the journal - h.s. (hungarian)

11

Egy tálkába tejet melegítettem, miközben a fehér lé forrt, az agyam folyamatosan pörgött. A szívemet fokozatosan nehezebbnek éreztem, ahogy az első pár oldalt buzgón vizsgálgattam. Ez a napló annyira személyes. Minden kis dolog jelent benne valamit. És most - amióta a megszállottja vagyok - az a legvalószínűbb, hogy ez a személy elfelejti ezeket a dolgokat. Legalábbis ha nem tudom visszajuttatni a naplót a jogos tulajdonosának. Ezzel a kis könyvvel kapcsolatos teóriám teljes mértékben az agyam hátuljába szorul a jelentős értékének felismerése miatt. Összeráncoltam a szemöldököm arra koncentrálva, hogyan tudnám visszaadni a naplót. Vissza kell juttatnom.

Beleöntöttem a kávét egy bögrébe, majd a tetejére gyöngybetűkkel a nevemet, “Amber”-t írtam a tejjel. Visszaültem a székemre, ahová a kissé piszkos ablakon átmenő napsugarak sütöttek. Kortyoltam egyet, mielőtt kicseréltem a bögrét a naplóval, még egyszer végignéztem az oldalakat - ezúttal igazán és még jobban kívántam, hogy találjak valamit a tulajdonosáról.

Meglepődtem, amikor láttam, hogy a következő oldalak teljesen be vannak fedve valamiféle verssel vagy dalszöveggel. Óvatosan olvastam el minden egyes szót. Gyönyörűek voltak. Néhol az egész oldalt betöltik - és ilyenkor néhány zenei kifejezés van feljegyezve a margóra, amit nem értek. Máskor pedig egyszerűen csak egy mondat - vagy akár csak egy szó.

A kis kották gyorsan firkált hangjegyekkel egy széles mosolyt váltottak ki belőlem. Ez a személy nemcsak gondolatokkal és szavakkal van tele, amit persze nem szabad elfelejteni. Hanem zenével is. El tudom képzelni, milyen gyönyörűen hangozhatnak a dallamok, mennyire varázslatosan összeillenek azzal a különleges aurával, amije a naplónak van. Minden egyes szóval, amit olvastam, egyre érdekesebb lett ez a személy számomra. Még csodálatosabb. Még tisztább és igazabb.

Néhány jellegzetes sor különösképpen megfogta a figyelmemet. Ezek piros tintával voltak lefirkantva és szinte el tudom képzelni, ahogy egy fiatalabb srác a naplójával az ölében az ablak mellett ül, miközben a porszemcsék a nap fényétől már csillogva szállnak a levegőben. Ahogy csendben ül szavakat és hangjegyeket írva. Ahogy a feje belebújik a naplóba és észrevétlenül írja a szavakat, miközben semmilyen más hang - a toll hangját kivéve - nem létezne. Mintha a környezete visszatartaná a lélegzetét rá várva, hogy szabadon fellélegezhessen, miután kiürítette a szívét a lapokra.

Don’t let me

Don’t let me

Don’t let me go

'Cause I'm tired of feeling alone

A szemeim sokáig időztek ezeken a szavakon, ahogy a napsugarak az idő múlásával lassan átutazták a fapadlón. Sóhajtottam egy mosollyal az arcomon, ahogy a következő oldalra fordítottam. (Bizonyára nem akarom elengedni ezeket a szavakat újra.)

"Nem lennék ma ott, ahol vagyok kemény munka nélkül, Harry. Nem veszed észre te tudatlan, ostoba fiú?"

Az idézőjel hatalmas volt az első mondat körül. Körülbelül a sima betűk méreténél háromszor nagyobbak. A tudatlan szó kétszer alá volt húzva. Kemény. A tinta szétmaszatolódott az oldalon, mintha a szavakat túl gyorsan írták volna. Úgy vélem túl agresszíven. Az idézet alatt lévő szöveg formájára a szívem el kezdett még jobban dobogni, őszintén úgy érzem, hogy nem kellene tovább olvasnom. Ez egy szokásos grafitceruzával volt írva a durva tollal írt idézethez képest. Ha az első pár oldal könnyed és gyönyörű volt - ez egy egészen más kategóriában íródott. Ez a szív egy más részéről jött. Egy sötét és dühös részről. Nyeltem egyet, hirtelen nem tűntek olyan melegnek és kellemesnek a napsugarak. A kávé illata sem volt már olyan csodálatos. És a porszemcsék is leestek a padlóra. Olyan volt, mintha hirtelen egy felhő a nap elé állt volna és az egész hely egy fokkal hidegebb lenne. Minden egy pillanat alatt történt és a mosolyom is ilyen gyorsan hervadt le.

A szemeim a szöveg legelső szavára koncentráltak, amiből a “Benjamin” szót vettem ki, amikor egy magas idegen zajtól meglepettségemben felugrottam a székemből. Eszeveszetten néztem körül az üres szobában, az eszem teljesen máshol járt, pedig tudtam, hogy otthon vagyok és Amber Moore normális életét élem. Visszanéztem a valóságon és észrevettem, hogy az az idegen hang a telefonom csörgése. Micsoda időzítés. Nyűggel leraktam óvatosan a naplót az ülésemre, miközben meghaltam, hogy megtudjam, mi van abban a dühös szövegben. Átfutottam a szobán. Gyorsan megszereztem a telefonomat a kabátzsebemből, ami még mindig a földön feküdt a tegnapi pozíciójában. Megnyomtam a zöld gombot, “mi az?” A szemeim visszavándoroltak a székre, ahol a könyvet hagytam.

Harry. Ez lehet az író neve? Vagy egészen más valaki és mindez meg volt rendezve? Talán az író ezt a mondatot egy Harry nevű valakinek mondta hangosan?

"Amber! Hála Istennek, hogy felvetted. Sem Eric, sem Marc nem válaszol a hívásomra és te voltál a legutolsó esélyem. Be tudsz jönni ma? 45 perc múlva? Tudom, hogy 2-re megbeszéltük, de reménytelenül szükségem van valamelyikőtökre, hogy betanítsa az újonnan felvett alkalmazottat, hogyan bánjon Artie-val," (mellesleg Artie a kávégépünk beceneve), "és egy sürgős találkozóm van ma. Ha lehetséges, hogy begyere, az nagyon jó lenne - és ha egyszerre túl sok, bezárhatod a kávézót, miközben tanítod a lányt. Kérlek, mondj igent, kedveském." Aria volt - vagy ahogy én hívom, Ali - a Cafe du Acta tulajdonosa és annak a kisgyereknek az anyukája, akire 2-kor vigyázok.

Vigyorogtam, miközben meztelen lábaimmal a sarokba rugdostam a kabátomat, habár az idézet elolvasása után az a nyugtalan érzés még mindig jelen volt, “persze, természetesen segítek. Marc mondta, hogy Ericnek gondja akadt a lánnyal, de gondolom megpróbálhatom. Még egyszer elmondanád a nevét?”

"Köszönöm! Épp most mentetted meg a hátsómat, Amber - és Jenny. A lány neve Jenny," Ari a megkönnyebbüléstől már majdnem dalra fakadt. El tudom képzelni, ahogy Daisyvel a karján körbesétálgat az eléggé nagy, fehér modern lakásában. A kávé lefőzve, az elegáns Macbookja felnyitva, a naptárja tele van mindenféle időponttal, amiből látszik, mennyire elfoglalt. Nem lehet egyszerű egyedülálló anyának lenni.

"Persze. 45 perc és ott vagyok. Add át üdvözletem Daisynek!"

Harry. Ez a neve? Harry. Milyen szokványos név. Mégis most már valami teljesen mást jelent számomra.