the journal - h.s. (hungarian)

18

[Harry szemszöge]

A fejem elkezdett rohadtul fájni. Mintha Héphaisztosz, a tűz és a kovácsmesterség görög istene verne hozzá egy kibaszott kalapácsot a koponyámhoz. Dühösnek kellene lennem. Már egy ideje ki kellett volna dobnom a szobámból. Ki kellett volna hajtanom, de csak. Nem tudtam.

Fáradt voltam. Végtelenül fáradt ezektől a dolgoktól, amik folyamatosan ellenem vannak. Közelebb és közelebb lökdösnek a fekete őrültség csúcsához - elfáradtam az ellene dolgozástól. Folyamatosan távol tartottam magam ettől a csúcstól, folyamatosan harcoltam. Folyamatosan.

Jobban éreztem magam, ahogy feküdtem. A szemhéjamon keresztül néztem a sötétséget azt elképzelve, ahogy évekkel ezelőtt egyszer lefelé futottam a hegyoldal friss zöld tavaszi pázsitján azzal a papírsárkánnyal. Majdnem éreztem is, ahogy a lágy szellő a futástól kipirosodott arcomat csókolgatja, miközben a papírsárkány magasan felettem tekeredik a szélben. Néztem a sárkány formáját félredöntve egy kicsit a fejemet - a minta egyszerű volt azokhoz az egzotikus sárkányokhoz képest, amik a saját tulajdonosaikat is megrémítenék. De ennek nem volt ugyanaz a hatása rám, kissé az ellentéte volt, varázslatos. Gyönyörű. Annyira gyönyörű, hogy a lélegzetem is elállt. Meg mertem volna esküdni, hogy láttam egy szürkészöld szempárt a sárkány mintájában, ami felettem a világosság óceánjában szállt lenézve rám, a sötétségbe. Rám, aki a föld miatt korlátozva voltam.

 Az emlék csak szempillantásig tartott és tudtam, hogy az ő szemei voltak azok. Ez egy emlék volt a számtalan álmok közül, amik gyakran vissza- és visszatértek. Egy hete azok a szemek furcsán ismerősen sötétkékek voltak. Ahhoz a személyhez tartoztak, akihez bárkinél közelebb kerültem hosszú időre - de igazán sohasem találkoztunk.

A gondolataim visszafordultak a szobámban lévő lányra. Ha megtalált, teljesen őrültnek kell lennie. Legyőzöttnek. Elbaszottnak. Teljesen elbaszottnak. Különösen, ha elolvasta a naplómat. Azt akartam, hogy becsavarodjak a kétségbeesés gondolatától, de ehelyett tökéletesen csendbe feküdtem és többnyire csak zsibbadást éreztem. Zsibbadást és végtelen fáradtságot.

Össze voltam zavarodva - túlságosan, hogy bármivel is törődjek. Túl csalódott. Nagyon is. Az egyetlen dolog, amit igazán akartam, az az, hogy még egyszer halljam a hangját. Furcsán nyugodtnak tűnt - mintha olyat tudna, amit én nem. Igen, kissé megijesztettem a hirtelen dühkitörésemmel - láttam a szemeiben, ahogy minden lépéssel egyre közelebb kerültem hozzá. Mintha a szürkészöld szemei valamilyen gonosz mágnessel vonszolnának közelebb.

Azt terveztem, hogy kikapom a naplót a karcsú csinos kezei közül és... és.

Azonnal éreztem, ahogy leült mellém az ágyra. A testem megfeszült a mozdulatától, a 'közelebb merek hozzád menni'-től, csak miután úgy bámultam rá, mint egy őrült. Csak centiméterekre volt a csípőm bal oldalától.

"Örülök, hogy megtaláltalak."

Szavainak mély hangzása meglepett és a szemeim azonnal kinyíltak, hogy ránézhessek. Biztosra mentem, hogy nem őrültem meg. De itt van. A hatalmas szürkészöld szemeivel, amiket tökéletesen keretezett fekete szemhéjtussal. Most a kezeiben lévő tárgyra néz; a számomra legértékesebb tárgyra. De megmagyarázhatatlan okból, ez helyesnek tűnt. Az, ahogy a kezeiben fogja. Ha tudnám mire gondol. Tudtam, őrültség, hogy megtalált. De - még mindig itt van és. Örül, hogy rámtalált?

[Amber szemszöge]

Bátorkodtam rá nézni. A szemeim felvándoroltak a testén, ameddig a kissé csodálkozó szempárral nem találkoztam, amik óvatosan néztek. Egy pillanatig a tekintetem az emelkedő és süllyedő mellkasán lévő nyakláncon pihent; egy ezüst papírrepülő. Mint a naplóban ismétlődő firka. Ez egy jelentéktelen felfedezés - csak még több kérdést hoz létre. De még mindig érzem, hogy mosolygok, amikor ránézek. Túl sokáig bámul. Mintha egy idegennyelvű könyvet próbálna olvasni. Mintha a folyamatos bámulás hirtelen jelentést adnának a szavaknak. Az első alkalom deja vu-je, amikor megláttam keresztülfutott rajtam. Ahogy ott ült; az ellentétes oldalon és minden egyes mozdulatomat követve. A fejemet, a kezeimet vizsgálgatva.

"Miért?"

Csak az az egy szó. Az ő szájából az az egy szótagú szó beleszúrt a szívembe, hogy azt éreztem, mintha egy fagyos jégcsappal támadtak volna meg. A hideg gyorsan terjedt a szívemben a meglepettségtől megdermedve hagyva.

Ha ez a szó a naplójában lenne, biztos, hogy nem dühösen írta volna. Nem mintha a csalódott és kétségbeesett 'boldog' szavának sikerült volna teljesen meghökkentenie. Nem, de ez a szó. Ahogy mondta. A mögötte lévő jelentés. Ez a szó egy üres oldalon egyedül állt volna. A betűk halványan és ferdén tűntek volna fel. Mintha egyetlen egy lehetséges okot sem tudott volna elképzelni - egyet sem, miért örülök, hogy megtaláltam. Miért törődne bárki is vele. Miért lenne képes valaki egyenesen ezt a mondatot az 'örülök, hogy megtaláltak' szavakkal neki mondani. Ez az egy szó annyira természetesen csodálatos, hogy összetöri a szívemet. Nem tudja, mennyire lenyűgözőek a leírt szavai? Nem tudja, milyen ragyogó lélek birtokában van? Milyen egyedi esze van és ahogy a világot látja?

Kétségbeesetten néztem a zöld szemeit valamilyen nyom után, hogy mindezt tudja - tudja, mennyire különleges és hogy pusztán játszott velem. De semmit sem találtam. Én akkor hirtelen valami leírhatatlan történt. Amikor két ember egymással szemben van és az egyikőjük egyértelműen sikeresebb - vagy bölcsebb - vagy különlegesebb - vagy erősebb - általában az aláásás nézése lesz az első, amelyik kiszabadul a tekintet zárásából. De meglepetésemre. Sokkoltan néztem, ahogy a szemei kitérni készültek, meghajolva a tekintetem miatt, ameddig el nem kellett néznie. Mintha ő lett volna, aki nem ide való. Mintha ő lett volna, akinek félénken el kellett néznie. Mintha semmire sem lett volna büszke.

Az erős ember, akit a napló sorai közt felfedeztem, teljesen más volt, mint ő itt előttem. Bezárkózott. Elrejtőzve az erős véleményeitől és színes gondolataitól. Azt feltételezem, hogy felépített egy falat. Ennek kell lennie. Ennek. Mindenek előtt ő egy és ugyanaz a személy.

A késztetés, hogy kinyúljak és egyszerűen megfogjam, ahogy itt fekszik - mindkét keze a feje mögött, a plafont bámulva olyan dolgokra gondolva, amit még elképzelni sem tudok ellenállhatatlan volt. Nagyon el akartam neki mondani, hogy bármi, ami bántja rendben lesz. Hogy nincs mitől félnie, nincs oka, hogy elrejtőzzön.

A kezeivel a fejét tartó pozíciója miatt a fehér lyukas pólója felcsúszott. Felfedve egy széles bőrcsíkot pont a nadrágjának a teteje felett. Nem tudtam teljesen kivenni a szavakat a sötétben, de az a pár szó a hibátlan bőrébe volt tetoválva.

Talán az alkohol miatt, vagy csak mert hülye vagyok, de éreztem valami szükséget, hogy megtegyem, amivel már nagyon messzire megyek - de tartottam a lélegzetemet, ahogy egyik kezemmel elengedtem a naplót és felé nyúltam.