the journal - h.s. (hungarian)

44

Tekintete enyémből az égre szegeződött. Már-már figyelmeztetőn nézve rá. Miközben én őt figyeltem meg. Annyira hegyes lesz az állkapcsa, amikor így néz fel. A haja tökéletes. Ajkai még csókolnivalóbbnak és teltebbnek tűnnek ebből a szögből. Lélegzetelállító.

Aztán megéreztem az első pár esőcseppet - a nagyobbik fajtából valók. A nehéz és hatalmas cseppek a felettünk lévő telt esőfelhőkből esnek.

"Basszus." Motyogta Harry a bajsza alatt, mielőtt újra rám nézett volna.

Ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen, de az eső megzavarta a tervét. Szemöldökét összehúzta. "Hívjunk egy taxit, vagy mi legyen?"

Felnéztem, hogy megfigyeljem a környéket. Gyorsan felismertem az utcát. Eléggé hosszú ideje sétálunk már - a Café du Acta nincs messze. Pont ahogy a lakásom sem.

"Azt hiszem gyorsabb lenne, ha csak sétálnánk." Csak pár utcányira vagyunk - és több időt venne igénybe, hogy megpróbáljunk egy taxit fogni.

Az esőzés egyre hevesebb és hevesebb lett, miközben a cseppek csak úgy zuhogtak a bőrünkre, hajunkra és a járdára - és minden más felszínre, ami nem volt védve.

"Biztos vagy benne?" Kérdezte meglepetten, ahogy meghallotta a vihar első jelét a város épületeinek falai között visszhangozva.

"Igen, gyerünk." Meghúztam a kezét egy önelégült mosollyal, mire gyors léptekkel sétáltunk tovább.

Aztán mintha csak feltekerték volna a hangerőt, úgy kezdtek esni az esőcseppek.

A könnyű eső gyakorlatilag zuhannyá változott át. A környék homályos lett és éreztem, milyen gyorsan ázik át a kabátom, meg Harry pulcsija is. Imádkoztam, hogy a táskám képes legyen vízálló maradni, ameddig haza nem érek, nehogy vizes legyen a napló. Harry keze még mindig meleg volt. Kuncongutnk, ahogy megláttuk egymás szemében a tüzet. A bőrödet érő eső megtölt élettel. A vihar pedig adrenalint küld a testedbe.

"Készen vagy a futásra?" Harry lenézett rám az esőszemek zuhogása között. Egy óriási mosoly jelent meg arcán. Ez a mosoly az ígérte, hogy még a vihartól is biztonságban fog tartani. Úgy éreztem, mintha álmodnék. Haja már sötétebb lett. Nevettem, ahogy kéz a kézben futottunk az utcán, miközben a víz minden egyes lépéssel jobban elárasztott minket.

Semmi sem maradt, csak két tiszta lélek. A víz minden aggodalmat lemosott rólunk.

Le merném fogadni, hogy mások figyeltek minket a menedékhelyükről, vagy az üzletek belsejéből és azt gondolták, hogy őrültek vagyunk - és a jó dolog ebben - hogy tényleg teljesen megőrültünk. Csak egyáltalán nem érdekeltek minket. Nevetések, nehéz légzés és felettünk zúgó vihar közepedte tettük meg utunkat a homályos városon keresztül.

Az utcán már elkezdtek képződni a pocsolyák és a miniatűr esővíz folyócskák. Harry átsegített, ahol a legrosszabb volt a helyzet, - kérdés nélkül - hirtelen menyasszonyi stílusban felfogott a kezébe és átszelte a vizet.

Mindketten nevettünk és Harry meghajolt előttem, mint egy fényes páncélú lovag, miután letett. Olyan volt, mint azokban a gagyi közhelyes filmekben - csak ez tényleg valós volt. Túl jó volt ahhoz, hogy igaz legyen. Az egész egy homály, rohanás, egy pillanat, egy éjjel, két ember. És talán mindez rendben is van. Talán van benne valami tényleg édes, ami kiegyenlíti az élet keserű oldalát. Talán ezek a szürrealisztikus pillanatok azok, amik a rendetlenséget elviselhetővé teszik.

Habár biztos nem hinném el, hogy ez megtörtént, amikor holnap reggel felébredek. De most ez igaz. Ahogy keresztükfutok a vizes utcákon a legtökéletesebb tökéletlen indie bandataggal az oldalamon, aki minden bizonnyal annak a bizonyítéka, hogy több van a menny és a föld között, mint amit tudományosan bizonyítani lehet.

"Teljesen eláztam!" Harry szavai nem akadályoztak meg abban, hogy lehetőségem legyen látni hatalmas vigyorát, ami előhozta a gödröcskéit is. A mostanra már csak kissé göndör fürtjei az arcába lógtak - csöpögött róla a víz. Megállítottam, amikor végre elértünk az ajtómhoz. Elkezdtem keresni a kulcsomat.

"Talán ez a felhők büntetése, amiért kitaláltuk a felhőkbe vezető híd titkát?" Szavai élettel telik voltak. Bőre nedves, meleg és kipirult volt. Szempillái a szokásosnál is sötétebbek lettek, ahogy a nedvesség teljesen eláztatta őket. És gyönyörű zöld szemei mohók és élénkek voltak. Még mindig kíváncsi volt rá, hogy a felhők büntettek minket a zsenialitásunk és a korábbi ostoba teóriáink miatt. Nem gondoltam volna, hogy lehetséges, hogy Harry még gyönyörűbb legyen. Annyira tévedtem, miközben ferde mosollyal és csöpögő hajjal figyeltem az előttem álló törött fiút.

Nem tudtam nem nevetni, mire végül sikerült kinyitnom az ajtót. Megfordultam, hogy újra őt nézzem. Harry még mindig az esőn állt arra várakozva, hogy felfussak a lépcsőn - vagy elköszönjek tőle. Nem akart tolakodni, ezt elmondhatom - egy igazi úriember, hogy ott maradt a helyén rám várva, hogy biztonságban beérjek. A zuhogó esőben állt a lehető legnagyobb vigyorral és legragyogóbb zöld szemekkel, amit valaha láttam. Vállai megnyugodtak, haja csöpögött, ruhái átáztak. Nedves bőr, izgatott vörös arc. Mosolyog, ahogy mellkasa folyamatosan fel- és leereszkedett a futástól.

Nyitva hagytam az ajtót és kiléptem, hogy megint csatlakozzak hozzá az esőben. "Köszönöm, hogy hazakísértél." Az eső csodálatos érzés volt a bőrömön. Egész mindenem bizsergett Harry látványától és mosolyától.

Lassan felemelte a kezét és nagyon óvatosan hátrafésült egy nedves tincset az arcomból. Nem érdekel, hogy valószínűleg úgy nézek ki, mint egy ázott kutya, vagy ilyesmi. Szarok rá. Mert ő ugyanúgy van itt velem, mint amilyen én vagyok. Elázott, boldog és őt sem érdekli.

"Sajnálom, hogy elkezdett esni az eső." Tartott egy kis szünetet, miközben ugyanolyan közel álltunk, mint ahogy a Cloud Gate alatt. Mindkettőnk lélegzetvétele nehéz. "És sajnálom, hogy majdnem megcsókoltalak."

A szívem megállt egy dobbanásra. Tekintete puha és őszinte lett. Ajkai enyhén elváltak. Esőcseppek folyamatosan hullottak vad hajából. Annyira gyengéd, édes, őszinte és tökéletes, hogy eláll a lélegzetem. Az, ahogy az eső tökéletes foltokban esett napbarnított bőrére, ahogy szemeiben folyamatosan jelen van a ragyogás, ahogy féloldalasan mosolyog és ahogy arca kipirult a futástól. Ahogy rám néz.

"Sajnálom, hogy megállítottalak." Alig hallhatóan mondtam, miközben Harry szórakozottan az államnál pihentette kezét. Puha érintése égette a bőrömet.

Bezártam a kettőnk között lévő kis teret és nedves ajkaimat övéire helyeztem - mindkettőnket meglepve. Ezzel a kis cselekedettel úgy tűnt, hogy a körülöttünk lévő élet káoszból rend lett. A világom közepe eltolódott - nem voltam már önmagam. Ő voltam. Harry először óvatos, meglepett és gyengéd volt. Aztán hirtelen körém fonta karjait és még közelebb húzott magához, miközben nedves, puha és tökéletes ajkai az enyémeken égtek. Többé alig éreztük az esőt. A világ meg is szűnhetett volna, mi viszont észre sem vettünk volna.

Sohasem tapasztaltam még, hogy a bennem lévő tűz ennyire erősen és fényesen ég - furcsa kontrasztot képezett a nedves esővel, ami mindkettőnket beborított. De úgy tűnt, még mindig nem sikerült minket lehűtenie. Kezeimet nyaka köré tekertem, kissé játszottam elázott hajával. Annyira tökéletesnek és végtelenül helyesnek tűnik az, hogy itt vagyok vele. Cselekedetem miatt Harry a csókunkba nevetett.

Cigi és csoki íze volt. Nem igen volt arra időm, hogy azon gondolkozzak, gyakran cigizik-e. Vagy hogy még egyszer mosolyogjak azon, hogy forró csokit rendelt elvitelre a kávézóban. Vagy hogy kölcsönadta a pulcsiját. Egyedül csakis az ajkaira tudtam összpontosítani. Amik kissé elváltak. Lélegzete forró volt. Ebben a pillanatban ez az okom az életre. Az, hogy próbált gyengéd és óvatos lenni, de túlságosan is hamar elterjedt benne a futótűz, amit többé nem lehetett irányítani. Harry elmélyítette a csókunkat, miközben mégegy viharzúgás hangzott a szombat esti Chicago egén keresztül.

Ötletem sem volt, hogy mennyi ideig álltunk a zuhogó esőben. Kettőnk lelke eggyéégett, de ezután minden homályos lett, ahogy a szívem dobogásának sebessége a kolibriéhez kezdett hasonlítani.