the journal - h.s. (hungarian)

61

[Harry szemszöge]

"Mit csinálsz?"

A szemeimet forgattam, miközben megfeszültem, ahogy éreztem a bosszúságot átmenni rajtam. Bosszúság. Legalább valamivel másabb a zsibbadtságnál, amit az egyedül töltött utóbbi 12 órában éreztem. Egy valóságos érzés a gyötrelem mellett.

"Szóval...Hová mész?" Jenny folyamatosan csesztetett, ahogy feltéptem az ajtót. Megfordultam, hogy ránézzek - már sokkal bosszúsabb voltam. Jenny a folyosó falának támaszkodott, a fájdalmasan piros haját egy ceruza tartotta össze kontyban. Kezeit összefonta a mellkasa előtt. Meg sem rándult a felettébb mérgezett hangnememre. "Csak futni, ha ez kibaszottul nem lenne nyilvánvaló számodra, Jenny."

Megint az ajtóhoz fordultam; nem érti és nem is tudja. És ez nem az ő hibája. Nem tudok mit csinálni. Az én hibám. Teljesen az enyém. Tudom. Habár nem találtam semmilyen normális okot rá egész éjszaka, de ettől függetlenül tudtam. Pontosan 12 órája és 13 perce, hogy utoljára láttam Ambert. Egy fél napja. A szívem fáj. Nem, még csak nem is fáj. Olyan, mintha ott sem lenne a helyén. Mintha Amber erővel kiszakította volna onnan, ahogy hátrált tőlem. Mintha csak egy üres lyuk tántorogna a mellkasom bal oldalán. Nincs ott semmi.

Becsaptam magam mögött az ajtót, amit hatalmas csattanás jelzett, majd feltettem a szürke kapucnit a fejemre, mielőtt leviharzottam a lépcsőkön.

Egyáltalán nem aludtam éjszaka. Hogyan is tudtam volna? Féltem, hogy visszatér az a rémálom; nem tudom elviselni, főleg így, ahogy most érzek. Először is az a papírsárkány, amiről általában álmodok - azokkal a furcsa mintákkal, amik anyukám szemeit formálják. Aztán azok a brutális rémálmok, azok a fajták, amiktől izzadva, remegve ébredek fel. Néha még a szívem is úgy ver, mintha kibaszottul ki akarna szakadni a mellkasomból. Általában az emberek az alvásban egyféle menekülést látnak a valóságból - de számomra ez személyesen a pokol. Vagyis addig az volt, ameddig nem találkoztam Amber Moore-ral, de most már eltűnt.

Nem merek elaludni - túlságosan is félek attól, hogy mi fog történni. Nem vagyok benne biztos, hogy el tudom viselni, ha csupán arról álmodnék, ahogy Amber megint úgy ellép tőlem. Vajon felébresztem Jennyt, amikor álmomban kiabálok, vagy egyszerűen csak megőrülök?

Elkezdtem futni. Reménykedtem benne, hogy meglesz a hatása, amiben reménykedtem. Nem tartott sokáig, hogy elérjem a parkot, ahol még mindig volt egy kis réteg dér, amit a reggeli napsugarak még nem tüntettek el. Látni lehetett a leheletemet is.

Hol rontottam el?

Felgyorsítottam. Éreznem kell a kimerültség fizikai fájdalmát, amit túl jól ismerek már. Ezt könnyebb elviselnem. Könnyebb elviselni, mint azt a fájdalmat, hogy a kibaszott szívedet kitépik pont miután annyi darabra törik az össze, mint ahány csillag van az égen. Vagyis így éreztem.

A francba. A francba. Mi a faszt rontottam el?

Még jobban felgyorsítottam, a lélegzetvételem még izgatottabb lett. Nem is vettem észre, milyen gyönyörű körülöttem a táj, ahogy a köd lassan felszáll a fekete fák között, amik törzsei sötétek voltak a nedvességtől.

Csakis az ő kibaszott szemeit láttam, amik könnyel voltak megtelve. Csakis azok a képek lebegtek a szemeim előtt. Hátralép. Szemei tele vannak fájdalommal. Könnyei folynak. Karjai össze vannak fonva a mellkasa előtt. Hátralép. Szemei tele vannak fájdalommal. Könnyei folynak. Ajkai azt mondják 'Nem megy.' Hátralép -

Még gyorsabban futottam. Már nem tudok normálisan levegőt venni, de baszok rá. Azt akarom, hogy fájjon. Annyira fájjon, hogy tompítsa a többit. Annyira, hogy elájuljak. Akkor legalább nem lennék ennyire kibaszottul szánalmas. Hogy a francba sikerült elérnie, hogy már most ennyit jelentsen számomra, amiért ennyire fáj? Hogyan sikerült neki ennyire megbabonáznia?