the journal - h.s. (hungarian)

66

[Amber szemszöge]

Hallom a szívverését; a leggyönyörűbb hang. A szívverés hangját valahogy mindig  ijesztőnek találtam. Ez annyira közeli kapcsolatban van az élet és a halál közötti vékony vonallal. A filmek vagy a zeneszámok, talán még a művészeti létesítmények is felhasználják ezt a hangot, amitől mindig adrenalin árasztja el az egész testem. Még amikor én a szívemre teszem a kezem, akkor is hirtelen fejbevág a létezés és a nem létezés közötti vékony, kritikus vonalnak a tudata. Ver a szív és nem ver a szív. És még egy pár másodpercre is félnék visszatartani a lélegzetemet, mert mi lesz akkor, ha tényleg megáll a szívem? Valószínűleg ettől féltem a legjobban egész életemben; hogy örökre megáll a szívem. És ez jelentené mindennek a végét.

De Harry szívverését hallva meglepődtem; tényleg hallgatni akartam. Hallgatni akartam ezt az állandó, élő és a legvarázslatosabb ritmust a mellkasában. Ez a bizonyítéka annak, hogy létezik, és ez annyira végtelenül gyönyörű, hogy még a saját szívverésemtől sem félek hála neki. Ha a szívem megáll, legalább tudni fogom, hogy az utolsó perceimet olyan közel töltöttem a mennyországhoz, amennyire csak lehet, ahogy Harry meztelen és csodálatosan meleg mellkasán fekszek, és képtelen vagyok abbahagyni a mosolygást.

A semmiből kérdeztem rá a laptopra, ennek ellenére a válasza nyugodt volt. Harry ujjaival köröket ír le a bőrömön, míg én csukott szemmel hallgatom reggeli rekedtes hangját a szívverésének dobogásával keveredve. Melegséget áraszt belém.

"Csak megnéztem a bejövő leveleket, hogy...mindegy, csak megnéztem a leveleimet, aztán megláttam, hogy ő - vagyis inkább az asszisztense - jó párszor küldött leveleket." Hallom, hogy a szíve még mindig abban az állandó ritmusban ver, közben pedig elkezdtem vonalakat rajzolgatni a mellkasára anélkül, hogy észrevettem volna; talán azért, mert öntudatlanul is meg vagyok nyugodva mellette. Csak azt tudom, hogy a bőrének érzése igazi. Mennyei, ahogy ujjaimmal áthaladok a meleg, sima bőrén és tetkóin.

"Azt akarja, hogy elmenjek erre a 'hétvégi összejövetelre'. Valami, ami a munkájával kapcsolatos." Harry igazából sosem beszélt nekem arról, hogy mit dolgozik az apja. Ennek ellenére volt egy tippem, hogy minden bizonnyal nagyon fontos - valamiféle hatalmi pozícióban lehet? Ez illene a személyiségéhez is - mármint ami keveset hallottam már róla. Természetesen aggódtam, hogy mit fogok erről az 'e-mailről' hallani, de próbáltam a higgadtságra koncentrálni. Valamelyikőnknek érzelmileg stabilnak kell maradnia, igaz?

"És - és ezt annyira formálisan írta meg. Mintha én nem is lennék az ő valódi fia, csak az egyik kibaszott kliense! És méghozzá nem is ő, hanem az asszisztense küldte! Nem tudta volna ő maga elküldeni nekem!" Harry szívverése elkezdett gyorsulni, ahogy hangja egyre frusztráltabb lett. Ujjait levette a bőrömről, helyette ingerülten végigfuttatta hajában - mindig ezt csinálja, amikor dühös.

Felemeltem a fejem, államat az összefont karjaimra tettem. Harry most már inkább ülőpozícióban volt, így le tudott nézni rám.

Mellkasa folyamatosan emelkedett, majd pedig csökkent. Tekintetét össze-vissza kapkodta mindaddig, ameddig meg nem találta az enyémet. Csak engem nézett - tartotta a szemkontaktust - az arcomhoz emelte a kezét, majd megigazította pár vad hajtincsemet, amik az alvástól az arcomba lógtak. Figyeltem, ahogy erre az egyszerű, gondoskodó feladatra fókuszál. Olyan, mintha ebben a pillanatban számára ez lenne a legfontosabb dolog a világon. Minden más várhat. És ezzel úgy tűnt, újra lenyugodott.

"Azóta meg sem próbált kapcsolatba lépni velem, amióta otthagytam a Harvardot. És tudja. Tudja, hogy ide költöztem. Tudom, hogy tudja. Mindig mindent tud." Hangja megint nyugodt lett. Elkeseredett, de nyugodt.