the journal - h.s. (hungarian)

72

"Fél 3 van" motyogtam Harrynek. Gitártokja a földön volt, szabad kezével próbálta átfésülni lehetetlen haját, amivel a szél játszadozott - valószínűleg mindenki erről álmodik, hogy egyszer megcsinálhatja vele. Arca kipirult a hideg levegőtől, és mikor végre a piros bogár eltűnt a sarkon, felém fordult azokkal az izgatott zöld szemekkel, amikben ott van a kimondatlan kaland.

"Tehát mit szeretnél csinálni a nap hátralévő részében?" Szavai szívmelengetőek voltak, miközben hüvelykujjával a kezemet simogatta. Harry közelebb húzott magához egy ravasz mosollyal az arcán, míg végül a kezei között kötöttem ki. Nem bírom abbahagyni a mosolygást a szavai keltette deja-vu érzés miatt.

"Esetleg gyakorolhatnánk pár elképesztő visszavágást Louis nevezetes vicceire?" Harry csak a szemeit forgatta, de nem bírta visszatartani vidám vigyorgását.

"Sose tudasd vele, hogy most ezt mondtad - Istenem,  annyira sajnálom. Komolyan megmondtam neki, hogy fogja be a száját, mielőtt feljöttünk a próbáról - de azt hiszem, hogy a ... szituáció miatt nem bírt tovább kussba maradni" Harry kissé megrázta a fejét. Valamit láttam a szemeiben - aggodalom suhant át a tekintetén, pedig próbálta kontrollálni.

"Nem kell semmiért sem bocsánatot kérned" Én is átfésültem a hajamat ujjaimmal, mivel a szél engem sem kímélt. "Valójában szeretem, hogy önmagát adja. Egyáltalán nem zavar"

Harry kuncogott. "Ja, habár néha túl sok is tud lenni. Engem sem zavar, de nem tudom, esetleg ha nem igazán ismered, meg ilyenek, csak-"

Gyengéden vigyorogtam aggodalmas hangján, és a mondata közepén félbeszakítottam. "Louis nem fog elijeszteni engem, oké?" Lábujjhegyre álltam és megcsókoltam Harryt. Ajkán kissé érezni lehetett, hogy cigizett Louis-val, miközben ránk vártak a kocsinál.

"Oké" Láttam, ahogy a kiejtett szavakkal a tekintete is újra békés lesz. Nagyon kis dolgok képesek ennyire megváltoztatni a kedvét. Talán azért aggódott, mivel megint itt vagyunk - a lakásom ajtajában, pontosan úgy, mint amikor legelőször megcsókolt. De most nem esik az eső, nincs sötétség, ami mindent homályossá tehetne. Ehelyett a szél folyamatosan közelebb hoz minket egymáshoz melegséget és kényelmet keresve.

Egyértelműen érzem. Deja-vu. Kiráz a hideg a legutolsó alkalom emlékétől, amikor feljött a lakásomba. És mennyire rosszul végződött.

Talán emiatt állunk még mindig kint a szélben, amitől kipirul az arcunk, és ami könyörtelenül játszik a hajunkkal.

De Harry zöld szemei már nem változnak, még mindig annyira békések. Ezt semmiképpen sem tudja megváltoztatni a szél, akármennyire is próbálná; nem tudja elfújni azt a szerető pillantást, vagy a játékos, flörtölős ötleteket és ígéreteket, amik el vannak rejtve.

És ezek a szemek ahhoz a sráchoz tartoznak, akibe rettenetesen beleszerettem. Ez a szerelem nem ígér semmit a holnapra tekintve - de Istenem, mennyire csodálatos lenne, ha mindenki így élne percről percre.

"Gyere" Szólaltam meg, és megajándékoztam a bizonytalan menedékemet egy mosollyal. Gyengéden meghúztam a kezét, mire Harry elkezdett követni, ahogy felmentünk a bejárati ajtómhoz, mint korábban már egyszer

Harry csendben maradt, sebesült kezét gyengéden tartotta, és követett felfelé a lépcsőkön. Még akkor sem szólt egy szót sem, amikor kinyitottam az ajtót. Egyszerűen csendben maradt. Szokatlanul csendes volt. Minden normálisnak tűnt - tökéletesen normálisnak, de egyszerűen érezni lehet a levegőben, beivódnak az ember bőre alá; az emlékek. De Harry meleg keze az enyémet fogva a mi iránytűnk.

[Harry szemszöge]

Amber feltűnően csendes volt, ahogy kéz a kézben beléptünk a kis albérletébe. Összefont ujjaink felkeltették a pillangókat a gyomromban. Rám nézett azzal a tekintetével, ami képes ellágyítani elővigyázatos lelkem. Becsuktam magunk mögött az ajtót, mielőtt körbenéztem azon a helyen, amit pár napja látogattam meg. Tekintetemmel a helyiséget pásztáztam, ami a sötétben felhozta az esős, könnyáztatta emlékeket.