the journal - h.s. (hungarian)

63

Sötét volt a szobában. Sötét és csend. Az egyetlen fényforrás az ablak volt, de most egyáltalán nem olyan volt, mint akkor este, amikor betévedtem ide és megismertem ennek a szobának a tulajdonosát; a fény ma este inkább kék volt, mint vörös. Őszintén nem tudom, miért, és időm sincs arra, hogy átgondoljam a változás okát. Tekintetem megakadt az ablak alatt ülő, háttal a radiátornak támaszkodó alakon.

Furcsa így látni őt, ahogy karjaival átöleli a térdeit. Olyan, mint amikor azokat a szörnyű képeket látod, amik megmaradtak a történelem során, amik annyi tragédiának, brutalitásnak és szomorúságnak voltak szemtanúi. Amik - összetörik a szíved. Nincs igazán időd arra, hogy bármit is átgondolj; látod az okot és eláll a lélegzeted. A szíved majd' kiugrik a helyéről. Érzed az a gombócot a torkodban és egy rövid pillanatig valóban érzed a fájdalmat, amit a kép kifejez.

De aztán beüt a valóság - és eszedbe jut, hogy te vagy az egyetlen, aki még mindig a talpán van. Hogy te vagy a túlélő, és az a rész, ami képes változást hozni. És akkor megtalálod a szikrát magadban. Mintha kész lennél feladni az életedet is azért, hogy megtörténjen az a változás mindaz után, hogy megérezted - csakis azért a röpke pillanatért - hogy a másik személy mi mindenen ment keresztül.

Beljebb sétáltam a szobába, óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót.

Eléggé biztos voltam benne, hogy még mindig ébren van; talán azt hiszi, hogy Jenny vagyok? Látni lehet feszült alakját a sötétben. Hogy legnagyobb meglepetésemre egy szürke kapucnis pulcsi van rajta, habár a kapucnija nem volt feltéve a fejére. Fejét a keresztbe tett karjaiba rejtette.

Közelebb sétáltam, puha lépteim alig voltak hallhatók. Olyan nagy rendetlenség van a szobájában, de most nem tudok arra figyelni. Most nem. Miattam lehet a világ is egy hatalmas rendetlenség körülöttünk, de akkor is csak rá fókuszálnék. Harryre azokkal az édes, törődő, zöld szemekkel és lélegzetelállítóan gyönyörű összetört lelkére, de most sajnos csak az utóbbi volt látható.

Tettem még egy lépést - ezúttal hangosabb voltam. Harry reagált a hangra. Néztem, ahogy felemeli egy kicsit a fejét, kikukkant a kezei rejteke mögül. Nehéz volt látni, de a felette lévő ablakon keresztül beszűrődő fény miatt észrevettem felpuffadt szemeit. Kimerültnek tűnt. Talán nem csak az. Zöld szemei már majdnem szürkének tűntek a fényben. Nem is lehet látni, hogy az a kis ránc ott van-e a homlokán, ami akkor látszik, amikor ideges; mert a haja belelóg a szemeibe. Göndör tincsei gyönyörűen és rendezetlenül állnak, tisztán mutatják, hosszú időn keresztül nem törődött azzal, hogy hátrarendezze őket.

"Szia, Harry." A hangom nem csuklott el. Hála Istennek. Eléggé biztos voltam benne, hogy az elcsuklás icipici hangja miatt könnyekben törnék ki az én gyönyörű, összetört, Harvard otthagyósom könnyes szemei láttán. Az egész elbűvölő menedéke eltűnt. Semmi ferde mosoly, semmi szikra a szemeiben. Csak fájdalom. Csak a kétségbeesés és az eltévedés fizikai jelei.

Tekintete álmosan kereste az enyémet, mintha azzal, hogy meglátott engem, álmodna. Vagy egy szürreális világba került volna.

Próbáltam egy mosolyt küldeni felé, de szörnyen elcsesztem. Kezdtem homályosan látni. Gyorsan megtöröltem a szemeimet, ahogy leültem mellé a földre. Vörös szemei még mindig engem kutattak hitetlenül és csodálkozással.

Nem mondtam semmit. Csak eldobtam minden félelmemet a pokolba és közelebb hajoltam hozzá. Kezemet a karja alá tettem és megfogtam a kezét, miközben fejemet a vállára fektettem. Majdnem melegebb volt, mint maga a radiátor.

"Sajnálom." Motyogta még rekedtebb és érdesebb hangján, mint amilyet valaha hallottam volna tőle. Merülő érzéssel töltött el, ahogy bámulta a kék fényben a kezeinket. Olyan volt, mint egy szobor. Mintha félne attól, hogy ha megmozdul, összetörik darabkákra és magával ránt engem is.