the journal - h.s. (hungarian)

42

[Amber szemszöge]

Ó, basszus, meg fog csókolni. És én is akarom, hogy megtegye. Nagyon. Csak az, hogy a szemeibe nézek, égeti a belsőmet. De ahogy ujjával óvatosan megfogta az állam és úriember módjára felemelte - az emlékek elárasztottak. Ő is pontosan ugyanezt tette egy éve és utána rosszabbodtak a dolgok. Kiderült, hogy életem legrosszabb hibáját követtem el, amikor hagytam, hogy az egyetemen azon az estén megcsókoljon. De ő nem Harry. Nem volt és nem is lesz sohasem. Harry semmi ilyesmit nem tenne velem - semmi ahhoz hasonlót, amit ő tett. Tudom. De még mindig hezitálok, miközben Harry égető zöld szemei úriember módjára várnak rám, hogy lábujjhegyre álljak és véget vessek a fájdalomnak, a szükségnek, amit mindketten érzünk.

Egyszerűen nem tudom megtenni.

Nem tudom, mert legutolsó alkalommal úgy végeztem, hogy majdnem elpusztított. Legutolsó alkalommal nem tudtam róla eleget. Legutolsó alkalommal meggondolatlanul és ostobán beleszerettem olyasvalakibe, akiről kiderült, hogy a legfájdalomokozóbb és legönzőbb ember, akivel valaha találkoztam. Szabadon és nyíltan neki adtam a szívem - minden melegemet és szerelmemet odaadtam neki és ő úgy szétzúzta, mintha semmit sem jelentett volna neki. Mintha élvezte volna, hogy időről időre beleszúrhat a szívembe. Mintha az a három hónap egyetlen egy nagy hiba lett volna.

Nem érztem a helyet, ahol Harry ujja gyengéden tartja az állam. Ajkai annyira fájdalmasan lassan nyílnak szét. Annyira gyengédek és törődők a szemei. De az élet nem valamilyen gagyi hollywoodi film. Nem fogsz találkozni azzal a tökéletes sráccal és nem is csókolóztok majd a fénylő csillagok alatt. Az élet brutális és néha annyira fáj, hogy attól félsz, ez már a vég. Nem engedhetem, hogy egy csók mégegyszer ugyanazt tegye velem. Egyszerűen nem kockáztathatom meg - és nem vagyok benne biztos, hogy eléggé bátor vagyok.

"Én...én...én..nem tudom megtenni..." Látom, hogy a szikra meghalt a szemeiben. És szörnyen érzem magam. Mintha nem lennék méltó az életre. Látom azt a kis boldogságot, ami végre úgy tűnt letelepedett a tekintetében, megértéssé formálódott át. Egyszerűen összetörte a szívem. És azok a darabkák, amik megmaradtak borotvaélesek voltak; szélük összevagdosta belsőmet. Harry engedte le a kezét, mintha az ősz utolsó levele esne le a fáról. És ezzel együtt eltűnt a melegség.

"Nagyon sajnálom, Harry. Én..én csak" vettem egy mély levegőt és becsuktam a szemem. Nem tudok koncentrálni, miközben nézem őt és megbántott arckifejezését, amit okoztam. Istenem, mindennél jobban utálom magam, hogy ilyesmit okoztam neki.

"Múltkor - én...találkoztam valakivel. Csak..én.." Szörnyű a sötétségben lenni becsukott szemeim mögött. Zöld szemei még így is kísértenek, de volt itt más szempár is, ami engem nézett szánakozva, undorral és felsőbbrendűséggel volt tele a mosolya. Sírni akartam, kiabálni akartam, és szét akartam tépni dolgokat. Utáltam ezért. Hogy még mindig megtölti az elmém és megállít abban, hogy éljem az életemet.

Dühös voltam magamra, hogy nem voltam képes továbblépni. Reméltem, hogy a Harryvel való találkozásom segíteni fog - hogy itt az ideje végre továbblépni. Elfelejteni az okomat, hogy Chicagóba menekültem. Reméltem, hogy mostanra sikerül helyrehoznom összetört szívemet.

Vettem egy mély levegőt és kinyitottam a szemeimet. Harry hátrébb lépett tőlem - tökéletesen megértette az elutasításomat. Annyira...elveszettnek tűnt. Összezavarodás és kétségbeesés volt a tekintetében; próbálta felvenni azt a maszkot, de szörnyen megbukott a próbálkozása. Előttem tört darabokra. Ez még dühösebbé tett. Ebből megtudtam, hogy mennyire elrontottam a dolgokat, amikor megállítottam. Már hiányzott és sóvárogtam az érintésére. De egyszerűen nem voltam képes megtenni a múltbéli emlékek miatt.