the journal - h.s. (hungarian)

49

Lehetetlen volt nem mosolyogni azon, ahogy Harry finoman kioldotta Daisy kissé szoros pólófogását és felemelte a gyerekméretű takarót, majd lefektette Daisyt, aki mindeközben motyogott álmában.

Becsukta maga után a sötét szoba ajtaját, de nem teljesen. Egy kis rést hagyott. Visszasétáltunk lábujjhegyen csendben a nappaliba, nehogy felébresztsük Daisyt.

"Valójában Daisy eléggé erős a korához képest." Harry hitetlenül rázta a fejét, ahogy visszaértünk a még mindig kivilágított nappaliba.

"Daisy imádni való - biztos vagyok benne, hogy sok ember el fog tőle ájulni, ha idősebb lesz - pontosan úgy, ahogy most is." Felvettem a takarót a földről és gyorsan összehajtogattam - még mindig meleg volt. Harry a példámat követve megfogott egy párnát, habár a kommentem miatt egy mosoly ült ki az arcára.

"Teljes mértékben - szóval gyakran vigyázol rá, vagy?" A párnát a kanapéra dobta, majd megfogott egy másikat és egy szelíd, érdeklődő mosolyt küldött felém.

"Igen - valójában sokszor vigyázok rá. Eléggé elbűvölő és az csak egy bónusz, hogy így segíthetek Ariának, szóval..." Harry rámnézett érdeklődő, jádezöld szemeivel. Koncentrálnom kell, hogy értelmesen fejezhessem be a mondatot; "valójában mindig feltölt! Te még nem vigyáztál rá?"

Harry nyögött egy növekvő széles vigyorral, ahogy az utolsó párnát az oldalához fogta. "Nem, nem igazán. Mármint igen, talán egyszer vagy kétszer. De őszintén azt hiszem, hogy Aria nem bízna ezzel kapcsolatban bennem! Habár pedig ez egy jó ötlet."

Nem úgy tűnt, mintha nagyon zavarná a dolog. "Mármint szeretem őt, igaz? De nem vagyok jó abban, hogy hosszabb ideig szórakoztassak valakit. Úgy értem, mi van, ha kifogyok az ötletekből? Vagy Daisy elkezd sírni vagy ilyesmi? Mindegy, még mindig viszem a pálmát, amikor elhozom a gitáromat - szóval azt hiszem, az időhiányom még...értékesebbé tesz, amikor végre itt vagyok, érted?"

"Ez valójában eléggé ravasz!" A pokrócot a fotel karfájára terítettem, majd felnéztem Harryre összehúzott szemekkel, miközben leültem a kanapéra. Nagyon is biztos voltam benne, hogy pontosan ez az a dolog, ami minden srácban megvan; nem az, hogy nem szeretik a gyerekeket, de hatalmas felelősség lenne, ha elvállalnák a vigyázást.

Harry játékosan megvonta a vállát. "Hát, komolyan nem könnyű hosszabb ideig szórakoztatni a gyerekeket - úgyhogy minden tiszteletem a tiéd, hogy képes vagy erre!"

Egy őszinte vigyorral átszelte a szobát és elfoglalta a mellettem lévő helyet a kanapén. Felemeltem magam alól a lábamat és karjaimat köréjük kulcsoltam, miközben Harryre néztem végtelensok kérdéssel és azzal az elképzeléssel, hogy ő a kedvenc nagybácsit, aki egy bandában játszik és csak nagyon különleges alkalmakkor jön látogatóba.

"Elképzelésed sincs, hogy mennyi kérdés jár a fejemben." Figyeltem, ahogy szemei szélesednek meglepettségében, ahogy folyamatosan az egyik ezüst gyűrűjével játszadozott. Gyönyörűen visszatükrözte a fényt, de nem úgy tűnt, mintha Harry észrevette volna, ahogy tekintete megállapodott rajtam. És úgy mosolygott, ami közben beharapja az alsó ajkát, nehogy szélesen mosolyogjon. De a gödröcskéi még mindig kivillantak - ez pontosan az a mosoly volt, amitől a szívverésem eszeveszetten gyors lesz.

"Ahogy nekem is." Neki is vannak kérdései? A szívem még gyorsabban vert. Szorosabban fogtam a térdeimet, ahogy próbáltam megtartani magam, nehogy kiboruljak és elkezdjek mániákusan nevetni.

Egy kicsit előrehajolt, mintha eszébe jutott volna egy remek ötlet. "Oké, szóval, ismerek egy játékot. Bármilyen kérdést feltehetsz - majd egymás után sorban jövünk - és el is utasíthatod a válaszadást, vagy teljesen őszintén is válaszolhatsz."