the journal - h.s. (hungarian)

08

Egy pillanatig a nézése a kezeimre fókuszált, ahogy megragadtam a táskámat és közelebb húztam szorosan a testemhez. Francba. Meg fogok halni. Belül elkezdtem pánikolni. Felültem egyenesen és az agyamon minden biztonsági óvintézkedés átfutott, amit egyszer egy önvédelmi előadáson hallottam.

"Jól vagy?"

Megugrottam az ülésemben érdeklődő hangja hallatán és rögtön távolabb csúsztam tőle, habár a busz oldala eléggé gátolt benne.

"Igen." Köhintettem egyet, a szemeimmel a kijárat és a sofőr között nézegettem. A szemem sarkából észrevettem, hogy a srác vállat von, felül, a lábait a mellette lévő ülés helyett a földre helyezte. Baszki. Baszki. Baszki. Bátorkodtam újból egy kicsit rápillantani, mert a figyelmét elfordította rólam. Meglepődve fedeztem fel, hogy a jobb kezén lévő egyik gyűrűt lassan forgatja. Eléggé elmerült a gondolataiban és megkönnyebbülésemre úgy tűnt, teljesen elvesztette minden érdeklődését irántam.

"Amúgy köszi még egyszer."

Nem nézett rám, tovább játszott az ezüst gyűrűjével - velem ellentétben ő a középső ujján hordja és kicsit szélesebb, miközben az enyém vékonyabb. Valamilyen fajta minta van rajta, amit innen nem tudok kivenni. Gyorsan elnéztem, miután rájöttem, hogy túl sokáig bámultam a gyűrűt annak érdekében, hogy megfejtsem a mintát. De úgy tűnik, ő nem vette észre a kíváncsiskodó pillantásomat.

Azzal, hogy nem rögtön válaszoltam a hálálkodására, hagytam a szavakat a levegőben lógni. Hol van már a megállóm? Miközben alig bírtam kivárni, hogy végre kikerüljek innen, valamilyen oldalam nem akarta elhagyni.

"Semmiség," mondtam, miután sikerült ellöknöm az irracionális kényszert, hogy maradjak. Amint észrevettem a szélvédőn keresztül az ismerős piros téglaházat, elöntött a boldogság, hogy a következő az én megállóm. Felvettem a válltáskámat, miközben imádkoztam, hogy a srác ne kövessen a sötét utcán. Felálltam az ülésről. A fáradtság elkapott és megragadtam a fémcsövet támogatásért. A srác még mindig a gyűrűjét nézte. Lassan körbe forgatva újra és újra és újra. Most már a jelenlétemről sem vesz tudomást, ahogy a kijárat felé kezdtem el sétálni. Emiatt valamiért megnyugodtam - ha felállt volna az ülésről, biztos nem szállnék le. És őszintén nagyon ki vagyok merülve. Még annak a gondolatát, hogy pont egy buszban kapnak el megpróbáltam az agyam hátuljába lökni. Egyszerűen nem tudom ezt most elképzelni.

Ahogy az ajtóban álltam, még egy utolsó pillantásra ránéztem. Éreztem, ahogy a busz lassan beszít a sebességéből. Miközben néztem, megrázta a fejét, majd oldalra dobta rakoncátlan haját. Úgy néz ki fel sem tűnik neki, sóhajtott egyet azzal a ránccal a szemöldöke között. Hirtelen elengedte a gyűrűt és elrejtette kezét a kabátja zsebébe, majd egy kék tintájú tollat vett elő. Kíváncsisággal néztem, ahogy elkezdett firkálni valamit a tenyerébe.

Nagyonis megbabonázott a fiú látványa, ahogy egy üres busz zöld műanyagülésén ül, miközben gyorsan írogat a tenyerébe azzal a csalódott kifejezéssel az arcán. Nem is vettem észre, hogy megállt a busz. Csak bámultam rá figyelembe véve szélfújta, nyirkos hajának látványát. Ahogy a valamiféle módon napbarnított bőre olyan bársonyosnak tűnik a tökéletes csontozatán, mint a selyem. Ahogy koncentrálás közben beharapja kissé rózsaszín alsó ajkát, miközben a gyakran visszatérő gondolatok szavak formájában jönnek napvilágra és amilyen hevesen követik a toll hegyét zöld szemei.

Úgy nézett ki, mint valami alter, grunge polaroid kép undorítóan világos fénnyel megvilágítva az elhagyatott zöld műanyagülések óceánjában elszigetelve ül. Mit ír?