the journal - h.s. (hungarian)

57

[Amber szemszöge]

"Igen - kissé szokatlan vagyok, nemde?" Kuncogtam a saját nyomorult próbálkozásomon, hogy vicces legyek. Pedig belül bizseregtem. Ahogy Harry szélesen vigyorgott és egyetértően bólintott, folytattam; "Szóval mi a te rendkívüli álmod? Milyen szokatlan dolgot szeretne megtenni, mielőtt meghal, Mr. Styles?"

Figyeltem, ahogy Harry egy mély levegőt vesz és arca gondolkodó üzemmódba vált, miközben tekintetével a helyiséget pásztázza. Gondolkodik. De ennek ellenére én még mindig bámulom. El vagyok ámulva napbarnított, hibátlan bőrétől, az állától, a jádezöld szemeitől...

"Azt hiszem, nincs igazán semmilyen álmom. Miért is lenne?" Tekintete rajtam időzött. Áttörő és gyönyörű. Szemei magába foglalják a zöld minden árnyalatát, amit valaha ki lehetne keverni. "Valószínűleg úgyis csak csalódnék, tudod? Sokkal könnyebb nem várni semmire - és aztán kellemesen csalódni, amikor végül olyan történik, amiről rosszabb lett volna álmodozni, érted?"

Nem voltam benne biztos, hogy a szívem képes kezelni ennek az előttem ülő srácnak még több ilyen reakcióját. Azért valahogy mégis volt értelme annak, amit mondott, logikailag helyes volt, de más részről pedig egyszerűen szörnyű és szívszorító volt. Kezdtem megérteni, hogy ilyen Harry élete. Jól strukturált - kívülről értelmes, értelmet ad neki.

De még mindig nem engedte meg magának az álmodozást, a hitet, a hiányzást - talán még a gyászolást sem? A legkevesebb időre Harry anyukájára és Mrs. Meredith-re gondoltam. Volt valaha igazi esélye feldolgozni, ami azzal a két emberrel történt, akiket szeretett - és még mindig szeret?

"Hey, Amber!" Az egyik munkatársamat hallottam a pult mögül kiabálni, ahol felvette a kabátját - miközben a másik munkatársam elfújta az asztalon lévő gyertyákat. A kávégép nagyon hangos zajt csinált, mivel tisztította magát. Úgyhogy eléggé biztos vagyok benne, egyikük sem hallotta Harry lehalkított hangját, ahogy az értelmetlen álmodozásról beszélt.

Ez szörnyen gyorsan visszahúzott a valóságba - már szinte olyan volt, mintha megtapasztaltam volna teleportálás vagy az időutazás érzését. Ki lettem tépve a pillanatból, ami csak Harryé és az enyém volt. Hirtelen a világ megint 7 billió másik emberből is állt.

"Sajnálom, szívem - de bezárunk! Mármint, ha még egy kicsit szeretnétek maradni, oda tudjuk adni a kulcsot és esetleg eljuttathatnátok Ariához? De ha nem - ja, nos, akkor bezárnánk mára." Figyeltem, ahogy egy vigyort küld felém és a nyaka köré tekeri a sálját.

"Köszi!" Visszanéztem Harryre és azt mondtam; "Egy kicsit éhes vagyok, hogy őszinte legyek."

Egy kuncogás hagyta el az ajkait, "Ja, aha, én is. Igazából ismerek egy helyet itt a közelben, ami..." Tartott egy gondolkodásnyi időt, ami eléggé drámaira sikerült. "Valószínűleg a város legjobb helye éjjeli kajálásra." Megjelent egy széles vigyor az arcán, ami éppen elég volt ahhoz, hogy egyszerre beleegyezzek.

Harry kelt fel előbb, mivel valahogy keresztezte az utamat. Mozogtam egy kicsit a kanapén, hogy felvegyem a bakancsomat a padlóról - és miközben Harry elfújta a gyertyánkat és lassan elkezdte felvenni a kabátját, én gyorsan bekötöttem a cipőimet.

Lekapcsolták a kávézóban a lámpákat és hirtelen állatian sötét lett a hely - csak a kinti fényekben láttunk néhány benti sötét sziluettet.

Harry segítségével megtaláltam a dolgaimat - be is tettem őket a válltáskámba. A két munkatársam néhány last minute dolgot csináltak, mielőtt kiléptek volna az ajtón. Boldogan beszélgettek - valószínűleg izgatottak voltak, hogy végre haza mehetnek az ágyukba. Mi Harryvel egy pillanatig kiélveztük a közöttünk lévő csendességet. Ez nem volt egy kényelmetlen csend - csak egy olyan fajta, ahol élvezzük a pillanatot.