the journal - h.s. (hungarian)

69

[Amber szemszöge]

Annyira végtelenül jónak tűnt; ahogy a bordó színű gitár Harry jól kidolgozott vállán lógott, miközben ő Louis válla felett valami kottát nézeget. Annyira tökéletesen ideillik. Annyira természetes. Ahogy Louis állításától egy mosoly jelenik meg az arcán. Ahogy gondolkodás nélkül tartja a gitárját, miközben a mellkasa mozog a nevetéstől. Szemeiben ott van az a ragyogás, amit végtelenül imádok. A ragyogás, ami életben tartja. Még akkor sem tudtam volna lemosni a mosolyt az arcomról, ha megpróbáltam volna.

Nem tudom abbahagyni a vizslatását; ahogy mindig egy kicsit a jobb oldalára támaszkodik, miközben az emberekre figyel, hogy mit mondanak neki. Ahogy folyamatosan kifésüli rendezetlen barna haját a gyönyörű arcából és gondolkodás nélkül megérinti az alsó ajkát. Annyira szívszaggatóan szexi. Tudja ezt egyáltalán?

"Tetszik a látvány, mi?" ugrat Jenny, miközben a kuncogásától melegség szökik az arcomra. Épp most tért vissza, miután köszönt Sam lányának - bizonyára ismerik egymást. Én egy bárszéken üldögéltem a helyiség másik oldalán, ahová minden táskát összegyűjtöttek. Jennyvel egy darabig beszélgettünk, miközben a srácok bemelegítésnek lazán eljátszottak pár számot.

"Csak ugratlak. Harry kibaszottul gyönyörű" Jenny keresztbe tette a kezeit és hátradőlt a csigalépcsőnek. Gyorsan kiráztam a fejemből a gondolatot, hogy miért nem vettem észre Jenny közeledését, ahogy a lépcsőn lefelé sétált. Túl el voltam foglalva valami teljesen más dologgal.

A tekintetemet, ami egy pillanatra a földre tévedt Jenny szavai hallatán, nem tudtam tovább távol tartani Harrytől. Megint felnéztem rá; valamilyen dallamot játszott, miközben a többiek hallgatták. Mintha valami újat próbálnának kitalálni. Elolvadtam a puszta látványtól, pedig még csak másodpercek teltek el a legutóbbitól.

"Igen, az." Mosolyogva válaszoltam.

"Szóval hogy őszinte legyek, Harry nem sokat mesélt el arról, hogy mi van kettőtök között. De még Louis sem. Tehát Harry nagyon, nagyon kedvelhet téged." Jenny megbökködte az oldalamat.

"És boldogabb is - vagyis ha nem számolod bele azokat a napokat a héten, amikor teljesen kedvtelen volt. Olyan, mintha életre kelt volna, érted? Mindig is olyan ... inkább csak jelen volt. Semmi több. Csak akkor volt ilyen élettel teli, amikor zenélt, mint most" Jenny a fiúk irányába bólintott. "Csak akkor láthattad ezt a csillogást. Most meg már mást nem is látni a szemeiben."

Ránéztem Jennyre, mert a szívem nem teljesen akart hinni neki; én csak így láttam Harryt. Ezzel a 'teljességgel'. Minden, ami ő. De halványan még mindig elő tudom idézni a szürke emléket arról az aggódó srácról, aki a zöld fényt nézte. Az emléke, ahogy az ágyán fekszik teljesen kimerülve. Ezelőtt mindig ilyen volt? Csak - volt. Bezárkózva minden elől? Senkit sem engedett be?

"Miattad van. Te boldoggá teszed, Amber. És ezért nem tudom elégszer elmondani, mennyire szeretlek."

"Megérdemli a boldogságot." Egyszerűen csak ennyit tudtam kinyögni.

Mindegy, hogy én – vagy valaki más – az az illető, aki segít neki megkapni. Mindegy, hogy saját maga a mozgatórugója és azzal meg is elégedik. Nem számít, hogy hogyan; ő egyszerűen mindenkinél jobban megérdemli, hogy boldog legyen. A legtöbb ember akkor a legboldogabb, amikor még gyerek; Harrynek ez nem adatott meg.

Ahogy kimondtam a szavakat hangosan és tisztán, csak Jenny hallhatta; tekintetem megint visszatévedt a zöld szemű, cuki gödröcskés sráchoz. És pont akkor, mintha meghallott volna, pedig tudom, hogy lehetetlen, Harry tényleg rám nézett. Vigyora még mindig az arcán volt attól, amit Ed vagy Alex mondott neki korábban. Nem tudom leplezni az érzésemet, hogy bármire képes vagyok azért, hogy mindig mosolyogni láthassam. Mégha a saját határaimat is át kellene lépnem és fejest kellene ugranom a hitbe; a benne lévő hitembe, a magamban lévő hitembe és fellépni azon a lépcsőn nem félve az eséstől.