Az ujjaim pár centiméterre voltak az oldalától. Furcsa, hogy milyen hihetetlenül közel tudsz lenni valakihez, de mégis úgy érzed, mintha két különféle bolygón lennétek két különféle naprendszerben.
Mégha a legkisebb helyet bezárnám, ami az ujjaim és az oldala között van, akkor is egy idegennek tűnnék számára. Egy kíváncsiskodó névtelen idegen. Valószínűleg elmebetegnek hisz, amiért még mindig itt vagyok. De hogyan hagyhatnám itt? Hogyan sétálhatnék el egy ilyen gyönyörű és törékeny valamitől? Hogyan hagyhatnám magam mögött, mintha úgy elmúlt volna, hogy észre sem veszed? Mintha nem vakultál volna meg a tökéletességtől és a bizonytalanság nem törte volna össze a szíved. És akkor végre észrevettem, hogyan tudja mindkét személyiséget magába foglalni. A fiú, aki a szavakat írja, amik szégyentelenül a csillagok gyönyörűségét tükrözik, de ugyanakkor le tudja dobni magát az ágyra. Olyan volt, mint a nappal és az éjszaka. Mint a szeretet és a gyűlölet. Egyik része nem létezhet a másik rész nélkül.
Egyszerre volt meg benne a legrosszabb és a legjobb. A legszebb gondolatok és ugyanakkor a legkísértőbbek is.
A lenyűgözöttségem iránta ellenállhatatlan volt ebben a sötét szobában, ahol minden, ami látszott, egyszerűen fürdött a piros fényben. A szoba közepén a földön heverő lapok bíborszínűek voltak. Mindennek szürrealista érzést adtak.
Ez az elragadottság, szürrealizmus érzése engedte messzebbre a kezem. Biztosra kellett mennem, hogy itt volt. Hogy igazi volt. Mert hogyan létezhetne?
Az ujjaim könnyedén kapcsolatba léptek az anyaggal. Áhítattal néztem az ellentmondást a fekete nadrágja és a sápadt bőre között.
Úgy éreztem, mintha az egész helyen hirtelen megfagyna az idő. A mellkasa megtelt levegővel és egy helyben maradt, az elhaladó autók fényei a fagyos utcán, a másik szobából átszűrődő zene elnémult.
Igazi volt.
Az érintés annyira könnyed volt, hogy még abban sem vagyok biztos, egyáltalán észrevette, ahogy becsukott szemekkel a hátán feküszik. Még mindig vár a kíváncsi és hihetetlen miértjének a válaszára.
Ahogy megmozdult sokkolva húztam vissza a kezem. A szívem kétségbeesetten dobogott. Szemeim kitárultak. A mozgás abbamaradt. Néztem, ahogy egyszerűen elvette a kezét a feje mögül és megfogta a papírrepülő formájú nyakláncát. A nagy kezével játszott vele.
"Azt hiszem, nincs igazán magyarázatom." Egy sóhaj távozott a telt ajkai közül, szemei még mindig be vannak csukva. Arra jöttem rá, hogy esetleg, csak talán a szíve legmélyén reménykedett. Reménykedett, hogy valójában van rá ok, hogy örülök, amiért látom. Hogy megtaláltam. Hogy itt maradjak. De a csendességem szétzúzta azt a legkisebb reményt is. A hangja halott volt. Dermedt. Nemtörődöm.
Az ajkaim elváltak, hogy megmondjam neki, hogy nem ez az igazság. Az ajkaim elváltak, úgyhogy végre elmondhatom neki. Bebizonyíthatom neki. Valahogy elhitethetem vele, hogy többet jelent számomra, mint egy idegen, akivel valaha is találkoztam. Valaha is összeakadtam. Hogy egy olyan ajándék van a birtokában, amiért mások sóvárognak. Tehetség, ami az egész történelem során csak pár embernek adatott meg. Hogy különleges. Hogy a gondolatai és a firkálásai és a kis versei, a zeneszövegei és a jelölései egyszerűen kiemelkedően gyönyörűek.
Az adrenalintól ezerrel dobogott a szívem, mert arra készültem, hogy elmondom neki. Kinyitotta a szemeit. Bármit képes vagyok megtenni, hogy bebizonyítsam neki. Elfelejtessem vele azokat a durva szavakat, amiket egyszer valaki elhitetett vele. Beszívtam a levegőt, a fejem lüktetett, hogyan formálhatnám meg helyesen a szavakat. Hogyan mondhatnám el neki egyszerű szavakkal, hogy mennyire lebecsüli saját magát. Hogyan lehetnének a szavaim elegek? Valami jobbra van szükségem szavaknál.
Nem voltam benne biztos, hogyan kezdhetném el, de az első hang a nyelvem hegyén volt, hogy megtörjem a csendet, amikor az ajtó egy nagy lendülettel kitárult magával hozva a zene dübörgését.
A lángoló vörös hajú Jenny a kezében fogta a kilincset, kancsalított a hirtelen sötétség miatt.
A hirtelen ajtómozgás miatt Harry úgy pattant fel, mint egy marionettbábu. Szemei kitágultak és az izmai teljesen megmerevedtek. Valósággal érzem, ahogy a levegővétele felgyorsul ugyanattól a sokktól, amit én kaptam. A békés hangulata, ami addig volt, ameddig az ágyon feküdt percek alatt eltűnt és kétségbeesettre változott át. Mint a köd a napsugarak alatt. Hamar eltűnnek, miközben szemei Jennyt meglátják. El lettek pakolva. Az ismerős vörös hajtól a pillantása lenyugodott és a vállai egy kicsit elernyedtek, felfogta, hogy nincs semmi fenyegető a közelben.
"Amber?"
YOU ARE READING
the journal - h.s. (hungarian)
Fanfiction"Arra rájöttél, hogy egy napló nagyonis személyes dolog, ugye?" A hangja érdes, mély és fenyegető volt, késztetett, hogy egy lépést lépjek hátra félelmemben, amikor folytatta, "úgyhogy az egyetlen kérdésem, hogy mi a faszt állsz az enyémmel?" erede...
