Veled minden jó - Taegi, Jikook +18 Befejezett

Egyenlőek

Taehyung pov

Sírni tudtam volna örömömben, amikor reggel Yoongit átölelve ébredtem fel. Mint a régi szép időkben, ő volt a kis kifli, míg én a nagy kifli szerepét töltöttem be. Teste szorosan az enyémnek nyomódott, arcát a nyakába temetve szívtam magamba jellegzetes fűszeres, dohány illatát, amitől még mindig heves pulzust produkáltam. Egyenletesen lélegzett, úgy nézett ki, mint akinek a világon tényleg nincsen semmi baja, és ez engem is megnyugtatott. Kimondtuk tegnap végre egymásnak, ő is szeret engem, velem képzeli el a jövőt, és azért vette ezt a házat, hogy itt élhessünk kettesben örökre. Annyira tökéletesnek éreztem ezt az egészet, mint valami előre megírt álomképet, már csak túl kellett lennem a vizsgákon, aztán jöhetett a közös élet.

Nyammogva fordult meg, így most már szemből ölelt, miközben lábait átdobta a derekamon, és most ő volt az aki fejét a nyakamba fúrta. Elmosolyodtam, ahogy ujjaimmal finoman cirógattam jobb profilját, néha végig simítva selymes tincsein is, amik még evvel a hosszúsággal is elképesztően jól álltak neki.

- Ne bámulj, zavarba jövök tőle – dünnyögte álmos hangon, ahogy még közelebb fúrta magát hozzám. Felkuncogtam aranyosságán, és amennyire csak lehetett, olyan szorosan fontam karjaimat teste köré. – Le vagy fogyva – közölte hirtelen. – Fel kell hizlaljalak, ez így nem állapot.

- Talán már nem tetszem? – húzódtam kicsit hátrább, hogy szemébe nézzek, mire válaszul a karomra csapott.

- Ilyet ne is feltételezz.

Végig simítottam újra arcán, majd lejjebb hajolva finoman ajkaira hajoltam. Annyira jól esett, hogy olyan hosszú idő után végre érezhettem csókját, és mellette ébredhettem. Talán másnak meg se kottyanna közel három hónap, én mégis egy örökkévalóságnak éreztem minden pillanatát. Beletúrtam sötét hajába, ahogy nyelvét áttolta a számba, amitől rögtön kirázott a hideg. Volt időszak, amikor azt hittem, hogy sosem fogom többet ezt érezni, szinte már kész voltam lemondani kettőnkről, de mégis megérte várnom, és harcolnom érte, bármennyire is voltam néha a teljes józan ész ellen.

- Iskolába kéne menned – motyogta párnáimra, mire megforgattam szemeimet.

- Te aztán tudod, hogy hogyan rontsd el a hangulatot – mormogtam kettőnk közé. A legkevésbé sem akartam itt hagyni őt, és elmenni arra a retek helyre.

- Elviszlek, aztán érted megyek délután.

- Te nem jössz be?

- Nem – rázta meg fejét. – Hivatalosan magántanuló vagyok.

- És nem hivatalosan? – villantottam rá egy pimasz mosolyt.

- Valószínűleg majd évet ismételek, vagy lefizetem a vizsgáztatókat – felelte vállat vonva.

- Ezt most komolyan mondod? – támaszkodtam meg könyökömön, miközben hitetlenkedve néztem rá.

- Úgy sem megyek egyetemre, Tae – fordult a hátára egy nagy sóhajtás kíséretében. – Nem akarok már tovább tanulni, és apámmal abban maradtunk, hogy miután kibalhéztam magamat, átveszem a cég koreai részét, hogy ő Japánban meg Amerikában maradhasson.

- Hogy érti, hogy kibalhéztad magadat? – vontam össze szemöldökömet zavartan.

- Szerintem pontosan tudod, hogy hogy érti.

- Oké, Jungkook mondta, hogy volt vele egy kis nézeteltérése, de azt hittem, hogy azért ettől megértőbb.

- Na, persze – horkantott fel gúnyosan. – Csak azt hajtogatta, hogy az ő fia nem bolond, és hogy ez csak valami bosszú a részemről, amiért a beleegyezésem nélkül döntött anya sorsáról.

- Istenem, Yoongi – vontam magamhoz vissza egy ölelésre. – Nem vagy bolond, és apád egy idióta, amiért azt hiszi, hogy minden ennyire fekete vagy fehér. Nincs veled semmi baj, Kincsem.

- Az azért túlzás – húzta szomorú mosolyra ajkait. – De ez van, megtörtént, nem tudok már rajta változtatni, bármennyire is szeretnék. Így is utálni fogom magamat életem végéig, amiért így elbasztam a dolgokat.

- Ezt fejezd be, oké? – simítottam végig jobb profilján. – Megbocsátottam, túl vagyunk rajta, és szeretlek. Nekem ez elég, oké?

- Én is szeretlek – motyogta magunk közé, majd finoman ajkaimra hajolt. Nem mélyítettük el csókunkat ezúttal, inkább egy hosszú szájra puszinak mondanám, de akkor is mindennél többet jelentett.

- Tegnap azt mondtam, hogy ne beszéljünk róla, mert fáradt voltam, de most már nem vagyok. Ha úgy érzed, hogy elmondanád, hogy mi történt, akkor szeretném hallani.

- Iskolába kell menned, Édesem – mosolyodott el huncutul, mire megforgattam szemeimet.

- Semmi nem fog történni, ha kihagyom a mai napot – ágáltam ellen határozottan. – Kérlek, csak ma. Itt maradhatnánk az ágyban egésznap, beszélgethetnénk – nyomtam orromat az övéhez, - filmezhetünk, rendelünk valami kaját, szerelmeskedhetnénk – húztam ujjbegyemet végig csupasz bőrén alsója felett. Lehunyta szemeit, ahogy megborzongott, majd csuklómra kapva felsóhajtott.

- Talán kezdhetnénk a beszélgetéssel akkor – húzódott kissé hátrább, ami bevallom nem esett túl jól az önbecsülésemnek, de nem erőltettem tovább. – Kérdezz bármit, válaszolni fogok.

- Milyen volt? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott. – Az ember annyi rossz dolgot hall az ilyen helyekről, hogy tele van hülyékkel, és...

- Bolondokkal – vágott közbe Yoongi. – Bolondok háza Tae, nem pedig hülyék háza. Nem véletlenül nem építenek hülyék házát, felemésztené a létező összes építőanyag készletet – közölte olyan komolyan, hogy muszáj volt elkuncognom magamat. – Egyébként nem volt olyan vészes, mint amit az emberek általában gondolnak. Még barátokra is leltem.

- Ezt most komolyan mondod? – vontam fel szemöldökömet. Egyszerűen csak lehetetlennek éreztem, hogy az ember egy ilyen helyen tisztességesen tudjon barátkozni.

- Aha – bólintott. – Az egyik ápolóval Hoseokkal egész jó kapcsolatot ápoltam, szegényt sajnáltam ott a sok reménytelen között, de ettől függetlenül neki mindig töretlenül jó kedve volt. Illetve volt egy fiú is ott, a mellettem lévő szobában lakott, Minsungnak hívták. Meg volt róla győződve, hogy legjobb barátok vagyunk, és én hagytam őt ebben a hitben, hadd legyenek neki jó napjai.

- Ez kedvesnek hangzik – mosolyogtam szerelmemre. Jó, talán mégis csak tévedtem, és csak túl előítéletes vagyok.

- Igen, rendes gyerek volt, csak néha beszéltek hozzá a falak, illetve volt egy láthatatlan kutyája Francis, akinél mindig külön kihangsúlyozta, hogy láthatatlan, nem pedig képzeletbeli. – Oké, visszavonom az előbbit. – Tudom, hogy hogy hangzik ez az egész, de hidd el, hogy messzemenőleg nem olyan az a hely, mint amilyennek az emberek többsége gondolja. Persze én még a szerencsések közé tartoztam. A súlyosabb esetek nem fogadhatnak látogatókat az életük során, vagy csak nagyon ritkán, illetve sokan évekig is ott vannak, vagy akár örökre.

Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mi lett volna, ha Yoonginak is éveket kellett volna ott töltenie. Megvártam volna, ebben egy pillanatig sem kételkedtem, de nem tudom, hogy a végére mennyire mentem volna tönkre, vagy hogy milyen emberként kaptam volna őt vissza.

Lábamat áthajítottam csípőjén, hogy még közelebb vonjam magamhoz, és mint egy kis majom az édesanyját, úgy fontam őt szoros ölelésbe.

- Soha többet nem hagyhatsz el – suttogtam mellkasába, mire finoman a hajamba simított.

- Nem foglak, Édesem. Most már tényleg minden rendben lesz, oké? – Aprót bólintottam válaszként, de továbbra sem enyhült szorításom. – Igazából az első közel négy hétben nem csináltam semmit, csak követtem az osztály napirendjét. Felkeltem, reggeliztem, részt vettem valami foglalkozáson, ebédeltem, kimentem a kertbe sétálni, ha engedték, aztán vacsoráztam, és elmentem aludni. Néha nézhettünk csoportosan tévét, szinte egészen felüdülés volt újra nézni a régi Tom és Jerry részeket, amiket úgy tizenkét éve nem láttam – kuncogott fel, pedig a legkevésbé sem találtam viccesnek. – Heti háromszor eljártam Dr. Hwanghoz terápiára, de ott sem történt sok minden. Az első pár nap után elmondtam neki a történteket, hogy túl legyünk rajta, azt hittem, akkor majd békén hagy a hülye kérdéseivel, de nem így lett sőt, még többet akart tudni. Erőltette folyamatosan, hogy írjam le az érzéseimet abba a füzetbe, amit tőlem kaptál, de én bármennyire is próbáltam, egy rohadt szót sem bírtam oda kaparni. Egyszerűen úgy éreztem, mint valami házi feladatot, amit meg kellett csinálnom, és folyton csak azon agyaltam, hogy mit kéne írnom, hogy mi lenne a helyes válasz. A vége persze mindig ugyanaz lett; begörcsöltem, és hagytam a faszba az egészet, úgy sem volt semmi motivációm kijönni onnan. Azt hittem, hogy gyűlölsz, hogy nem akarsz többé látni, és őszintén szólva egy pillanatig sem hibáztatnálak, ha így lenne, mert...

- De nincs így, Kincsem! – szóltam közbe élesen, mire két ujját ajkaimra nyomta.

- Tudom, és ezért kibaszott hálás vagyok neked, de szeretném, ha megértenéd, hogy miért éreztem így akkor. Nézd, ezen nincs mit szépíteni, Tae. Megerőszakoltalak lényegében – mondta ki, mire levegő után kaptam. Borzalmas volt ezt hallani, és biztos vagyok benne, hogy neki sem volt egyszerű kimondani. – Bepánikoltam a tudattól, hogy elveszítelek, hogy te is egyedül hagysz majd. Te vagy az első ember, akit szeretek, és nem tudtam kontrollálni az érzelmeimet sosem, ha rólad volt szó. Tudom, hogy ennek semmi értelme nincs, de egyszerűen megőrjít már csak az, ha valaki úgy néz rád, és amikor megláttam, hogy ott bájologtál az exeddel, akiről azt mondtad még anno, hogy szerinted ő volt neked az igazi, és őt szeretted a legjobban, míg én csak...

- Héj, héj, Yoongi! – fogtam arcára két oldalról, hogy végre rám figyeljen. Mélyet sóhajtva hunyta le szemeit, miközben hagyta, hogy homlokomat az övének döntsem. – Nem szeretem már Junwoot, még csak nem is hiányzik.

- Tudom – suttogta még mindig csukott szemekkel. – De akkor nem tudtam, mivel sosem mondtuk ki egymásnak, hogy mit érzünk, persze javarészt az én hibámból.

- Oké, akkor beszéljünk most mindenről – határoztam el magamat én is. – Igen, valóban Junwoo volt anno a nagy szerelmem, amikor még együtt voltunk. Voltak már előtte is próbálkozásaim, de valahogy senki nem fogott meg úgy, mint ő – mondtam, de figyelmemet nem kerülte el, ahogy Yoongi teste megfeszült egy pillanatra. – Szóval összejöttünk, éltünk boldogan, és igen, szétmentünk a szüleim hülyesége miatt, amiért sokáig kivoltam borulva, mert folyton csak az járt a fejemben, hogy mégis mi lett volna, ha együtt maradunk. Volt közös jövőképünk, előre megterveztünk nagyjából mindent, és ez egyszer csak eltűnt. Nem tudod, hogy milyen ez, mert ahogy mondtad, még sosem szerettél mást előttem, de én igen. Viszont ez nem jelenti azt, hogy téged kevésbé szeretlek, éppen ellenkezőleg.

- De miért? – pillantott rám végre elkerekedett szemekkel.

- Te teljesen más vagy, mint Junwoo, és ezt most a jó értelemben mondom. Junwoo mindig is kedves volt velem és megértő, amolyan igazi alávetett volt a kapcsolatunkban, és én azt hittem, hogy ez így van rendben. Aztán te megváltoztattad ezt a nézetemet – mosolyodtam el lágyan, ahogy eszembe jutottak az első alkalmaim Yoongival.

- Hogy érted? – húzta fel kérdőn a szemöldökét.

- Soha nem volt még dolgom előtted domináns alkattal, ezt te is tudod. Ebből kifolyólag mindig az volt, amit én akartam, és nem csak az ágyban, hanem a kapcsolataimban is. Aztán elkezdtük ezt a macska-egér játékot egymás között, és arra jöttem rá, hogy sokkal izgalmasabb, mint egy megszokott top-bottom felállás. Sokkal jobban élvezek veled minden szexuális alkalmat, mint előtte bárkivel, független attól, hogy tényleg lefekszünk-e vagy sem.

- Szóval a szex miatt jobb velem? Mert betudtalak törni?

- Na persze, egyszer eljön még az én időm is – forgattam meg szemeimet, mire a fekete hajú ravaszul elmosolyodott. – De nem, nem csak erre céloztam, hanem hogy ilyen vagy egy viszonyban is, és ez ráébresztett arra, hogy én nem vágyom egy tipikus alávetett-domináns kapcsolatra. Nekem az kell, hogy egyenlőek legyünk, és melletted úgy éreztem, hogy ez meg van, és most is így látom. Beleszólsz a dolgokba, vannak gondolataid, magabiztos vagy, nem pedig csak bólogatsz minden szavamra, mint egy kiskutya. Na meg, egyszerűen csak elvarázsoltál a borzalmas nyers stílusoddal – feleltem szájhúzva, Yoongi pedig édesen felkuncogott. – Nem akarok jobban bűntudatot kelteni benned, mert tudom, hogy még haragszol magadra, hiába bizonygatom azt, hogy nem vagyok mérges, de szeretném, ha egy dolgot megjegyeznél; ezt nem csináltam volna végig mással Yoongi, és ezt most komolyan mondom. Tudom, hogy ez az egész nem a te hibád, de a lelkem egy része nekem is sérült, pokolnak éreztem minden percet nélküled, és hidd el, ha csak a testiség vezérelne, akkor hagytalak volna a francba – mondtam határozottan, majd újra két kezem közé fogtam szerelmem arcát, hogy tekintetemet az övébe fúrjam. – Szóval szeretném, ha soha többet nem lenne kétséged az érzelmeim iránt, rendben? Szeretlek, és veled képzelek el mindent. Felesleges azon károgni, hogy mi lett volna, ha anno mással maradok, mert nem így lett, és én ennek elképesztően örülök, te nem?

- Dehogynem – búgta közénk a cicafiú. – Én is szeretlek – mondta, majd ajkaimra hajolt, hogy egy finom csókot kezdeményezzen. Lágyan becézgette nyelvével az enyémet, de ahogy ráharaptam alsó ajkára, hogy érezze, én aztán nem bánom, ha tovább megyünk, újfent elhúzódott.

- Amikor elkezdtem írni a füzetbe, hogy valamelyest elinduljak a gyógyulás útján, a doki azt mondta, hogy először meg kell tanulnom szeretni magamat – kezdte Yoongi a hátára fordulva, miközben a plafont bámulta. Hirtelen támadt bűntudatom, hogy mennyire előadtam, hogy nem számít a köztünk lévő testiség, de az előbb mégis arra bazíroztam ahelyett, hogy meghallgattam volna az érzéseit, amiről eredetileg is beszélni akart. – Persze rögtön egy faszságnak találtam az egészet, és azt sem értettem, hogy mégis miért lenne olyan kurva jó ez nekem. Azt mondta, hogy így megtanulom az érzelmeimet szabályozni, hiszen ha megteremtem a belső békémet vagy mi a lófaszt, akkor képes leszek magam mögött hagyni a ,,nem vagyok elég jó" érzéseimet, és akkor túl tudok lendülni ezen a birtoklási vágyon is.

- És rá találtál a belső békédre? – simítottam végig szerelmem arcán. Őszintén szólva eléggé furcsa volt ilyen dolgokat az ő szájából hallani, hiszen abszolút nem volt ez rá jellemző.

- Mit tudom én – nevetett fel hitetlenül. – Azt tudom, hogy olyan ember akarok lenni, akit érdemelsz, és aki mindent megtud neked adni. Valaki olyan, aki nem bánt többé.

- Nem fogsz – bújtam hozzá szorosabban.

- A jövőhéttől elmegyek egy gyászfeldolgozó csoportba is – jelentette be, mire újra meglepődtem, bár egyetértettem vele. – Dr. Hwang szerint meg kell gyászolnom rendesen anyát, hiszen nem tettem, inkább csak elnyomtam magamban mindent. Azt mondta, hogy amit csináltam azt akkut gyásznak hívják. Az ilyen emberek sokáig nem éreznek semmit, inkább tudat alatt elfojtanak minden ilyet, ez egy amolyan védekező mechanizmus náluk, illetve nálam is. Kikapcsoljuk ezt a sok elviselhetetlen érzést, és hagyjuk az egészet feldolgozatlanul elzárva magunk elől, de attól azok még ott vannak. Aztán egy idő után mégis csak előjönnek jelt adva magukról valamilyen formában; pánikroham, rémálom, szorongás, ilyesmi. És én nem akarok több ilyet átélni, Tae.

- Tudom, Kincsem – pusziltam meg orra hegyét, ahogy gyomrom lassan görcsbe rándult. Most én akartam az lenni, aki megvédi mindentől, még önmagától is, ha kell. – Ugye tudod, hogy én itt leszek bármi is történjék? – kérdeztem, mire aprót bólintott. – Bármiben támogatlak, ezt szeretném, ha tudnád. Ha évekig jársz még terápiákra, meg gyűlésekre, engem az sem érdekel, csak legyél jól, rendben?

- Az érzelmi szabályozásra kell nagyon rámennem. Ki kell mondanom, ha valami bánt, vagy hogy éppen mit érzek, és felelősséget kell vállalnom mindezért. Nem hibáztathatok mostantól másokat a negatív érzelmeim miatt, mint egy rossz gyerek. Tudnom kell ezeket kezelni, és igyekezni fogok, hogy ez így is legyen – simított végig ezúttal ő az arcomon. – Olyan férfi akarok lenni, akit megérdemelsz, Tae.

- Így lesz – bólintottam határozottan, majd még el is mosolyodtam, amit halványan, de ő is viszonzott. – Ebben biztos vagyok.



Yoongi pov

Eltelt közel három hét a nagy lelkis beszélgetésünk óta, és őszintén szólva kifejezetten jól éreztem magamat ebben az időszakban. Tae átlagosan heti kétszer aludt nálam, többet nem nagyon engedtem neki, egyrészt magam miatt sem, hogy ne szokjak hozzá a folyamatos közelségéhez, nem akartam, hogy megint eluralkodjon rajtam valami birtoklási faszság, illetve ő miatta sem, hiszen pár héten belül komoly vizsgái lesznek. Sokat volt emiatt feszült, de mindig próbáltam egy kicsit ellazítani, amikor együtt voltunk. Összebújtunk, filmeztünk, randizni mentünk, éttermekben ettünk, utóbbit már csak azért is, hogy vissza szedjen valamennyit a leadott súlyából, ami még ha nem is teljesen sikerült, akkor is sokkal jobban nézett ki.

Időközben elkezdtem heti kétszer a gyászfeldolgozó csoportba járni, illetve szintén ugyanennyiszer mentem terápiára is Dr. Hwanghoz. A protokoll szerint nem tehettem volna meg, de minden alkalommal beköszöntem Minsungnak, aki boldogan ugrott mindig a nyakamba, mivel szerinte továbbra is legjobb barátok voltunk. Sokat is panaszkodott, hogy hiányzom neki és Francisnek is, és már nincs kivel együtt egyen, illetve mindig váltottam pár szót Hoseokkal is, ha éppen műszakban volt. Utóbbi örült az állapotomnak, és mindig bíztató szavakat mondott, amik tovább javítottak a kedvemen. Ő maga is nagyon boldog volt, a felesége várandós lett, és bár kezdetekben nagyon megijedtek, most mégis izgatottak voltak.

A gyászfeldolgozó csoportban a harmadik ülésén szólaltam meg végül, és szégyen vagy nem, de elsírtam magamat, ahogy kifakadtak belőlem a dolgok. Ott ült rajtam kívül még nyolc másik ember, sírtak ők is, utólag belegondolva kicsit abszurdnak tűnt számomra a helyzet, de azóta minden gyűlésen felszólalok, még ha csak pár szó erejéig is, és sokkal kiegyensúlyozottabbnak is éreztem magamat.

A suliba nem mentem vissza, néha Taet elvittem reggelente, és volt, hogy érte is mentem, ilyenkor nyilván Jimin is járt mellé, akinek mint kiderült már egy ideje pasija van, bár ez számomra teljesen új információ volt. Pár nappal ezelőtt összeszedtem legjobb barátomat, hogy igyunk egy jó kávét, aki szintén sokat változott ez idő alatt, de abszolút a jó értelemben. Sokkal felelősségteljesebb volt, és meglepő módon még okosabb is. Majdnem megfulladtam, amikor elmondta, hogy milyen jó jegyei vannak az Újév óta.

- Tiszta stréber lettél baszomaszád – közöltem vele kedvesen, ahogy leültünk egy kávézó teraszához a Han-folyó mentén.

- Á, ne kezd te is, Yoongiah! – villantotta rám nyuszi mosolyát, aminek hatására nekem is felfelé görbültek ajkaim. – Valamit muszáj kezdenem magammal, anyámék kinyírnak.

- És mi a terv? – biccentettem felé, ahogy beleittam a kókuszos kávémba.

- Egyetemre fogok menni – mondta olyan elhatározottsággal, hogy rögtön félrenyeltem a számban lévő italt.

Vergődve köhögtem, miközben összeköpködtem mindent, beleértve az asztalt és a ruhámat is, csak ezt az idióta barmot nem, sőt még az orromból is szivárgott a folyékony koffein. Még szerencse, hogy csak ketten voltunk, azt hiszem ha Tae látott volna abban a pillanatban, újra belém szerettett volna.

- Ezt érdemes lett volna levideózni, aztán lassítva lejátszani – jegyezte meg a kölyök kurva humorosan, mire csúnyán rápillantottam.

- Jössz itt a faszom hülyeségeiddel, persze hogy megfulladok!

- Komoly vagyok, Yoongiah! – folytatta tovább meggyőződését. – Ha most nem is vesznek fel, akkor halasztok egy évet, újra vizsgázom, aztán megpróbálkozom még egyszer a felvételivel.

- És mi lesz Jiminnel? – tártam szét karjaimat szipogva. Egy istennek nem akart a kávé szag kimenni az orromból.

 - Még csak a kérdést sem értem – húzta el a száját a fekete hajú.