Veled minden jó - Taegi, Jikook +18 Befejezett

D-Day

Taehyung pov

16 körül voltam, amikor a szociális fóbiám elkezdődött,
Igen, ez idő alatt a mentális állapotom is megfertőződött...

Ijedten pattantak ki szemeim, ahogy meghallottam az ébresztő hangját. Szívem hevesen a torkomban dobogott, ahogy oldalra fordulva hallgattattam el telefonomat, majd fejemet visszacsaptam a párnák közé. Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy pulzusom mielőbb rendeződjön, és csak ekkor realizáltam, hogy Yoongi füzetével a mellkasomon aludtam el. Immáron két napja annak, hogy a birtokomban van, és már most több, mint négyszer elolvastam, és biztos voltam benne, hogy még legalább ugyanennyiszer elfogom. Nem írt naplót, vagy ilyesmit, nincs egy teljesen összefüggő szöveg, egyszerűen csak pár sor az érzéseiről, gondolatairól.

Tegnap vasárnap révén egész nap csak feküdtem és a sebeimet nyalogattam. A szombati napot végig sírtam, miután Jungkook konkrétan rátörte Namjoonra az ajtót, aki vetett ránk egy pillantást, majd utána teljes lelki nyugalommal folytatta az olvasást, amit mi éppen megzavartunk.

- Hol van? – tért rá a lényegre egyből a fekete hajú nem túl kedvesen.

- Nem itt – felelte a szürke, miközben lapozott egyet. Jungkooknál szinte rögtön elszakadt a cérna, ahogy három lépésben átszelte a nappalit, majd egy határozott mozdulattal hajította el a könyvet Nam kezéből. – Nem vagyok most éppen a legjobb hangulatomban, amint látod.

- Látom – biccentett az idősebb, majd halvány mosollyal az arcán felém fordult. – Kávét, Tae?

- Nem teadélutánra jöttünk, baszdszájba! – sziszegte idegesen a tetovált karú, ahogy két kezével magához húzta barátját.

- Yoongi nincs itt, és őszintén mondom, hogy nem tudom hol van. Azt mondta szüksége van egy hétre, hogy végleg befejezhesse a dolgait, és új életet kezdjen – mondta olyan színtelen hangon Nam, mint valami előre betanult szar dumát.

- Új életet? – szóltam közbe én is.

- Belenéztél? – bökött fejével a kezemben szorongatott kis füzetre a szürke hajú, mire határozottan megráztam a fejemet. – Azt mondta, hogy arra szükséged lesz, ha megakarod érteni őt.

- Én csak látni akarom – suttogtam magam elé szomorúan.

- Egy hét – felelte Namjoon, ahogy elütötte Jungkook szorongató kezét magáról. – Ennyit kért, és a végén minden rendben lesz.

Szerettem volna akkor még mondani valamit, de csak arra tudtam gondolni, ahogyan ő is azt írta, hogy a jövőnk tele lesz boldogsággal, és én mindennél jobban hinni akartam neki. Mire kettőt pislogtam, Jungkook már a karomnál fogva rángatott ki a házból, majd szélsebesen indultunk hazafelé, miközben folyamatosan motyogva átkozódott. Egy darabig ott maradt nálunk, nem beszéltünk egymással, egyszerűen csak magunk elé bámulva ücsörögtünk a kanapén, míg én tovább szorongattam a füzetet. Nem sokkal később Jimin jött le az emeletről Woojinnal, látszólag egyikőnk sem számított a másikra. Kissé mintha feszült lett volna a hangulat köztük, ezen pedig nem sokat segített a mi jelenlétünk pluszban. A srác végül egy gyors köszönés után elment, majd Jungkook teljesen kikelve magából előadta, hogy mégis mi történt. Őszintén szólva semmi kedvem nem volt ehhez, úgy éreztem, hogy véglegesen kimerültem, és hogy muszáj mielőbb egyedül lennem. Halkan elnézést kértem, majd megkerülve az aggódó szőkét a szobámba mentem, ahonnan ki sem jöttem másnap délutánig. Jungkook később felhívott, hogy elment Yoongi házához is, ahová finoman fogalmazva betört, de sehol nem találta a legjobb barátját sőt, még a kocsija is eltűnt. Késő este volt, amikor először kinyitottam a füzetet, hogy eleget téve szerelmemnek megpróbáljam jobban megérteni őt.

Néha félek magamtól köszönhetően az önutálatomnak...



- Jól vagy? – szakított ki gondolataim közül unokatestvérem, ahogy az asztalnál ülve kortyolgattam a reggeli kávémat. Lassan bólintottam, miközben azon imádkoztam, hogy nyelje el valami apokaliptikus feketelyuk az iskolát, mert a legkevésbé sem akartam ma oda bemenni. – Minden rendben lesz – suttogta a szőke a hajamba, ahogy finoman átölelte vállamat. Halvány mosollyal az arcomon megpaskoltam kézfejét, majd arrébb húzódva a fürdőbe indultam, hogy megpróbáljam elviselhetővé tenni külsőmet, ha már az utcára merészkedek.

Jungkook értünk jött negyed nyolcra, mint az utóbbi pár hétben minden reggel, mivel Chan bácsi megint munkahelyet váltott, és most egy darabig éjszakás műszakban kellett dolgoznia. Persze az elején mindketten ellenkeztünk, főleg a szőke, de JK végül csak annyit mondott, hogy ő is ezt akarná. Ezzel engem pedig bármiről is meglehetett győzni.

Bevágódtam hátra, bármennyire is nem szeretett Jimin elől ülni a fekete hajú mellett, ma kénytelen volt, bár úgy láttam, hogy sofőrünk sincs sokkal jobb állapotban tőlem. A szőke végül próbált valami beszélgetés félét kezdeményezni, szegény sosem tudott mit kezdeni az agyonbaszott hangulattal, de most nem volt mit tenni. Fejemet az ablaknak nyomtam, hogy teljesen kivonjam magamat mindennemű társalgásból, még szemeimet is lehunytam, hiszen amúgy is borzasztóan égtek az elmúlt napok alvás hiányától.

Néha újra depressziós és kényszeres leszek,
Isten ments, hogy ez legyen az igazi énem...

- Tae! – Rázta meg Jimin a vállamat, mire rémülten pattantak ki szemeim. Elaludtam volna egy ilyen rövid úton? – Milyen kávét kérsz? – bökött a szőke a Starbucks bejáratára, ami mellett éppen megálltunk.

- A szokásosat – motyogtam magam elé, ami annyit jelentett, hogy Yoongi kedvencét; jeges americano egy fél kortynyi tejjel és kókuszsziruppal. Unokatestvérem tétován bólintott, majd Jungkookkal együtt bementek a kávézóba, míg én újra visszamerülhettem a saját kis világomba. Egy hetet kért, amiből kettő nap eltelt, és őszintén szólva nem voltam benne biztos, hogy öt nap múlva tényleg megjelenik az életemben, mintha mi sem történt volna. Egyszerűen csak túl szép lett volna, hogy igaz legyen.

Belépve a terembe egyenesen Namjoon mellé vettem az irányt, miközben kezembe szorongattam az elviteles kis műanyag poharat. Levágtam magamat mellé, de hirtelen vegyes érzelmek árasztottak el. Először haragot éreztem, komolyan egy pillanatban még késztetést is éreztem arra, hogy felkeljek és agyonverjem a szürke hajút az egyik székkel, de amilyen hamar jött ez az érzés, olyan gyorsan el is tűnt. Közeli barátok évek óta, természetes, hogy segíteni fog neki, ha megkéri rá. És ott akkor megfogalmazódott bennem, hogy mégis mi bajom van; Yoongira haragszom valójában, és ezt a szívem nem bírja elviselni.

Eltelt a nap fele, következett az ebédszünet, és ez idő alatt csak még inkább nőtt bennem a feszültség, szinte rettegtem, hogy melyik percben fogok felrobbanni. Megmondani nem tudtam volna, hogy milyen órákon vettem részt aznap, annyira üresnek éreztem magamat. Végig azt mantráztam magamban, hogy már csak öt nap, nem lesz semmi baj, biztosan el fog jönni, valahol meg fog jelenni, és akkor minden rendben, hiszen ő is ezt írta.

De itt ez a dolog, és ahogy telt az idő, úgy éreztem, hogy szörnyeteggé váltam...

Komótosan sétáltam a szokásos helyünkre, majd leülve turkálni kezdtem a tányéromban lévő ételt. A következő érzelem, ami aznap elfogott, azaz irigység volt. Végig néztem a többieken, ahogy Jin Namjoon ölében ült, miközben egymást etették, és olyan szerelmesen néztek a másikra, mintha csak ők léteznének ezen a bolygón. Volt pár nézeteltérésük a múltban, ezzel nagyjából tisztában voltam, de mégis kitartottak egymás mellett, és erre kibaszott féltékeny voltam. A helyzeten nem segített ez az új gyerek sem, aki éppen nem nézett szívecske szemekkel az unokatestvéremre, miközben többször összesusmorogtak fejüket összedugva fülig érő vigyorral. Nevetséges volt, irigy voltam a barátaimra, amiért boldogok. Nem sajnáltam én tőlük semmit, egyszerűen csak szerettem volna, hogy az én szerelmem is itt üljön velem, miközben elítélően néz mindenkire, és csak úgy szórja a nyers megjegyzéseit, amik többek között Jint érintik, hogy az kivágja a szokásos dráma jelenetét. Aztán persze megszorítanám a combját az asztal alatt, hogy álljon le, és rögtön ellágyulna minden arcvonása, ahogy rám nézne, még halványan el is mosolyodna, hiszen tudja, hogy mennyire szeretem, amikor felfelé görbülnek csodás ajkai, amit általában csak nekem mutatott meg. Hirtelen ért a felismerés, hogy mi lesz velem, ha soha többet nem látom őt mosolyogni? Vajon...

- Azt hiszem külön fogok ebédelni, miután Yoongi visszajött – súgta Jungkook a fülembe, amitől enyhén megborzongtam. Szinte el is felejtettem, hogy itt van.

- Miért? – néztem rá értetlenül.

- Mert akkor már mind rendben lesztek – ejtett el egy szomorú mosolyt. – És én nem akarok egyedül magányoskodni.

- Nem tudhatjuk, hogy tényleg visszajön-e – osztottam meg legnagyobb félelmemet.

- Visszafog – állította olyan határozottan a fekete hajú, hogy kénytelen voltam hinni neki. – Ismerem őt tizenkét éve, szóval csak bízz bennem.

Lassan bólintottam, nem akartam ellenszegülni, felesleges lett volna, viszont ekkor realizáltam igazán, hogy nem csak én vagyok magányos ebben a társaságban, és talán nem is nekem a legrosszabb. Ha Yoongi valóban visszajön, akkor tényleg minden rendben lesz, remélhetőleg boldogan folytatjuk az életünket, míg Jungkook továbbra is csak bámulhatja sóvárgó tekintettel az unokatestvéremet, akivel már egész baráti kapcsolatot alakítottak ki, mégis teljesen egyértelmű volt, hogy a szőke részéről ez sohasem lesz több, és ezt valahol meg is tudtam érteni.

Visszaérve az osztályba levágtam magamat ugyanabba a pozícióba, amit egésznap használtam, csak próbáltam túlélni a következő két órát, hogy aztán minél előbb hazaérjek, és aludhassak, bár tudtam, hogy a gondolataim úgy sem fognak békén hagyni.

- Taehyung. – Jelent meg a semmiből Nam, mire arrébb húzódtam, hogy helyet tudjon foglalni, azonban nem csak ennyit akart. Kicsit közelebb hajolt, megköszörülte a torkát, látszott rajta, hogy valami nagyon feszélyezi. – Yoongi szeretné, ha...

- Nem érdekel – mondtam ki olyan jéghideg hangon, hogy még saját magamat is megleptem vele.

Egy szó, mint szokás, úgy lett kimondva,
Le se szarom, kurvára nem érdekel!
Ezeket a szavakat használom, hogy elrejtsem a gyenge énem...

- Hogy tessék? – kérdezte megrökönyödve.

- Mond meg neki, hogy ha annyira akar tőlem valamit, akkor keressen meg, és mondja a pofámba ahelyett, hogy ócska kifogásokkal húzza az időt! – sziszegtem egyre idegesebben.

- Héj, ez nem ilyen egyszerű! Van, hogy az embernek nincs más választása, hogy...

A gyötrelem, ami felásta az elmémet,
Ez volt a vándorlás vége, nem volt helyes válasz...

- Elég! – csaptam rá a padra, mire mindenki egy emberként fordult hátra. Időközben könnyeim is eleredtek, amiket idegesen töröltem le arcomról, egyszerűen csak utáltam, hogy nem bírom abbahagyni a bőgést.

Remegő kezekkel nyúltam a táskámért, majd amilyen gyorsan csak tudtam, kiviharoztam a teremből, egészen addig menten, amíg az iskola parkolójáig nem értem, hogy ott az egyik padra zuhanhassak. Arcomat két tenyerembe temettem, és halkan sírni kezdtem. Utáltam ezt az egészet, hogy bizonytalan volt minden, hiába ígérte meg, hogy minden rendben lesz, hogy boldogok leszünk, nem tudtam már bízni benne tudatalatt, és ez felemésztett.

- Kelj fel Bambi, hazaviszlek – hallottam meg Jungkook hangját magam mellől, mire még inkább zokogni kezdtem a megszólítás miatt, és egy újabb nevetséges érzés ötlött fel bennem; A pizsamámat akartam! – Na, gyere – emelt fel könnyűszerrel a karomnál fogva, majd a kocsijához vonszolt.

Az egész út egy pillanatnak tűnt, szinte észre sem vettem, hogy már a házunknál vagyunk. Szégyenkezve pillantottam a mellettem ülőre, aki valószínűleg fejben már összerakta, hogy kész lelkironccsá váltam az utóbbi időben. Nehéz volt ez az egész közel három hónap, de nem érdekelt, kibírtam és haladtam előre, de most úgy látszott, hogy mégis eltörök a célkeresztben.

- Jimin nem értené meg – mondta a semmiből JK, mire kérdőn pillantottam rá vissza. – Azért jöttem én, és nem ő. Na meg, csak nekem van kocsim – húzta féloldalas mosolyra a száját, amit akaratlanul is viszonoztam.

- Köszönöm – suttogtam magam elé, ahogy a kilincsért nyúltam.

- Tudom, hogy nehéz, Tae. De kérlek próbáld meg őt is megérteni, sok szar történt vele, amiket nem lehet csak úgy elfelejteni. Csak légy még egy kicsit türelemmel.

Az emlékeim közt járva pillanatokra lelek, amiket kiszeretnék törölni...

- Hónapok óta türelmes vagyok, Jungkook – vágtam rá élesen. – Köszönöm, hogy hazahoztál.

Síri csend fogadott a házban, ahogy beléptem. Egyenesen a szobámba mentem, majd magamra húzva a takarót próbáltam álomba merülni, hogy legalább addig se kelljen gondolkodnom.



Igen, annyi minden történt,
Hallom elhalványulni az édesanyám szívverését...

A helyzet három nappal később sem lett jobb, cserébe próbáltam valamennyire pozitívan állni a dolgokhoz. Sikeresen feldolgoztam magamban, hogy haragszom életem szerelmére, de igaza volt Jungkooknak, megkellett értenem őt, hiszen nem véletlenül kaptam a füzetet, amibe minden fájdalmát és gondolatát beleírta.

A traumám, amiről nem tudtam beszélni,
A hívás az indulásom közepén anyukámról...

Azt akarta, hogy tudjak az érzéseiről, és ahogy idővel a sorok hangulata egyre kevésbé lett negatív hangvételű, úgy lobbant fel bennem is a remény, hogy talán tényleg hamarosan újra együtt leszünk.

Ez a sok fájdalom, amit átéltem magamért volt?
Ami nem ölt meg, az megerősített,
Így most lótuszvirággá bontom szirmaimat...

Jin újabb szemmaszkokkal látott el, illetve még egy púdert is kaptam tőle, hogy eltűntessem a sötét karikákat a szemem alól, hiszen Yoongi nem láthatta, hogy ennyire összezuhantam, amíg ő távol volt. Meglepően, már-már nevetséges módon hitt benne mindenki, hogy szerelmem tényleg megjelenik két nap múlva, és ez akaratlanul is átragadt rám. Nem azt mondom, hogy újra pozitívan álltam az élethez, de úgy voltam vele, hogy ha az én Kincsem tényleg visszajön az életembe, akkor komolyan boldog leszek.

- Taehyung! – szólított meg az osztályfőnököm, mire nagyokat pislogva néztem fel rá. - Mit szeretne elérni az életben?

Továbbra is értetlenkedve bámultam rá, majd amíg nem néztem fel a táblára, amin hatalmas betűkkel az ÉLETCÉLOK szó szerepelt, addig rá sem jöttem, hogy éppen osztályfőnöki órán ülök.

- Hát én... - kezdtem bele mondandómba, ahogy hirtelen elmémbe törtek Yoongi ki nem mondott gondolatai.

A legjobb akarok lenni...
Azt akarom, hogy minden az enyém legyen...
Gazdag akarok lenni...
Király akarok lenni...
Nyerni akarok...
Önmagam akarok lenni!

- Boldog akarok lenni – feleltem végül magam elé meredve. Hirtelen síri csend telepedett az egész osztályra, még a tanárnő is zavartan pillantott rám, majd magára erőltetett egy mosolyt.

- Bármi más?

- Nem – vágtam rá határozottan. – Nekem ennyi elég.

A tanár kínosan bólintott, azzal magamra hagyott, és én ezért őszintén hálás voltam. Ahogy egyre inkább közeledett az a nap, úgy lettek a többiek is egyre izgatottabbak, még Jungkooknak is egész jó kedve volt, legalábbis már nem nézett úgy Jiminre az ebédszünetekben, mint egy szomorú szemű nyuszi, akitől megvonták a napi adag répalevét.

Eljött a pénteki nap, és ahogy újra olvastam Yoongi motiváló gondolatait a füzetben aznap reggel, éreztem, hogy én is jobban leszek. Nem feledkezhettem meg a levélről sem, aminek a végére azt írta, hogy örök szerelemmel. Abban a pillanatban fel sem fogtam, amikor elolvastam, csak a keserűséget éreztem a mellkasomban, amiért megint nem láthattam őt, és talán mintha csak most realizálódott volna bennem, hogy lényegében írt egy szerelmi vallomást. Nem kételkedhettem benne, ő nem az az ember volt, aki csak úgy ilyen dolgokkal dobálózott volna, és ebben halálosan biztos voltam, ahogyan abban is, hogy magamat sem hátráltathattam tovább.

Pontosan mi az, ami korlátoz minket?
Saját magunkkal talán mi tesszük ezt...

Volt egy pillanat, amikor odaakartam menni Namhoz, hogy megkérdezzem mégis mit akart mondani Yoongi, de végül nem tettem. Addig halogattam ezt a beszélgetést egésznap, amíg már nem került sor rá, és mindenki hazament. Talán éppen azt akarta velem közölni, hogy mikor és hol fogunk találkozni, és én ostoba módon csak leugattam őt azzal, hogy nem érdekel. Persze, ezt volt a legkönnyebb csinálni, támadni.

- Izgulsz? – bökött oldalba Jimin, ahogy hazafelé tartottunk, és hirtelen elfogott a dejavu, miszerint ugyanezt kérdezte több mint egy héttel ezelőtt. Ezzel együtt valami megmagyarázhatatlan rossz érzés is hatalmába kerített, hiszen bármennyire is voltam izgatott a legutóbb, végül csalódtam, és aggódtam, hogy most is ez fog történni.

Ne bánkódj a múlton, és ne félj a jövőtől,
Ha nem tudod őket elkerülni, hát ideje, hogy szembenézz velük!

Nevetséges módon megpróbáltam tanulni miután hazaértem, de a legkevésbé sem tudtam elvonni a figyelmemet a holnapi napról. Magamban még meg is jegyeztem, hogy micsoda szánalmas alak vagyok, amiért itt ülök tizennyolc évesen péntek este, és próbálok valami fogalmat verni magamba a vektorokról és halmazokról. Hamar feladtam, ahogy az ágyamba dőltem, hogy aludni próbáljak, hiába volt még csak este hat óra. Egész héten ezt csináltam; hazaértem, bámultam magam elé, mint egy dilis, aztán másnap reggelig csak feküdtem, miközben alig aludtam valamit. Talán reggel ő kelt majd, milyen szép is lenne. Kinyitnám a szememet, és az ő arcát látnám meg először, mint régen, amikor még azt hittem, hogy minden rendben van. Talán tényleg így lesz, talán tényleg mellette fogok ébredni...

Hirtelen ért a felismerés, hogy bár kicsi az esély rá, de ha tényleg megtörténik, bizonyára elég hamar elfog borzadni. A hajam csimbókokban állt a fejem tetején, és mivel nem fogadtam meg rendesen Jin tanácsát, ezért a szemem alatti bőr is borzasztó állapotban volt. Azt hiszem fogytam is kicsit az utóbbi időben, bár ezt biztosra nem állíthattam. Még az a pár nevetséges szőrszál is kinőtt a szám felett, ami miatt még szánalmasabbnak néztem ki. Erőt vettem magamon, és beálltam a zuhany alá. Azt hiszem összesen töltöttem ott annyi időt, mint amennyit az elmúlt hetekben egybe gyűjtve. Alaposan megmostam a hajamat, leszedtem azt a nevetséges pár szálat az arcomról, még a hónaljamat is megborotváltam. Végig használtam az összes kenceficét, amit Jin hyung adott, még azzal a rózsakvarcos kis rollerrel is átmasszíroztam az arcomat. Miután levettem a szemmaszkot, próbáltam keresni a különbséget, de nem igazán láttam semmi változást. Persze, egy nap alatt az ember nem tud csodát tenni, és itt most szó szerint a szarból akartam várat építeni.

Visszafeküdtem az ágyba, előtte azonban befújtam magamat szokásos parfümömmel, amit Yoongi úgy szeretett. Legalább már nem vagyok kócos, és az illatom is jó, így talán nem ugrik ki mellőlem, ha holnap mégis csak ő kelt.

Mikor valamilyen formában egy napon megint találkozunk,
Kérlek üdvözölj újra...

Így lesz Kincsem, ígérem.



Csalódottan nyitottam ki szemeimet, ahogy magam mellett tapogatóztam a selymes tincsek után, de nem éreztem semmit. Még szippantottam is előtte párat a levegőbe, hátha orromba kúszik szerelmem jellegzetes illata, de az is elmaradt. Egyedül ébredtem, mint az elmúlt közel három hónapban mindennap. A telefonomra pillantottam, ami szerint fél tíz múlt nem sokkal. Jól van, nincsen semmi baj, rengeteg idő van még a mai napból.

Lementem, hogy igyak egy kávét, ha már a gyomrom olyan görcsben volt, hogy esélyem nem volt a reggelire. Jimin már lent dudorászott, éppen tojáspudingot csinált magának, én pedig finoman elutasítottam, amikor megkínált vele.

- Le vagy fogyva – jegyezte meg, ahogy leült velem szembe. – Yoongi mérges lesz ránk, azt fogja hinni, hogy nem vigyáztunk rád eléggé.

- Jimin – pillantottam rá halálosan komolyan, miközben leraktam a bögrémet, - nagyon kérlek mond el, ha tudsz valamit róla.

- Mégis mit tudnék? – vont vállat csalódottan. – Te vagy mostanában úgy összenőve Kookkal, nem én.

- Ezt meg hogy érted? – húztam fel kérdőn az egyik szemöldökömet.

- Felejtsd el – legyintett lazán, majd újra minden figyelmét a reggelijének szentelte.

- Jimin, engem nem érdekel Jungkook.

- Engem sem – vágta rá olyan gyorsan, hogy rögtön tudtam, hogy hazudik. Mélyet sóhajtottam, ahogy bögrémet a számhoz emeltem. Nem tudtam most ezzel foglalkozni, csak túl akartam lenni a mai napon, hogy holnap már Yoongi karjai között kelhessek fel, a többi csak másodlagos volt.

- Jaj, Tae! – csapott a homlokára a szőke, mire riadtan néztem fel rá. – El is felejtettem mondani! Vettem valamit másodkézből az interneten, és elkéne hozni holnap, de én nem leszek itthon, Woojinnal találkozom. Megtennéd kérlek, hogy érte mész?

- Jimin, nekem nagyon fontos a mai nap – szögeztem le tekintetemet az övébe fúrva.

- Tudom, de én a holnapról beszélek. Na, kérlek! – nézett rám könyörgő szemekkel, mire masszírozni kezdtem halántékomat. – Igazából nincs is olyan messze a környéktől, ahol Yoongi lakik.

Megmerevedtem egy pillanatra ennek a mondatnak a hallatán. Azt mondta, hogy nem tud semmit, de ezek szerint valamit mégis, ha így célozgat. Végül lassan bólintottam, ő pedig nagy éljenzések közepette átölelte vállamat. Eddig még bele sem gondoltam, hogy vajon mi lesz azokután, hogy újra találkozunk. Oké, összejövünk, ez világos, de vajon tényleg ugyanott folytatjuk? Vissza költözök az ő házába, minden reggel együtt megyünk suliba, aztán haza is, néha átjönnek a többek, jókat nevetünk, leérettségizünk és utána? Őszintén szólva egy részem tartózkodott attól, hogy visszamenjek oda, hiszen mégis csak minden ott romlott el, nem akartam, hogy ez kihatással legyen ránk, ha már egyszer tisztalappal akarunk kezdeni. Legalábbis én úgy vettem ki a füzetbe írtakból.

Nem tépem fel többé semmiségek miatt a régi sebeim,
hogy aztán még mélyebbek legyenek...

Megértettem, én sem akartam, még csak gondolni sem rájuk.

Végül délután háromig bírtam, akkor hívtam fel először Jungkookot. Egy ideig kicsengett, aztán elnémult, egyszerűen csak nem vette fel. Újra hatalmába kerített a rossz érzés, és talán most kívántam a legjobban azt, hogy bár lenne egy képem Yoongiról, valami ami hozzáköt, és ami bizonyítja, hogy nem csak képzeltem azt az időszakot vele, ami olyan boldoggá tett, és amibe azóta is töretlenül kapaszkodom. De nem volt, soha nem csináltunk egyet sem, én pedig annyira elvoltam varázsolva minden pillanatomban, amit vele töltöttem, hogy el is felejtettem ilyenekkel foglalkozni.

Késő délután fél hat felé még tartottam magamat, próbáltam pozitív maradni, végül nyolc előtt pár perccel teljesen kiborultam. Újra sírni kezdtem, de csak finoman, elvégre nem akartam, hogy eltűnjön a púder a szemem alól, amit olyan gondosan raktam fel még délelőtt, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy drogos, ahogy Jin nevezett valamelyik nap pusztán szeretetből.

Fél kilenckor újra hívtam Jungkookot, de az első két csörgés után kinyomott. Még háromszor újra próbáltam, de felesleges volt, mert kikapcsolta a telefonját. Mérgemben üzeneteket kezdtem el neki írogatni, kezdetben aggódó voltam és érdeklődő, de fél órával később már a cifrább szótáram került elő. Az biztos, hogy ha ezeket valaha elolvassa, az a maradék baráti kapcsolat is meg fog szűnni közöttünk, ami igazából csak Yoongi miatt alakult ki.

Tizenegy órakor feladtam, és az ágyamba feküdve zokogtam, mint egy óvodás. Szerencsém volt, hogy Chan dolgozott, Jimin pedig a fiújánál volt. Mindenki élte az életét, csak én ragadtam meg egy ilyen szánalmas szinten, hiszen számomra teljesen megállt az élet.

Fél tizenkettőkor motor hangra, majd ajtó csapódásra lettem figyelmes. Rögtön rohantam az ablakhoz, amire teljesen rátapadtam, de csak Jimint hozta haza a fiúja. Ezúttal nem mentem vissza az ágyba, hagytam, hogy a súlyom lehúzzon a földre, és csak feküdtem ott, mint egy darabfa. Az agyam hátsó részében valahol realizáltam, hogy a nappaliban lévő óra megkondult, jelezve, hogy éjfél van. Magam elé meredtem, nem éreztem semmit, könnyeim idővel elapadtak, ha valaki látott volna, bizonyára halálra rémült volna az ijedtségtől.

Mint derült égből villámcsapás, úgy hasított belém az újabb érzés; hazudott, elárult, nem jött el. Nem kellett többé tagadnom magamban, teljes szívemből haragudtam Min Yoongira, olyannyira, hogy még azon is elgondolkodtam, hogy utálom őt.

Fellökve magamat a padlóról indultam sebes léptekkel az élleji szekrényemhez, majd szinte kitéptem a fiókját, ahogy kezembe vettem a kis kék füzetecskét, majd az utolsó oldalakhoz lapoztam.

Mikor csendes, halvány mosoly jelenik meg az arcodon,
csak akkor fogom egy kicsit is megkönnyebbülve érezni magam...

Nagy büdös francokat! Pont kurvára nem érdekli, hogy mégis hogyan érzem magamat, hogy mit tett velem!

Életem hátralévő napjain csak te leszel, amit látni akarok...

Hazugság! Ha annyira nagyon látni akart volna, akkor eljött volna hozzám! Nem hagyta volna, hogy idáig jussak, nem kergetett volna hamis reményekbe...

Minden rendben lesz a jövőben,
És ahogy a tükörbe nézek, már nem látok fájdalmat.
Talán tényleg meghaltam volna, míg be nem köszöntött Az a nap,
De minden rendben lesz...

Felhorkantottam, ahogy markomba fogva kitéptem a papírt, majd elhajítottam a szoba másik sarkába. Örülök, hogy legalább kettőnk közül valaki pozitív tudott maradni, és boldogan nézett bele a tükörbe...

Úgy érzem, mintha ez idáig egy útvesztőben barangoltam volna,
De ne aggódj, jól vagyok, mert már ismerem a hangodat, és tudok mosolyogni...

Nem, nem, nem, NEM!

Szóval többé ne engedd el a kezem,
Én se fogom még egyszer elengedni a tiédet!

Tudom, mert meg se fogtad másodjára, csak hagytad, hogy a sötétben kapálózzak utánad reménytelenül. Elengedlek Yoongi, talán akkor tényleg rendben lesz a jövő...



Teljes képszakadásom volt, a következő amire felébredtem, hogy fáj a lábam, ami még mindig behajlítva magam alá volt húzva, illetve fáztam. Sajgó fejjel néztem körbe, szükségem volt pár pillanatra, hogy rájöjjek még mindig a szobám padlóján fekszem. Alig fél méterre hevert tőlem a kék füzet, több oldal is ki volt belőle tépve, amik szanaszét voltak dobálva a szoba különböző pontjain galacsinokká gyűrve.

Felkelve lepillantottam a nyitott kis noteszra, aminek az utolsó oldalán már csak két bekezdés szerepelt, de nem érdekelt, nem olvastam el újra, tudtam, hogy csak átbaszás az egész az elmúlt hónapokkal együtt véve.

Ellentétben Yoongival én bőven láttam fájdalmat a tükörbe nézve. Mintha Jin arcápolói csak rontottak volna a bőrömön, két oldalról igen csak beesettnek tűnt az arcom, szemeim vörösek voltak, azonban tekintetem volt talán a legfurcsább. Kicsit közelebb húzódtam, még a vékony, sötét bőrt is lehúztam szemem alatt, hátha csak valami optikai csalódás az egész, de nem az volt. Szó szerint nem láttam semmit íriszeimben. Sötétek voltak, és üresek, akár a csillagtalan éjszaka. Azt hiszem meg kellett volna ijednem ettől, de nem tettem. Egyszerűen csak tudomásul vettem, hogy most már ez is a részem, majd visszabújtam az ágyamba, hogy felmelegedjek kissé. Nem vágytam már a puha Bambis pizsamámra, arra se, hogy szerelmem átöleljen, csak azt kívántam, hogy soha ne jöjjön el a reggel, vagy ha mégis, akkor én ne keljek fel.



A telefonom kitartó rezgése keltett fel, és bármennyire is próbáltam ignorálni a készüléket, az nem hagyta abba. Nyöszörögve fordultam a másik oldalamra, hogy elküldjem a francba az illetőt, de amint felültem éles fájdalom hasított a koponyámba. Remek, ez van ha az ember kitartóan bömböl heteken keresztül feleslegesen. Először kiakartam nyomni a telefont, de ekkor láttam meg Jimin nevét.

- Haló? – szóltam bele világfájdalmas hangon.

- Tae! Aludtál még? Ne haragudj! Ugye nem felejtetted el, amit tegnap ígértél? Leírtam üzenetbe a címet, szerinted odaérsz délig? – Elvettem a készüléket a fülemtől, hogy lecsekkoljam az időt, ami szerint volt még két órám ebédig.

- Persze, Chim – motyogtam halkan. Egy részem szerette volna, hogy rákérdezzen arra, hogy minden rendben van-e, míg egy másik ódzkodott a sírós magyarázkodásoktól.

- Kösz Tae, te vagy a legjobb! – mondta vidám hangon, szinte láttam magam előtt a mosolyát, majd már bontotta is a hívást.

Csalódott fél mosolyra húztam a számat. Jimin pontosan tudta, hogy milyen nap volt tegnap, mégsem kérdezett semmit, még csak be sem jött hozzám miután hazaért, most meg már itthon sincs, mire én felkeltem. Talán azt várta, hogy én mondjak valamit, vagy túlságosan is nyilvános helyen volt, franc se tudja. Vagy ellenben velem ő tényleg élte a saját kis életét, és nem ragadt meg egy bizonyos szinten, hogy reménytelen várakozással töltse az idejét.

Újra a telefonomért nyúltam, hogy megnézzem a délelőtti programom helyszínét. Valóban nem volt messze Yoongi környékétől, igazából még közelebb is volt hozzánk. Megmostam a fogamat és az arcomat, még a hajamat is beolajoztam kissé, hogy ne tűnjek olyan elvadultnak, majd magamra kapva az első cuccot, ami a kezembe akadt elindultam.

Bár felvettem egy farmerdzsekit a hűvös szél ellenére, felesleges volt, hiszen már túl voltunk április második felén is. Két busszal kellett még így is mennem, de azon kívül, hogy bámultam ki az ablakon, semmit nem csináltam az ég világon, még a fülemet se dugtam be, hogy hallgassak egy kis zenét.

Maga a környék valóban közelebb volt, mint a hely, ahol Yoongi lakott, mégsem jártam még sose erre. Egy kicsit hasonló volt Jiminékéhez, kedves kis kertvárosi résznek tűnt két szintes, kerítés nélküli házakkal, talán valamivel modernebbek voltak, mint ahol én laktam. Itt azért voltak napelemek a tetőn, frissen vágott gyep, na meg a kocsibeálló sem maradt el garázzsal együtt, mégis olyan otthonosnak tűntek. Talán ami a leginkább tetszett, hogy olyan békés és csendes volt, bár nem panaszkodhattam a mostani lakóhelyemre sem.

Lassítva mentem tovább, ahogy közeledtem a hatszáztizenhármas számhoz, végül megálltam, ahogy megpillantottam. A koncepció ugyanaz volt, semmi kerítés vagy kapu, elől frissen nyírt fű, fehér ajtós garázs, hosszúra nyúlt sötétbarna falak. Az ajtóhoz érve egy előre nyomtatott cetlivel találtam magamat szembe, miszerint a csengő elromlott, és a tulajdonos a hátsókertben tartózkodik éppen, amihez a házat megkerülve oldalt tudok bejutni. Hirtelen lettem feszült, még egy kicsit unokatestvéremet is elátkoztam, amiért ilyen szar lelki állapotban mindenféle küldetéseket szab ki nekem, de hát nyilván ez érdekelte őt a legkevésbé.

Enyhén remegve kerültem meg a tömböt, majd végig menve a ház oldalán valóban a hátsókertben találtam magamat. Az első gondolatom az volt, hogy mennyire barátságos az egész. Egy éppen megfelelő méretű terasz két kis székkel és egy asztallal, mellette egy grillel, illetve a kert hátsó csücskében egy letakart jakuzzi foglalt helyet. Akaratlanul is eszembe jutottak a medencés emlékeim Yoongival, és nagyon összekellett szorítanom a szemeimet, hogy ne sírjam el magamat újra.

- Hahó! – kiáltottam el magamat, ahogy az enyhén nyitott hátsó ajtóhoz mentem. Nem mertem jobban kinyitni a teraszajtót, már így is egy betörőnek éreztem magamat. – Elnézést, én csak egy... - Hirtelen elhallgattam, ahogy realizáltam, hogy valójában nem is tudom, hogy miért vagyok itt. Oké, Jimin vett valamit, de mégis mit? Annyira magamba voltam fordulva, hogy még elfelejteni is megkérdeztem. Talán kopoghatnék a terasz ajtón, de akkor meg ijesztőnek tűnhetek, hogy miért nem elől teszem ezt meg? Jó, végül is a tulaj írta az üzenetet, talán nincs is itthon.

Még őrlődtem magamban egy kicsit, végül úgy döntöttem, hogy visszamegyek a főbejárathoz, hogy kezdetnek ott dörömböljek, aztán lesz, ami lesz. Időközben elővettem a telefonomat, hogy írjak Jiminnek egy üzenetet, hogy mégis mi a francot rendelt, de nem ez volt életem ötlete. Ahogy a képernyőt bámultam, miközben a ház oldalához mentem, úgy botlottam meg egy kis kiálló fadarabban, ijedtemben még a telefonomat is eldobtam, ahogy ösztönösen magam elé húztam karjaimat, hogy legalább azok törjenek el, mintsem a koponyám. Szemeimet behunyva vártam a becsapódást, de az elmaradt.

Ha a zuhanástól félsz, én örömmel elkaplak a karjaimba zárva,
hogy ne kelljen majd úgy szenvedned, ahogy nekem kellett...

A szívem leállt, ahogy megéreztem a két erős kart a derekamra fonódni, de még így is térdre rogytam meglepettségemben. Orromba kúszott jellegzetes illata, amit már olyan régen nem éreztem, és hiába volt nekem háttal, tudtam, hogy csak is ő lehet az, már egy érintéséből megismertem. Fejét a nyakamba fúrta mélyet szippantva bőrömből, nekem pedig megteltek könnyel szemeim, ahogy újra éreztem a puha, selymes tincseket az arcomon.

- Édesem – suttogta karcos hangján, amitől egymás után legalább százszor rázott ki a hideg egy pillanaton belül. Egyik karommal hátra nyúltam, hogy szipogva még közelebb húzzam őt magamhoz, és ekkor eszembe jutott a füzet utolsó bekezdése.

Mától hagyjuk magunk mögött ezt az útvesztőt,
és kezdődjön hát az új kezdetünk!




Sziasztok nyuszifülek!
Hosszú résszel érkeztem, remélem mindenki nagyon örül neki, illetve azt is, hogy elégedettek vagytok. Aki esetleg tényleg napló részleteket várt, attól elnézést kérek, sosem gondoltam volna, hogy Yoongi az a tipikus napló írós.
Jövőhét elején érkezem valamikor a következő résszel, egyelőre pontosat nem tudok mondani, illetve szeretném megint megjegyezni, hogy lassan közeledünk a történet végéhez is, nagyon köszönöm mindenkinek, aki velem tart/tartott az első könyvemnél, nagyon sokat jelent <3