[Harry szemszöge]
Ez csak Jenny. Kiengedtem egy sóhajt és megint ellazultam, csak egy kicsit voltam bosszús az indokolatlan sokktól, ami még mindig jelen volt a testemben. A lány mellettem olyan gyorsan emelte fel a fejét, hogy egyből tudtam, ő sem gondolta volna, hogy ez lesz.
A kis titkos pillanatunk az ajtó kitárulásával elillant. Biztos csak én vagyok az egyetlen, aki ezt páratlannak találta - de volt valami különleges, hogy két idegen itt, az én szobámban találkozott. Talán még valami varázslatos is. Mintha egy ismeretlen isten befújta volna a szobát élettel. Ami kettőnk között történt szavakkal ki sem fejezhető. De mintha ő megértette volna...
"Amber?"
Ez az egy szó szökött ki Jenny ajkai közül. De hamar elkezdett növekedni a vigyor az arcán. Elég nagy meglepetés volt a hangjában, ezért egy kicsit bizonytalannak tűnt.
Amber. Amber. Amber.
Mosolyogni akartam a hangzásra. Amber. Tisztán látom a borostyánkőnek a gyönyörű színét és mintáját. Ahogy a megkövesedett gyantában hosszú évek eredménye látszik. Amber. Mindig is szerettem ezt a drágakövet. Amikor az apám bemutatta nekem azokat a gyémántokat, vagy zafírnyakláncokat, vagy a rubin fülbevalókat, amiket az új szeretőjének adott mindig bólogattam lenyűgözöttnek tűnve és eljátszottam, hogy el vagyok alélva ettől a beteges szépségtől. Hogy olyan sokat költött egy eléggé egyszerű kőre, mert a világ a jólét szimbólumává tette ezeket. Mert jó volt arra, hogy visszatükrözze a fényt. Tulajdonképpen hallom a magas hangú sikoltásukat visszhangozva abban a hátborzongató házban; Nézd, mennyire ragyog! Ó, ez gyönyörű! Buta szőke ribancok, akiket abban az elegáns úriemberek számára létrehozott bárocskákban szedett fel - a gyémántok nem ragyognak. Visszatükrözik a fényt.
Talán azért, mert egyszerűen eldöntöttem, hogy mindent utálok, amit ő szeret. Azokat szerettem, amik teljesen az ellentétei voltak az ő ízlésének. Bármilyen okot találtam, hogy még közömbösebb legyek és hogy a kevésbé riktító ékszerek, mint például a holdkő vagy a borostyánkő sokkal szebbek, mint az egyszerűen 'ragyogó' kövek, ahogy helytelenül mondták azok.
A borostyán van melegsége. Van mélysége. Van története.
És pontosan ezekből az okokből kifolyólag nem tudtam mást csinálni, csak mosolyogni a rejtélyes hasonlóság miatt. Úgy éreztem, le kell írnom. Nem mintha valaha is elfelejteném. Elfelejteném, hogy természetesen Amber a neve. A mogyoróbarna haját, ami bordón csillog, amikor a fény megfelelő szögből éri. Hogy a vonásai megnyugtatóak, egyszerűek, gyönyörűek és emberi melegséget hordoznak magukban, ami miatt képtelen voltam levenni róla a szememet, amikor először megláttam. Mégha tisztán látszik rajta, hogy fáradt és bosszankodik - miattam bosszankodik, még mindig ott van benne az a szikra. Ami élénk jel. Ugyanaz a dolog, ami elnémított, amikor rajtakaptam a naplómmal. Hogyan lehet képes valaki rákiabálni egy ilyen tiszta és igéző gyönyörűségre?
Természetes, hogy Ambernek hívják.
[Amber szemszöge]
Sem ő, sem én nem válaszoltunk Jennynek, miközben a nevemet szólította hihetetlen és ugrató hangszínnel.
"Styles, mi a fészkes fene - azt hittem, de azt mondtad, hogy lefekszel."
Nem tudtam nem nevetni az összemosódott hablatyolásán, ami véleményem szerint nem volt nyelvtanilag helyes. Ez pusztán az egyértelműen részeg állapotát tükrözi.
"De aztán elmentél és kurvára összeálltál az én csajommal - ő nagyon jó a kávé művészetében. Haver, ne baszakodj vele. Ő csinálja a legjobb szíveket. Szentséges szar, kurvára be vagyok baszva." Jenny megfogta az orrán lévő hidacskát és szorosan lecsukta a szemeit, miközben az ajtónak támaszkodott.
Nem vagyok olyan, aki egyszerre reagál, amikor valaki félreérti a helyzeteket és azt hiszi, hogy történt 'valami' - tudom, hogy valaki nyilván elvörösödik a puszta gondolatra, de mivel Harry és én is tudtuk, hogy a történtek - mennyi idő is telt el? - sokkal bizalmasabbak egy teljesen más szinten. Semelyikőnk sem reagált feszélyezetten. Még egyszer olvasni akartam a fejében. De nagyon. El akart messzire küldeni, amikor a matraszon feküdt csukott szemekkel? Imádkozott, hogy tűnjek el a francba - de túlságosan udvarias, hogy elmondja?
A puszta gondolatra szomorúság fogott el, miközben emlékeztettem magamat, hogy én még mindig csupán egy idegen vagyok.
A szemem sarkából látom, hogy próbált leküzdeni magában egy mosolyt. A kis jelentéktelen és ártatlan mozdulat valahogy segített a hülye szorongásomon, ami nyilván fokozódott az alkohol miatt. Látni őt mosolyogni - vagy legalábbis próbálkozik legyőzni, visszatartani - megborzongatta az egész testemet és a kis változás a vonásaiban annyira ragályosak, hogy még el is fordítottam egy kicsit a fejemet és egy egyszerű mosollyal viszonoztam az ő mosolyát. Nem érdekelt, mitől nevetett - elég volt a tény, hogy azt csinálja, a tény, hogy teljesen felragyogott megbizseregtette az egész belsőmet. Mindig mosolyognia kellene. Minden nap minden órájában. Éreznie kellene, hogy küzdenie kell, hogy az a mosoly folyamatosan ott legyen. Boldognak kell lennie.
Látom, mennyire törődik Jennyvel. A puszta részeges megérkezésével mosolygásra készteti Harryt és kezdtem megérteni, hogyan is lehetnek ők ketten lakótársak. Látom, ahogy Harry szemei felragyogtak.
"Mindegy gerlicéim. Perrie az utcán várakozik... Úgy értem, hogy Zaynt fel...vegye." Mondta, aztán elkezdett vihogni, egyik kezével eltakarta a száját. Mennyit ihatott?
"Amit mondani próbálok; Perrie haza tud vinni...Zaynnel." A hangja komoly lett egészen addig, ameddig össze nem ráncolta a szemöldökét és átgondolta a szavait, "nem jött ki rendesen. Ugye? Picsába." Szélesen vigyorogtam a csodálkozó hangszínén, miközben egy értelmes mondatot próbált összeszedni, és néztem, ahogy megrázza a fejét egy nevetést hallottam magam mellől.
A leg...édesebb hang, amit el tudok képzelni. Döbbenten szembe fordultam Harryvel, aki...aki kacarászott! A mosolya hatalmas és egy pár gödröcske is megjelent, a szemei összeszűkültek a vidám vigyorga miatt és félig elrejtette az arcát az egyik keze mögé, miközben az ujjai között Jennyre kukucskált. A hang mély volt és annyira szelíd, hogy a szívem ki is hagyott egy ütemet, miközben a saját mosolyom szélesebbre és szélesebbre növekedett. A pillangók felébredtek a gyomromban, amikor a zöld szemei találkoztak az enyémekkel. Szórakozottságot láttam bennük, nem tudta tovább bent tartani a mosolyát és rám villantotta azt az imádnivaló vigyorát a tökéletesen fehér fogaival együtt. És az a hang, ami az ajkai közül szabadult ki valahonnan mélyről jött. Ugyanarról a helyről, ahol biztos vagyok benne, hogy ott tartotta azokat a gyönyörű szavakat bezárva.
Ha egy vidám, felszabadult nyári nap kék éggel, színes virágokkal és a levegőben a szabadság és meleg érzésével hangot formálhatna - akkor ez a hang lenne az. A fenébe is, ha a világbéke, ölelések és az a kibaszott szerelmed a gyerekkori macid iránt átalakulhatna hanggá, akkor ez lenne az a hang. Az ártatlan kacagás, ami kényelmetlenül csúszott ki a zöldszemű srác ajkai közül, aki visszaragyog rám ebben a pillanatban. A mosoly, amire attól a pillanattól vártam, amikor először legeltettem rajta a szemeimet. Egyszerűen tökéletes.
YOU ARE READING
the journal - h.s. (hungarian)
Fanfiction"Arra rájöttél, hogy egy napló nagyonis személyes dolog, ugye?" A hangja érdes, mély és fenyegető volt, késztetett, hogy egy lépést lépjek hátra félelmemben, amikor folytatta, "úgyhogy az egyetlen kérdésem, hogy mi a faszt állsz az enyémmel?" erede...
