the journal - h.s. (hungarian)

35

Nem tudtam abbahagyni a mosolygást - megmosolyogtat. Az idegessége, hogy másképp viselkedik, mint ahogy alapból szokott - kissé bizonytalannak tűnt, hogyan viselkedjen anélkül a maszk nélkül, amit mindig magán hord. Olyan bután mosolyogtam, akár egy hülye iskolás lány. Tényleg megpróbál viselkedni - és nem úgy, hogy valamelyik ügyvédszerű válaszával oktat ki. Legalábbis még nem. Tényleg megpróbálja visszatartani azokat a dolgokat, amiknek a birtokában van.

"Azt hiszem, van egy ötletem." Meglepetten felemelte szemöldökét, aztán megfordultam és elkeztem sétálni, miközben felvettem az ujjatlan kesztyűimet. Kissé magam mögött hagytam, csak egy kicsit játszadozok vele. Imádom nézni a reakcióját, ami hasonlít arra a...a szeretetteli kapcsolatra, amink van. Imádom látni, hogy nem csak én vagyok az egyetlen, aki közel akarja magához tartani.

Hallom gyors lépteit magam mögött, miközben egy óriási mosollyal az arcomon átszelem az utcát. Átértem a túlsó oldalon lévő járdára, és egy film áruház ablakán átvilágító piros neon fény gyönyörű pirosba öltöztette a boltot. Imádom éjjel a várost - a sötétben, amikor az ellentétek még erősebben kijönnek, mint napközben. Amikor elrejtőzhetsz az árnyékban vagy elengeded fantáziádat, elképzeled, mik lapulhatnak a sötétben. Sok lehetőség létezik. Valami homályos, a sötétben változékony. Bármi lehetséges.

"Szóval - öm, akkor nem bánod, ha veled tartok? Esetleg?" Hangja még szerényebb és bizonytalanabb. Megálltam és megfordultam, hogy szemben legyünk egymással. Megpróbálkozott egy görbe mosollyal, miközben viccelődtem, mintha meggondoltam magam. Zöld szemei kétségbeesetten az enyémet nézték, idegesen mocorgott csendességem miatt. Egyik kezét átfuttatta a haján és beharapta az alsó ajkát - ez a kis reakció már majdnem meglépteti velem azt az utolsó két lépést, a nyaka köré teszi kezeimet és elcsókolja minden aggodalmát.

"Nos, igen - reménykedtem, hogy jössz!" A látvány varázslatos - felragyogott. Vonásai, testbeszéde - minden felragyogott, mint egy rohadt karácsonyfa.

"Ó! Öm, nagyszerű," annyira megnyugodott, ahogy közelebb lépett nehezebbé téve számomra, hogy egy helyben maradjak. "Öm, kössz, asszem." Hihetetlen mosollyal megrázta a fejét.

"Szeretek veled beszélgetni." Jobb őszintének lenni. És akartam, hogy tudja. Mindennél jobban. Egész este beszélgetni akarok vele, ha tudnék - és 1000 meg 1 éjen át.

Egy kuncogás kiszökött mélyen a lelkéből, ahogy lefelé sétáltunk az utcán. Szeretem, hogy minden egyes lépéssel egy kicsit közelebb kerül hozzám - mintha tényleg nem abban az egyenes vonalban sétálna, hanem alkalmanként ki kellene térnie. Szeretem, hogy azzal a rekedtes hangjával válaszolja, hogy ő is szeret velem beszélgetni.

Egy ideig csendben sétáltunk, ami furcsa volt, mert sokkal több kérdésem lett volna hozzá, mint amennyit meg lehetne számolni vagy listát lehetne róla csinálni. De ez még mindig egy kényelmes csend - és tudtam, mi tartott vissza a kérdezősködéstől. A kihallgatásától.

Az az álom. Az a rémálom.

"Szóval, még mindig megvan az a napló, vagy?"

Féloldalasan felnéztem rá - és meglepetésemre jádezöld szemei rajtam időztek. Érdeklődve.

"Igen," óvatos mosollyal megajándékoztam, majd kinyitottam az oldaltáskámat és megmutattam neki a visszanyert naplót. Szemei kitágultak a látványra és hitetlenkedő kifejezéssel az arcán rám nézett. Azzal a 'nem-tudom-elhinni' féle mosollyal.

"Meglepődtél?" Kuncogtam a reakcióján. Néztem, ahogy félig megvonja a vállát és bólint.

"Igen, talán egy kicsit - vagy nem. Hát, úgy tűnik, még jobban sajnálnád, ha elveszne, mint én - de... nem tudom igazán. Talán csak meglepődtem, hogy másvalaki kezében látom." Barna göndörkéin átfújt a szél, de nem úgy tűnt, mint aki észrevette volna. Egyszerűen sétálgattunk a városban. Volt egy ötletem, hogy hová menjünk, de nehezen tudtam figyelni az autókra, minden üzlet kivilágított kis kirakatára, a neon feliratokra, megpróbáltam a csillagokat nézni, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Minden ilyen kis apróság, amit imádok az estében elveszett zöld, ragyogó szemeiben és abban, ahogy mozgott.

"Igen, igen, ennek van értelme, azt hiszem -" Annyi kérdést fel akartam tenni neki, de nem akartam elijeszteni, hogy túl kíváncsi vagyok. Normális kérdéseket. Mi számít normális kérdésnek olyan ember felé, akivel csak most találkoztál?

"Tehát egyetemre jársz itt Chicagóban, vagy?" Ez egy eléggé normális kérdés, nem?

"Igen - nem, nem igazán. Csak dolgozok és a bandában játszok. Csak pár hónapja jöttem ide, hogy tartósan maradjak. Te?" A válasza annyira gyors volt és kíváncsisággal volt tele, amiért nekem kuncognom kellett - vagy ezredszerre ez az este alatt. Egyáltalán valódi?

"Már nem. Esti kurzuson vagyok és egy kávézóban dolgozok - nem igazán tudom. Mármint a jövőre vonatkozva," Miért lenne egyáltalán kíváncsi arra, amit mondani akarok? "De most ezt csinálom - nem hiszem, hogy valakinek is túl kelene aggódnia a jövőjét, tudod? Csak elfelejtesz a jelenben élni."

"Vagy a múltban," Adta hozzá Harry elgondolkodva, mire én egyetértve bólintottam.

"Szóval akkor valamilyen formában mégis egyetemre jársz." Folytatta - még mindig meglepődök kíváncsiságán.

"Igen - habár nem igazán az én asztalom. Túl sok mindennek kell megfelelned, érted? Szépen kell felöltöznöd, viselkedned kell, olyan dolgokat kell elintézned, amiktől csak még inkább bestresszelsz..." Kuncogtam és megráztam a fejem. Egy egészen más világnak tűnt, amikor még egyetemre jártam. Annyi minden megváltozott.

"Veled mi van?" Kérdeztem óvatosan - emlékeztem rá, hogy milyen dátumok voltak felírva a napló első oldalára. Még egyszer le akartam ellenőrizni - de eszembe jutott, hogy egy megadott időtartamot valamilyen földrajzi helyhez rendelt hozzá. Feltételeztem, hogy járt Washingtonban az év elején - aztán 'H.U'-ba ment, bármit is jelentsen ez - és végül itt, Chicagóban kötött ki.

Megálltunk egy csomópontnál, vártuk, hogy a lámpa zöldre váltson. Autók haladtak el előttünk, hallottuk a szombat esti nevetések visszhangját a fő úton. De tovább akartam menni a Loopig...

"Velem? Igen, igen, én is jártam egyetemre....nem igazán az én asztalom - én is inkább otthagytam. Túl sok könyv volt. Túl sok követelőző személy volt..." Ahogy az oszlopnak dőlt egy mosoly jelent meg az arcán. Tekintete az enyémbe fúródott, nem tudtam elszabadulni tőle. A pillangók életre keltek a hasamban.

"Zabhegyező?" Vigyorogtam a felfedezésemen. Nem sok klasszikust olvastam - de a Zabhegyezőt az iskolában el kellett olvasnunk. És meglehetősen biztos voltam benne, hogy a könyv főszereplőjét is kirúgták az iskolából - és a 'követelőző személyek' felőli ellenszenvéről sokat beszélt. Én szerettem azt a könyvet.

Elengedte tekintetem, ahogy röviden, kuncogva a földre nézett, "Ó, ismered?" A szempilláin keresztül felnézett rám. "De igen - igen, pont mint abban a könyvben." Nekitámasztotta a fejét az oszlopnak és nem tudta abbahagyni a mosolygást, azt a fajtát, amelyikkel gödröcskéi is megjelennek. Azt a fajtát, amelyik képes véget vetni egy világháborúnak.

"Talán nem vagyok olyan kultúrális és nem vagyok nagyszerű holtnyelvekben, mint te - de igen. Valójában ismerem azt a könyvet!" Mondtam mosollyal, szórakozottsággal a hangomban. Talán egy kicsit ugrattam is.

"Ó, gyerünk! Amúgy sem a saját akaratomból tanultam meg azokat a dolgokat -" Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy az a mosoly milyen jól felöltözteti. Sokkal jobb így látni, mint homlokráncolva - reménykedtem benne, hogy minden nap minden percében megtartja mosolyát. Ez a mosoly életeket menthetne.

Tovább indultunk mindketten nevetve, ahogy a lámpa zöldre váltott. Megint eltettem a naplót és mélyebbre nyomtam kezeimet a zsebemben - pont mint ő. És mindketten mosolyogtunk. Egész idő alatt. Tényleg nagyon tetszett. Nagyon, nagyon megkedveltem Harry Stlyest és az ő folytonos, ostoba mosolyát.