the journal - h.s. (hungarian)

43

[Amber szemszöge]

"Tehát valójában azt gondolod, hogy amikor az emberek sírnak - a könnycseppek valamikor kristálydarabkákká változnak át?" Megint csak kinevetett, miután elmeséltem neki a legröhelyesebb gyerekkori hiedelmemet. Az egyik idősebb unokatesóm hitette ezt el velem - hogy ha a könnyek valódiak és tiszták lennének, akkor gyöngyökké, vagy valami ilyesmivé változnának.

Bólintottam, ahogy a kezét fogtam mosolyogva. Eszembe jutott, hogy milyen gyakran próbáltam intenzíven sírni gyönyörű kristálygyöngyöket. Harry kezei körém voltak fonva. Így álltunk és utoljára megnéztük a Cloud Gate-et sötétben. Hogy mennyire gyönyörű visszatükröződést mutat a városról. Új gondolatokat és spekulációkat képez a néző fejében.

Érzem a dübörgést, ami a nevetése miatt fut át a testén. Hátamat az ő mellkasának nyomtam. Hátra dönyöttem a fejemet és felnéztem Harryre. "Igen, egy naiv kislány voltam. Arról ne is kérdezz, hogy mit gondoltam, miből vannak a felhők!"

Lemosolygott rám azzal a ragyogó zöld szemeivel, amik szórakozottsággal voltak megtöltve. "Még mindig azt hiszed valamikor, hogy a könnyeid gyönggyé változnak, nem igaz?"

Elpirultam és gyorsan válaszoltam. "Nem. Természetesen nem. Ez irreális!" Átvezettem tekintetemet a szoborra, de tudtam, hogy átlát rajtam.

"De igen! Ez tényleg csodálatos - hogy még mindig élénk a fantáziád! És mit gondolsz a mikulásról?" Alig bírta visszatartani a nevetést, habár tényleg erősen próbálkozott.

Makacsul néztem rá és nem válaszoltam. Próbáltam nem nevetni, miközben Harry végre kitört egy nagy nevetésben. "Tényleg, Amber? Tényleg?"

"Nem, természetesen nem hiszek benne...már. De," Harry elengedett az öleléséből és helyette megfogta a kezemet, ahogy visszatértünk a valóságba és Chicago zúgó utcáin sétálgattunk. "Ha hiszek benne, akkor van a mi világunk mögött valami, érted? Nem jöhet semmi sem csak úgy magától!"

Alkalmanként kissé belémütközött, de egyáltalán nem bántam. Nem akartam, hogy valaha is elmenjen.

"Eléggé biztos vagyok benne, hogy a mikulás fogadott a húsvégi nyuszival, a fogtündérrel és még másokkal is az élet kezdetén. Tudod, talán a nagy durranás csak az volt, amikor a tűzijátékot próbálgatták!" Hangszíne annyira ugrató és szarkasztikus volt, hogy nem tudtam nem nevetni rajta.

"Tehát akkor te semmiben sem hiszel? Mi van a lélekkel és...a szerelemmel például?" Egy kicsit meglepődtem. Valakiről, akinek ennyire gyönyörű elméje van azt gondoltam volna, hogy talán hisz valamiben.

"Én abban hiszek, hogy amikor dopamin felszabadul az agyunkban, noradrenalin és feniletilamin keveréke lesz, amitől úgy érezzük magunkat, mintha szerelmesek lennénk. És aztán azt hisszük, hogy minden megmagyarázható tudományosan." Kíváncsisággal figyeltem gyönyörű vonásait, ahogy megvonta a vállát. Nincs kétség a szemeiben az állítással kapcsolatban. Érdekes. Tudtam, hogy a dopamin miatt érzzük magunkat boldognak - de a szerelem nem több valami kémiai dolognál, ami végigszalad a szervezetünkön?

"De nem szomorú ez egy kicsit? Nem hinni semmiben sem?" Nem tudok nem az anyukájára gondolni. Kisebb koromban elvesztettem a nagypapámat - de valahogy mindig biztos voltam benne, hogy még mindig velem van. Nem jöttem még rá, hogy mivel azonosítsam - talán egy angyallal? Egy védelmező és figyelő lélekkel? Amit tudtam és amiben biztos voltam az az, hogy még mindig a szívemben van. Még mindig tanulok tőle új dolgokat, mégha személy szerint nincs is velem.

"Nos, ez attól függ, hogyan látod az életet. Hiszek a művészetben és a gyönyörben is - és abban is, hogy jól tudunk szórakozni. Ezért megéri élni. Élni - mert életet kaptál." Tekintete az enyémet kereste, miután felnézett a járdáról. Kissé ráncoltam a szemödökömet, miközben a magyarázatát hallgattam. Nem tudok vele egyet érteni, de valahogy megértem tökéletes érvelését.

Nem voltam benne biztos, mit is mondhatnék - de abban igen, hogy az elméjét valami más is befolyásolja. És nem tudtam nem arra gondolni, hogy esetleg az apukája állhat emögött, akinek Harry életében való szerepét illetően egyre elővigyázatosabbá válok.

"Tehát csak azt hiszed, hogy a halál után eltűnünk? Semmi több ennél? Semmi sem marad? Lélek sem? Semmi sem?" Hogy nem hihet semmiben sem? Ez annyira sötét és reménytelen életnek tűnik. Én annyira magányosnak és értelmetlennek érzem magam, ha nem hiszek azokban a...kis dolgokban, miket teszek.

Harry hümmögött a kérdésemre.

"Igen. Igen, azt hiszem, hogy csak eltűnünk. Habár hiszek egyfajta...kétszeri meghalásban, érted? Hogy az emberek emlékeiben élünk majd tovább. Tehát először a fizikai testünk hal meg, aztán később újra meghalunk, amikor teljesen elfelejtenek minket." Harry rekedt hangja kristály tisztán hallatszott a folyamatosan csökkenő hőmérsékletű levegőben. Lélegzete nehéz látható leheletet hagyott a levegőben, amit az utcai lámpák megvilágítottak.

Kíváncsi vagyok, vajon ha hisz, életben tartja anyukája emlékét - valójában nem is volt alkalma látni őt. Vagy beszélni vele. Vagy fogni a kezét. Vagy puszit kapni tőle az arcára.

Egy csomó keletkezett a torkomban. Talán így könnyebb neki?

"Mintha tényleg lennének itt lelkek, tudod..emberek lelkei, akiket elvesztettem, vagy valami követ, vagy figyel, vagy ilyesmi furcsa dolog. Azt hiszem, folyamatosan úgy érzem, hogy ítélkeznek felettem, érted?" Még egyszer megállt, hogy felnézzen rám. Ezelőtt még soha senkinek sem beszélt erről. Látom ezt azokban a jádezöld szemekben.

"Miért ítélkezne bárki is feletted?" Úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt. Minden, amit tett és mondott ez a kevés idő alatt, amit együtt töltöttünk, szívmelengető volt. Hogyan félhet attól, hogy az emberek elítélik a tetteit, amikor semmi rosszat sem tesz?

Megvonta a vállát, majd folytattuk utunkat a hatalmas épületek dzsungelébe. Csendben sétáltunk - hagytam gondolkozni. Én viszont megintcsak a fiatal Harryn gondolkodtam, aki magántanuló volt és sohasem ismerte az anyukáját. Egyikőnk sem vette észre, hogy az égbolt egyre sötétebb és sötétebb lett. A felhők összegyűltek, pont ahogy a gondolataink is.

"Az apám mindig mindenben talált hibát." Mondta Harry hirtelen elhaló hangon. Átfutott rajtam egy jéghideg áramlat - de nem az éjjeli levegő fagyossága miatt. Hanem Harry hangszíne. Annyira bűnösnek hangzott, és egyben bocsánatkérőnek is. MIntha bármi, amit tett - mind rossz lett volna.

"Ezért kellett eljönnöm." Még halkabb volt a hangja. És hirtelen ideges lett, tekintetável a helyet pásztázta. Az eget, a kis utca másik oldalán lévő épületeit, a járdát - mindenhová nézett, csak a szemeimbe nem, amik tele voltak aggodalommal és szomorúsággal. Annyira szégyenletesnek hangzott, amikor azt mondta, mit csinált - hogy ideköltözött, elmenekült. Mintha tudta volna, hogy rosszat cselekszik, de nem bírja tovább elviselni a kritikákat. Lassan az állítólag tökéletes Harvard srácról alkotott képem a helyére kerül. Annyira kényszerítették, hogy olyan legyen, aki nem ő. Hogy olyan legyen, aki nem volt sohasem és végül aki sohasem akarna lenni.

Próbált mosolyogni, de elbukott. Úgy tűnt nekem, mintha a szakadék szélén állna. És a szívem már nem tudja ezt befogadni. Szorosabban fogtam a kezét, hüvelykujjammal megnyugtatóan simogattam a bőrét.

"Annyira sajnálom, Harry." A hangom tele volt aggodalommal és törődéssel.

"Nem akarom, hogy sajnáld." Tekintete hirtelen megtalálta az enyémet. "Kérlek, ne. Nem akarom, hogy így érezz."

Utolsó szavát pont abban a pillanatban ejtette ki száján, amikor az első esőcsepp leesett az égből. Gyengéden Harry kezére érkezett, amivel az enyémet fogta.