the journal - h.s. (hungarian)

21

"Szóval amit mondani próbálsz az - hogy...Amber," ahogy az ő szájából hangzik a nevem, hirtelen furcsának tűnik. Az elképzelt homályos törött szívű hősöm kimondja hangosan a nevemet, "haza tud menni Perrie-vel és Zaynnel?"

Jenny mohón bólogatott, a vörös haja az arcába esett, amitől úgy nézett ki, hogy 'pont-ezt-akartam-mondani-a-picsába-is', "hell yeah! Köszönöm, Styles. Kurvajó vagy, haver." Rámutatott és majdnem elvesztette az egyensúlyát, "basszus. Felébresztem Maliket." Megállt egy pillanatra, mielőtt elment, és megigazította a haját, ami az arca közepén lógott. Bekancsalított, majd eltávolította a látóhatáráról és aztán be kellett csuknia a szemét, mert az akciója biztos megszédítette.

Miközben őt néztem, az agyam egyre jobban dolgozott, hogy emlékezzek...

Styles? Nem hallottam már valamikor ezelőtt? Biztos vagyok, hogy Jenny említette már korábban. Akkor is furcsán ismerősnek találtam - de ez alkalommal teljesen biztos vagyok, hogy valahol már hallottam ezelőtt. Csak nem tudok visszaemlékezni rá - főleg nem 1:28-kor. Nem, amikor ilyen hosszú időt töltök egy szürreális világban. Egy másik dimenzióban. Egy fiúval és az ő gyönyörű elméjével. Mindketten Jennyt néztük, ahogy kiment a folyosóra.

Nem voltam benne teljesen biztos, hogy mit csináljak így itthagyva. Vagy mondjak. Még mindig annyira el akartam neki mondani - de ez a közjáték után egyáltalán nem találom a megfelelő szavakat. Nem, amikor vissza lettem rángatva a valóságba és a mi kis buborékunk kidurrant. És különösképp nem, amikor az a csodálatos mosoly ott játszik az arcán. A zöld szemei még mindig az ajtót nézték, úgy csillogtak, mintha egy jó emléket idézett volna fel. De még mindig nem tűnt teljesen békésnek. Fáradtnak nézett ki. Az egyik göndör tincse kiszabadult és felemelte a kezét, hogy visszategye hátra a helyére - észrevétlenül. A mosolya minden egyes múló perccel lassan elhalványult. És én még mindig bámultam.

Gyorsan elfordítottam a fejemet és lábraálltam zavaromban. Basszus. A szoba elkezdett forogni és a látásom egy pillanatra elhomályosult, amiért olyan gyorsan álltam fel. Egyik kezemmel megtaláltam a falat, éreztem a hideg téglát az ujjaimon, szorosan becsuktam a szemeimet és vártam, hogy a szédülés elmúljon. Hirtelen valami meleget és gyengéd fogást éreztem a csuklómon.

A szemeim kinyitódtak, ami még inkább hozzájárult a szédülésemhez és egyenesen a hirtelen nyugtalan zöld szemeibe néztem, amik engem vizsgáltak, a fejét kissé megdöntötte.

"Jól vagy?"

Már az ágya szélénél volt és kristály tisztán láttam a tekintetében az aggódást - ahogy ott ült, a szemei, még az erős ujjai is próbáltak megnyugtatni. Biztosra ment, hogy el sikerült kapnia, mielőtt elájultam volna.

Mohón bólogattam, nem voltam képes beszélni. Nem voltam képes kimondani egyetlen egy szót sem. Részben, mert féltem, hogy kidobom a taccsot, részben, mert a váratlan megnyugtató fogása miatt lefagytam és nem voltam benne biztos, hogy meg tudom formálni a megfelelő mondatokat, ameddig érzem az érintését. Nem, ameddig ott ül fehér pólóban, amin keresztül látom egy kicsit a mellkasán lévő tetkót, ahogy itt állok. Nem, ameddig az ajkai kissé eltávolodtak egymástól úgy, mintha félne a zavaros pillantásomtól, amit az érintése váltott ki belőlem - és készen állt, hogy egy gyors bocsánatkérés szaladjon ki a száján. Végül. mert pontosan azokat a szavakat akartam tőle megkérdezni. Nem pedig fordítva. Biztosra kellett mennem, hogy jól van. Rendben van. Boldog. Mégha tudtam is a választ arra a kérdésre, amit majdnem megkérdeztem csakis az udvariasság kedvéért, hogy megtörjem a felszínt. Beszédre bírjam. Elég jó álcázással elmondhattam volna neki, hogy látom, valami aggasztja - és hogy nekem elmondhatja. Ha...ha akarja. Simán megrázhatja a fejét és tagadhat mindent. Amit tulajdonképpen csinálna. Miért öntené ki a szívét egy lánynak, akinek a nevét pillanatokkal ezelőtt tanulta meg?

Visszatérve észrevettem, mennyire kétségek között hagyta a válaszom, késztettem egy mosolyt feléje és mondtam; "csak egy kicsit fáradt vagyok."

Mosolygott és bólintott, hogy megértette. Barna haja megint az arcába esett a kis mozgás hatására - szüksége van egy hajvágásra.

"Én is - azt hiszem, az örökkévalóságig aludni tudnék," a mosolya megnyugtatta a szavait. Hátramaradt az a szomorú bocsánatkérő mosoly, ami idegesített. Idegesítette a szívemet. A szavai azzal az égő vággyal voltak megtelve, hogy örökre el akar tűnni, ez lesokkolt.

Hirtelen hülyének éreztem magam. És elkezdtem hátrálni, küldtem felé egy rendes mosolyt - próbáltam enyhíteni a feszültséget. Létrehoztam a távolságot, amiről tudtam, hogy normális két idegen között. Mi a fenét csináltam? Nem is ismerem ezt a srácot. Nem ismerem Harryt. Hogyan voltam képes azt mondogatni magamnak, hogy amiatt, mert elolvastam a naplóját, ismerem? Valójában jól megfontoltam, hogy elmondom neki a gyerekes lenyűgözöttségemet vele kapcsolatban? Mit is akartam csinálni? A pszichológusa akartam lenni? Vállon veregetni és meghallgatni a szomorú gyerekkori emlékeit vagy mi a lótúró zaklatta fel? Megmenteni saját magától? Mintha valaha bele is egyezne - vagy részben valami ilyesmihez hasonlót csinálna. Mit is képzeltem? Hirtelen úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt, miközben a meleg érintése a hidegséget hagyta maga mögött a csuklómon. Már szinte égett a bőröm azon a helyen, ahol a testünk kapcsolatba lépett.