"…és ez lenne mára. Találkozunk jövő héten, amikor azokról az anyagi problémákról fogunk beszélgetni, amikkel esetenként ezek a szervezetek szembesülnek."
Megkönnyebbülve sóhajtottam egyet és gyorsan becsaptam a könyveimet, majd betömtem őket a táskámba. Az előadóterem tele volt emberekkel és türelmetlenül vártam, hogy felemelkedjenek az ülésükről, így ki tudok jutni. Ujjaimmal az asztalon doboltam, ahogy az eszem az előző előadáson kalandozott. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg ilyen könnyű becsapni az embereket, hogy pénzt fizessenek egy jótékonysági szervezetnek, amiről azt hiszik, megbízható - amikor ez igazából pusztán csak egy csalás.
Mi a rossz ezzel a világgal? Az emberek túl korruptak - manapság túlontúl megszállottjai a pénznek és a sikernek.
Végre tiszta lett a sor és kicsusszanhatok az ülésemből kinyújtóztatva zsibbadt végtagjaimat. Miután ilyen hosszú ideig ültem, csodálatos érzés felállni. Nem úgy mondanám, hogy siettem - de másrészről ha csak a legkisebb forgalom lenne, sietnék. Miközben gyorsan haladtam lefelé a sorokon egy hang félbeszakított, “Amber - egy szóra szabadna?”
Azonnal felismertem a hangot, mert az elmúlt 2 órát pontosan ennek a hangnak a hallgatásával töltöttem el. Próbáltam semmibe venni a figyelmeztető gondolatokat a fejemben, hogy nem szabadott volna elkésnem, miközben mosolyogtam és - ahelyett, hogy az ajtóhoz mentem volna - a tanári asztal felé vettem az irányt. Egy rövid csodálkozó gondolat futott keresztül az agyamon a keresztnevem használatát illetően, de gyorsan félrelöktem.
Nyilvánvalóan kellett pár óra ahhoz, hogy hozzászokjak Mr. Calvin piszkosul jó kinézetéhez. Elég fiatal volt - azt mondta 24 éves, amikor a legelső órán bemutatkozott. Kétségkívül szereti a filmeket és különböző jótékonysági szervezeteknél dolgozott, miután befejezte a tanulmányait Londonban. És még egy aranyhala is van.
Mire végre megtettem az utamat lefelé a lépcsőkön hozzá a terem végében, egy udvarias mosolyt villantottam feléje, “igen?”. Felém fordult a papírjai rendezéséből, amik az asztalon voltak és csokoládébarna szemei összekötődtek az enyémekkel. Nagyon erősen próbáltam nem tudomást venni a buborékos érzésről a hasamban, ahogy egy fehér mosolyt villantott nekem, “sajnálom, hogy rabolom az idejét Ms. Moore - biztosan sok dolga van egy hétfői estén, mint amilyen ez! De személyesen szerettem volna elmondani, hogy az Ön írása az Ázsiában lévő kisebb szervezetek szerkezetének gondjával kapcsolatban,” visszatartottam a lélegzetemet. Túl későn adtam be azt a papírt - még órákon kívül is találkozhattam volna vele az egyetemen napközben, hogy átadjam. Imádkoztam, hogy ne rakjon ki - ez biztosan elég ok ahhoz, hogy kidobjanak az óráról. Hallgattam, ahogy a kissé brit akcentusával folytatta, “az egyik legjobb. Nagyon meg voltam elégedve a következtetéseivel - szóval nem veszem figyelembe, hogy túl későn adta be.”
"Komolyan?! Ez nagyszerű!". Megkönnyebbülés futott végig rajtam és Mr. Calvin mosolygott a lelkesedésemen, "de ne késsen többször."
A hideg esti levegő azonnal megcsapott, de örömmel fogadtam. A hideg szellő csodálatosan esett a kipirult arcomnak. Persze, az éjjeli előadások nagyszerűek - de nagyon kimerítőek is. Hálás voltam, hogy Mr. Calvin nem egy öreg és unalmas tanár - ez egyszerűen lehetetlenné tenné, hogy azt a 2 órát hetente kétszer átvészeljem!
Imádom Chicagot este - a kis négyszögletes világításoktól a magas épületeken mindig csodálkoztatnak a gyönyörűségükkel. Csak képzeld el, hogy mindegyik kis szöglet valakinek az otthonát vagy munkahelyét rejti. Tehát ez az, amiről az időm legnagyobb részében ábrándozok, ha a nagyjából üres buszon vagyok és az ablak mellett ülök. Néha még embereket is lehet látni a szobájukban és mindig ott kötök ki, hogy azt próbálom kitalálni, mi is lehet az ő történetük.
A közlekedési lámpa zöld fénye elhomályosult az ablakon az esőcseppek miatt, amik lassan csúszkáltak az üvegen. Ameddig a megállómra vártam, a szememmel követtem a cseppeket, szurkoltam az egyiknek, hogy megnyerje a versenyt a többiekkel szemben. Így működik a világ, nem? Mindenki első próbál lenni ebben az elmebeteg versenyben. Fejben részben még mindig Mr. Calvin csokoládébarna szemein tűnődtem…
YOU ARE READING
the journal - h.s. (hungarian)
Fanfiction"Arra rájöttél, hogy egy napló nagyonis személyes dolog, ugye?" A hangja érdes, mély és fenyegető volt, késztetett, hogy egy lépést lépjek hátra félelmemben, amikor folytatta, "úgyhogy az egyetlen kérdésem, hogy mi a faszt állsz az enyémmel?" erede...
