéne hagynom, de minek után túl voltunk mindenféle vizsgálatokon, és megértették, hogy nem vagyok valami elbaszott öngyilkos jelölt, egy kicsit kivételeztek velem. A saját bejáratú fürdőmbe mentem, ami egy zuhanyzóból, vécéből és egy mosdóból állt. Semmi komoly nem volt, mégsem vágytam sokkal többre. Arcot és fogat mostam, majd megfésültem hosszú tincseimet. Lassan le kéne vágatnom, már majdnem a kulcscsontomig ért, és ez kissé zavart, sosem akartam ilyen hosszúra növeszteni. Nadrágomat átcseréltem egy hosszú fekete melegítőre, amin oldalt nagyban virított a Tommy Hillfiger felirat. Érdekes ízlése volt apámnak. Meggyőződése volt, hogy még a sárga házban is adnia kell magára az embernek, én meg nem vitatkoztam vele. Isten igazából nem mondtam neki semmit, helyette csak kis híja volt, hogy Jungkook ne verje laposra a pofáját.

- A fiam nem bolond! – ordította huszonhat nappal ezelőtt, miután legjobb barátom kórházba vitt egy elég súlyos pánikrohammal. – Ismerem őt, ez valami kényszeres hülyeség nála, de majd elmúlik, ha... - Apám nem tudta tovább mondani, mivel a kölyök egy mozdulattal a folyosó fehér falára kente.

- Ismerné őt? – sziszegte az arcába, miközben görcsösen szorongatta sötét zakóját. – Mégis mikor beszélt vele utoljára a pénzen kívül bármiről is? Megkérdezte egyáltalán, hogy hogy van? Hogy milyen érzés neki, hogy széthullott a családja?

A műsor nem sokáig folytatódott, két biztonsági őr letépte Jungkookot az öregemről, aki remegve csúszott le a földre. A kölyök egy darabig még kiabált teljesen kikelve magából, arca vöröslött a dühtől, szerintem ennyire elborultnak talán még nem is láttam. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy utána pontosan mi történt, sajnos azon a napon túl sok minden esett ki a sok stressz és sokk hatás miatt, és az elkövetkezendő két-három napom is így telt. Nem beszéltem, nem ettem, csak feküdtem az ágyamon jó ég tudja meddig, amíg nem kötöttek infúzióra, hogy legalább ne száradjak ki.

Leültem az ágyamra, majd kihúztam az éjjeliszekrény kis fiókját, és kezembe vettem a kék kis füzetet, amit két hete kaptam a terapeutámtól, hogy írjam le a gondolataimat, bármi ami eszembe jut, vagy akár tekintsek rá afféle naplóként. Nos, nem igazán éltem a tizenöt éves tinilányok szerepét, így minden alkalommal csalódást kellett neki okoznom, amikor heti háromszor elmentem hozzá terápiára. Próbálkoztam tényleg, annyiszor nyitottam ki a kis noteszt, ragadtam tollat a kezembe, aztán órákig bámultam az üres papírt, hogy végül feladva visszategyem a fiókba. Minden gyűlésre vinnem kellett magammal, és az utóbbi egy hétben Dr. Hwang már meg sem lepődött.

Így történt ez ma is, halkan köszönve léptem be a szobába, amit próbáltak a lehető legbarátságosabban kialakítani, kezdve azzal, hogy a falakat kellemes barnára festették, és a berendezés is egész otthonos volt, mégis még mindig idegennek éreztem az egészet, és enyhén feszélyezett ez a heti három alkalom, amit itt töltöttem. De megkellett tennem, változnom kellett, rendbe kellett tegyem magamat, hogy kijussak innen, és még egyszer, ha csak utoljára is, de láthassam őt.

Szó nélkül nyújtottam orvosomnak az üres füzetet, amit éppen csak átpörgetett, majd sóhajtva tette le a maga melletti kis asztalra. Leültem vele szembe a világos színű fotelba, majd beharapott ajkakkal meredtem magam elé.

- Hogy vagy ma, Yoongi? – pillantott rám szemüvege mögül.

- Remekül – vágtam rá azonnal, természetesen ebből rögtön leszűrte, hogy hazudok. – Az egyik sorstársam ma azzal ült le mellém, hogy szarul aludt, mert egész éjjel beszéltek hozzá a falak.

- És hozzád is beszélnek? – húzta fel kérdőn egyik szemöldökét.

- Még nem, pedig lehet akkor kellemesebb lenne az itt létem – nevettem fel szárazon.

- A füzeted megint üres – jelentette ki a nyilvánvalót.

- Nem tudom, hogy mit vár tőlem doki, hogy mit írjak.

- Az érzelmeidet írd le, hogy mikre gondolsz, hogy hogyan tovább, mik a terveid.

- Őszintén? – fúrtam tekintetét az övébe. – Semmi. Azt hiszem egyszerűen csak sodródom az árral. Néha próbálkozom tényleg, eljövök ide, aztán bámulom az üres lapokat a füzetbe, de nem tudom, veszett ügynek érzem az egészet.

- Hétfő óta fogadhatsz látogatókat heti kétszer egy órára. Úgy tudom volt itt valakid.

- Volt – bólintottam kurtán. – A legjobb barátom, Jungkook. Igazából ő hozott be aznap, amikor... tudja.

- És milyen volt látni őt? – kérdezte Dr. Hwang, ahogy megvakarta már őszülő kobakját.

- Furcsa – mondtam ki az első szót, ami eszembe jutott ezzel kapcsán. – Egy kicsit úgy éreztem, mintha valami álomvilágba lennék, vagy börtönben.

- És miről beszéltetek?

- Javarészt arról, hogy milyen itt bent – rántottam vállat. – Tudja, egy óra nem túl sok, doki.

- Ne légy telhetetlen, Yoongi. A legtöbb lakónak az első pár hónapban egyáltalán nem adódik meg, hogy látogatót fogadjon. És te mennyi ideje is vagy itt?

- Három hete és öt napja – vágtam rá rögtön. – De én nem is vagyok olyan, mint a többség, aki itt tengeti az élete nagy részét.

- Ez igaz – bólintott Dr. Hwang, majd féloldalas mosolyra húzta a száját. – A többségtől nem szoktam üres füzetet kapni.

- Tényleg? – húztam fel szemöldökömet meglepettségemben. – Azt ne mondja nekem, hogy minden roggyant elméjű neki áll ódákat írni a benne lakozó démonról!

- Dehogy – nevetett fel a férfi. – Általában összefirkálják, férfi nemiszerveket rajzolnak bele, de több olyat is kaptam már, amibe ürülék volt belekenve.

- A szakma szépsége – húztam el a számat.

- Amíg a barátod itt volt, beszéltetek esetleg ő róla is?

- Nem – szívtam be feszülten a levegőt. – Nem akartam.

- Nem érdekel már, hogy mi van vele? – faggatózott tovább Dr. Hwang, és éreztem, ahogy szép lassan eluralkodik rajtam a feszültség.

Minden alkalommal megpróbált velem beszélgetni Taehyungról, még ha csak puhatolózva is, de én sosem voltam rá vevő. Szó nem volt arról, hogy ne gondoltam volna többet a Bambi arcúra, hiszen vele feküdtem és ébredtem, és bár igyekeztem nem mutatni, mégis az elmém hátsó zugában folyton csak rajta agyaltam.

- Yoongi – szólított meg újra a doki kizökkentve a gondolataimból. – Átlagosan hányszor gondolsz a páodra egy nap?

- Ne hívja így – feleltem elcsukló hangon. – Nem a párom.

- Tán szakítottatok? – kérdezte feljebb tolva szemüvegét a középkorú férfi.

- Ez bonyolult, igazából soha nem is voltunk hivatalosan együtt – mosolyodtam el szomorúan. – De nem tudom elképzelni, hogy egyáltalán látni akarna még az életben valaha.

- Változtatna valamin, ha azt mondanám, hogy igen? – pillantott fel rám a doki a jegyzetfüzetéből.

Újra megmerevedtem a fotelban, kezeimet ökölbe szorítottam, ahogy mélyen beszívtam a levegőt. Akaratlanul is újra a fürdőszobámban láttam magamat, még egy pillanatra a zuhanyzás utáni gőzt is éreztem az arcomnak csapódni, ami keveredett Tae menta illatú tusfürdőjével, ami valamikor a mindenséget és a nyugalmat jelentette számomra. Aztán megláttam őt, ahogy felrepedt, véres ajkakkal ült tehetetlenül a földön, szemeiből megállíthatatlanul folytak könnyei, tekintete félelmet sugárzott, ahogy rám nézett. Nem, esélytelen, hogy az életben valaha is látni akarna még egy olyan szörnyeteget, mint én.

- Tessék – nyújtott felém egy zsepis dobozt Dr. Hwang, és addig nem is reagáltam, hogy nekem is útnak indult pár könnycseppem. Hálásan rápillantottam, majd durván megtöröltem az arcomat, hogy valamennyire csillapítsam a bennem lévő haragot saját magam iránt.

- Megerőszakoltam őt, doki – mondtam ki a tényeket életemben másodjára. – Ezt elmondtam magának pár nappal később, hogy idehoztak, de ön mégsem mondott erre semmit. Börtönben a helyem, és ezt maga is tudja.

- De nem fogsz börtönbe menni, mivel Mr. Kim nem jelentett fel, és nem is fog.

- Nem is értem – horkantottam fel gúnyosan.

- Nézd Yoongi, téged borzalmas trauma ért évekkel ezelőtt az édesanyáddal kapcsolatban, amikor balesetet szenvedett. Elmondásod alapján addig tökéletes családi életet éltetek, és mindez egy pillanat alatt ment tönkre, arról nem is beszélve, hogy mindehhez te nagyon fiatal voltál. Ez már önmagában egy borzalmas dolog, így nem csoda, hogy a védekező mechanizmusod évekig falat húzott az érzelmeid köré, ez olykor teljesen normális, még ha nem is egy egészséges dolog. Aztán megismerted ezt a fiút, akire úgy hivatkoztál, hogy megmentett az önpusztítástól, sőt azt mondtad, hogy ő volt hosszú idő óta a legjobb dolog, ami csak történt veled. Természetes, hogy jobban kezdtél el ragaszkodni és függni tőle érzelmileg, és...

- Persze, az is mindjárt tök rendben lesz, hogy akarata ellenére szexeltem vele – csattantam fel indulatosan.

Egyre idegesebb lettem, ahogy Taeről kellett beszélnem, hiszen nem véletlenül kerültem folyamatosan a témát. Pár napra rá, hogy idekerültem, elmondtam minden szart a dokinak, mert nem akartam, hogy tovább baszogasson, illetve az ágyhoz szíjazás sem tűnt túl csábító gondolatnak. Azóta viszont kussba voltam, nem akartam semmi ilyesmiről sem beszélni, még anyámról se nagyon, hiszen éppen eleget gondoltam arra így is, hogy mennyire szánalmas az életem.

- Én ezt nem mondtam – ágált ellen. – Én nem akarlak téged felmenteni a vádjaid alól, sajnálatos módon nincs meg hozzá a hatalmam, arra csak te és a párod képes. Csupán szeretnélek rávezetni arra, hogy mégis miért alakultak ilyen rosszul a dolgaid, és hogy hogyan tudsz innentől kezdve segíteni önmagadon. Nekem ez a munkám, Yoongi.

- Legyen – bólintottam végül pár másodperccel később. – Adja elő magát doki, lássuk mit tanult az orvosin, és hogy apám mire fizet ilyen kurva sokat.

-Rendben – mosolyodott el a férfi, majd egy hangyányit közelebb hajolt. – Szóval, az egész az érzelmek feldolgozásáról, illetve szabályozásáról szól, és hogy...



Fél órával később jöttem ki a kis szobából kezemben az üres füzettel. A doki nagyjából mindent elmondott, de én nem teljesen értettem, hogy mégis hogyan kéne ennek az egésznek neki kezdenem. Azt mondta, hogy kezdetekben meg kell tanulnom szeretnem saját magamat, de előtte el kell gyászolnom azt a személyt, aki lehettem volna a sorozatos tragédiáim előtt. Nem teljesen jött át, hogy most mégis ennek hogyan kezdjek neki, elvégre mégse zárhatom magamat koporsóba, szóval egy kicsit úgy éreztem, hogy csak adtam a szarnak egy pofont. Azonban mielőtt becsuktam volna magam mögött az ajtót, eszembe jutott még valami.

- Doki – fordultam vissza, mire a középkorú férfi érdeklődve pillantott fel rám, - említett valami olyasmit, hogy talán... hogy ő nem úgy gondolja esetleg, hogy nem akar velem többet találkozni – nyögtem ki nagy nehezen. – Mire célzott?

Dr. Hwang nem válaszolt rögtön, először eltette a jegyzetfüzetét, majd levette szemüvegét, hogy megtörölgesse. Normál esetben nem topogtam volna ott ezen, és nem éreztem volna ezt a kis jelenetet végtelen hosszúságúnak, de akkor nagyon hajtott a kíváncsiság. Miután elég tisztára polírozta lencséit, leült az asztalához, és halványan rám mosolygott.

- Mr. Kim itt volt a legjobb barátjával tegnapelőtt – mondta olyan természetesen, mintha csak az időjárásról társalognánk, nekem pedig a vér is megfagyott az ereimben.

- Az nem lehet – suttogtam magam elé, miközben megtámaszkodtam az ajtófélfában, ahogy enyhén szédülni kezdtem.

- Eljött Mr. Jeonnal, hogy az állapotod felől érdeklődjön, de mivel csak egy valaki mehetett be hozzád, mindketten jobbnak láttuk, ha nem zaklatunk fel az ő látogatásával. Illetve az a személyes és a szakami véleményem is, hogy még messze menőleg nem állsz arra készen, hogy találkozz vele.

- Látni akarom őt – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott.

- Yoongi, te még mindig nagyon labilis vagy érzelmileg, és ezen csak is kizárólag te tudsz változtatni. Gondolkodj el azokon, amiket tanácsoltam, ásd magát kicsit mélyebbre a gondolataidban és az érzelmivilágodban.

Tétován bólintottam, ahogy pár kósza könnycseppem újra útnak indult. Itt volt, látni akart, érdeklődött felőlem. Megfordultam, hogy kilépjek, azonban még egy utolsó kérdés eszembe jutott.

- Mondott valamit, doki? – kérdeztem elcsuklott hanggal, mire a férfi egy pillanatra eltűnődött. – Kérem, tudnom kell, ha igen.

- Mondott egy kifejezetten meglepő dolgot, amikor szóba került a feljelentés tegnapelőtt. Idézem; az én párom nem rossz ember Dr. Hwang, csak segítségre van szüksége, és én ehhez már kevés vagyok.

Arcomat a kezembe temettem, ahogy a hallottakat felfogva jó három hét óta most először tört rám a zokogás. Addig csúsztam az ajtófélfának támaszkodva, amíg már a földön hevertem, és hangosan sírtam. Nem érdekelt a sok dilis, ápoló vagy orvos, akik mellettem haladtak el, bizonyára láttak már sokkal rosszabbat is, mint egy tizenéves instabil fiút kuporogva sírni a földön ülve.

Egy idő után Dr. Hwang összeszedett, újabb zsebkendőket nyomott a kezembe, majd miután úgy látta, hogy rendben leszek, útnak engedett. Egy jó darabig csak ültem a szobámba, miközben bambán meredtem magam elé, és folyamatosan csak arra gondoltam, hogy két nappal ezelőtt Taehyung itt volt a kölyökkel együtt. Először dühöngeni kezdtem magamban, hogy mégis miért nem jött be, ha tényleg annyira látni akart, ha annyira érdekli az állapotom, aztán megnyugodtam. Igaza volt a dokinak, az érzelmi és lelkivilágom talán labilisabb, mint valaha, és valószínűleg nem most lenne a legideálisabb, hogy lássam a Bambi arcút. Persze milliószor lejátszottam magamban a szavakat, amiket orvosom mondott, és mindannyiszor csak az ragadt meg bennem a leginkább, hogy még mindezek után is a párjaként hivatkozott rám.

Olyan hévvel keltem ki az ágyból, hogy majd orra estem. Kész, befejeztem a sebeim nyalogatását, és a picsogást, most tényleg elhatározom magamat. Talán még nem késő, talán még lehetek az az ember, akit Taehyung megérdemel, bár ehhez életem végéig minden egyes napon küzdenem kell majd, de nem érdekel, megfogja érni.

Követtem Hoseok tanácsát, és kabátot húzva kimentem a kertbe a friss, hűvös levegőre. Egyébként ahhoz képest, hogy a bolondok házába tengettem a napjaimat, a kert egész fainul nézett ki. Szép zöld sövények, bokrok, fehér padok, egy bronzszínű szökőkút, ápolók, akik a betegekkel küzdöttek, hogy azok ne verjék a fejüket az aszfaltba, vagy ne hugyozzák le egymást. Szinte már kedvem támadt itt maradni örökre.

Éppen megláttam Hoseokot, ahogy az egyik beteggel veszekedett, hogy be kell vennie a gyógyszerét, mire az bőgni kezdett, hogy ne vegye el a barátait, akik a fejében léteznek, mert szereti őket. Inkább elfordultam, ahogy lélekben próbáltam egy kis energiát küldeni a kedvenc ápolómnak.

Leültem az egyik távolabbi padra, nagy ritkán, ha kijöttem ide, akkor itt ücsörögtem, mert ez kissé távolabb volt a kíváncsi szemektől, illetve néha még az utca zaját is hallottam, ami emlékeztetett arra, hogy van élet odakint is. Újra Taehyungra gondoltam, hogy jobb emberré kell váljak, és rendbe kell szednem magamat, ha még látni akarom őt valaha az életben.

Keresztbe raktam lábaimat, majd kinyitva a kis kék füzetet a combomra támasztottam, és hevesen írni kezdtem belé.



Sziasztok nyuszifülek!
Eredetileg tényleg csak jövőre hoztam volna ezt a részt, de annyira boldoggá tettetek a 7K megtekintésével, hogy úgy éreztem ezt most igazán megérdemlitek, ezúton is nagyon szépen köszönöm!!! <3
Aki esetleg úgy érzi, hogy még nem kapott választ minden kérdésére, vagy hogy nem fejtettem ki eléggé a dolgokat, az még legyen egy kicsit türelmes 😊
Na de, a következő rész már tényleg csak jövőre, remélem mindenkinek csodálatos Szilvesztere lesz holnap, előre is Boldog Újévet Nyuszifülek! <3