[Amber szemszöge]
Annak az emléke, ahogy azok szavak a száján kijöttek múlt éjjel, megint a padlóra döntöttek - a következő reggelen is. Annyira tisztán emlékszek rá, hogy pusztán rámeredtem - igyekeztem legyőzni a melegséget a szemeimben, amik elárultak, hogy hamarosan sírni fogok. Nem tudtam, mit mondhatnék - mit csinálhatnék. Csak azt láttam, hogy ott áll előttem, száján egy görbe félmosoly, mintha azt mondaná 'nem-sokat-tudok-tenni-ezzel'. A fehér, lyukacsos pólójában egy kicsit megfeszültek a vállai, ahogy a szavak kijöttek a száján, mint egy igazán törött sóhaj. Pont amilyen ő. Gyönyörűen törött.
Habár meglepett, hogy úgy éreztem, ahogy hangosan kimondja azokat a szavakat, megkönnyebbültem. Az, hogy így megnyílt nekem a hideg levegőben olyan könnyen emelte fel a terhet a vállairól, mintha csak egy atom lenne.
Észrevettem, hogy mennyire szótlan lettem és a szomorú mosolya egy kicsit szélesebbé nőtt, ahogy kissé megrázta a fejét és egyszerűen annyit mondott; Sajnálom.
Sóhajtott a szavai miatti hitetlenségében, összeszűkítette a szemeit és felnézett az éjszakai égboltra, mintha kényelmetlenül érezné magát.. Végre visszatévedt a tekintete rám azokkal a zöld szemekkel és mondta, hogy jó éjt, Amber.
Ráhúztam a fejemre a takarót, még mindig kimerültnek éreztem magam a rémálmom után. Tudtam, hogy egy fürdő segítene megszabadulni az idegességemtől, de ebben a pillanatban csak Harry Stylesra - a napló írójára tudtam gondolni, akivel múlt éjjel találkoztam.
A fejemben túláradtak a kérdések, teóriák, benyomások, érzelmek, de legfőképpen - annyira sok kérdés. Itt a takaró alatti sötétben majdnem megfojtanak, úgyhogy egy nyögéssel ledobtam a fejemről a takarót. Ez nem segített sokat. A lakásom üres volt és a reggeli furcsa tompa fényben úszott az ablakon átsütő napfény hiánya miatt. Kétségbeesetten a testem mellé dobtam a kezeimet a takaró tetejére és valamilyen ismerős dolgot érintettem meg a jobb kezemnél. A könyökeimre emelkedtem és a barna napló sarkára bámultam, ami félig a takaró alá volt rejtve.
Hogy került ide? Összehúztam a szemöldökömet és lassan visszaidéztem a homályos emlékeket, ahogy az éjszaka közepén megébredtem - felkeltem és félig ébren a táskámhoz sétáltam, ahonnan kivettem a naplót. Csak azért, hogy biztosra menjek, nem volt valamilyen őrült álom, amit átéltem. Aztán visszavittem az ágyamba és ahogy álomba merültem, az ujjaim lassan elvesztették az egyetlen bizonyítékom fogását.
Harry Styles.
A nevét ismételgettem magamban suttogva újra és újra. Annyira biztos voltam, hogy hallottam már a Syles nevet korábban - de minden alkalommal, amikor megismételtem a tudatalattimban, az érzés, hogy már hallottam ezelőtt eltűnt. Helyette elkezdtem elhinni, hogy deja vut éreztem minden alkalommal, amikor hallottam azt a nevet - ami attól keletkezett, hogy Jenny múlt este kétszer is kimondta.
Óvatosan felvettem a naplót és kinyitottam a levegőben felettem, miközben háton feküdtem. Véletlenszerűen kinyitottam egy oldalon a közepén - tudtam, hogy idáig még nem jutottam el. Kivéve azt az idézetet azokkal a számokkal, amikre véletlenszerűen találtam rá - a legelső alkalommal, amikor belenéztem.
Az oldalakon, ahol kikötöttem csak egy-két sor hosszúságú írás volt. Egy nagy zűrzavarnak tűntek, mindenféle irányba mentek és egymásba gubancolódtak. Néhány hirtelen fordulatot vett, amikor elérték az oldal végét, vagy másik mondattal ütközött össze - másikakban voltak betűk, amik kisebbek és kisebbek lettek a hely hiánya miatt. Ellenőrizhetetlen összekeveredésnek tűntek, ami arra emlékeztetett, hogy valószínűleg így nézhetnek ki a gondolataim ebben a pillanatban. Egy hatalmas kusza rendetlenség.
Ahogy a mondatokra összpontosítottam valahogy - a rendetlenség gyönyörűsége átragyogott. Minden szót óvatosan olvastam;
24.03 - Stars exist on the constant edge between explosion and implosion. You and me - babe we all consist of stardust.
(24.03 - A csillagok a robbanás és a betódulás közötti állandósult szélen léteznek. Te és én - bébi mindannyian csillagporból állunk.)
Mindennel annyira túl van terhelve, ami a gyönyörű rendetlenséggel van összekapcsolódva, aki nem más, mint Harry Styles - én feladom. Hitetlenségemben megráztam a fejem. Ő igazi. Óvatosan eldobtam a naplót a takaróra, kimásztam a meleg menedékemből és a fürdőszobába mentem.
A kis fürdőből kijőve olyan volt, mintha egy gőzzel teli szobából jöttem volna ki. Egy fehér töröközőt tekertem a testem köré, egy másikat pedig a hajamra. Üdvözöltem a hidegebb hőmérsékletet. Ilyen egy helyen élni, amit a pincérnői fizetésemből fedezhetek; a szellőztetés szar. Épp úgy, mint a konyhában lévő csap és a zárszerkezet az ajtón. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy Harry mit szólna ehhez a helyhez. Gyorsan lerázta a gondolatot.
Ahogy a gőz kis cseppekké változtak a fedetlen bőrömön a hőmérsékletkülönbségre, hirtelen észrevettem valamit, amiről nem tudtam, hogy szörnyen hiányzik. Az alattam lévő szomszéd zenéje újra felhallatszódott és napsütéssel lett kiegészítve.
A nyers, rekedtes hang, amit már annyira jól ismertem, habár halványlila gőzöm sincs, hogy ki az előadó. Mosolyogtam, ahogy a rémálmom utolsó ideges érzése is feloldódott. Gyorsan átszeltem a szobát az ablakig. Felálltam a matracomra, kiakasztottam az ablakot és kinyitottam - a zene most tisztábban és még gyönyörűbben hallatszott, mint bármikor, ahogy a fagyos hideg azonnal libabőrt képzett a karjaimon és a meztelen vállaimon. Habár melegen üdvözöltem a zene és a levegő áramlatát, ami sikeresen kitisztította a ködös fejemet, miközben felöltöztem és ahogy végeztem eldöntöttem, hogy bekopogtatok a lenti szomszédom ajtaján és megszerzem az énekes nevét. Mégha meg is esküdtem, hogy nem fogom megtenni.
Ebben a pillanatban úgy tűnt, minden a szokásos dolgommal szöges ellentétben van - talán én is ugyanilyen vagyok.
YOU ARE READING
the journal - h.s. (hungarian)
Fanfiction"Arra rájöttél, hogy egy napló nagyonis személyes dolog, ugye?" A hangja érdes, mély és fenyegető volt, késztetett, hogy egy lépést lépjek hátra félelmemben, amikor folytatta, "úgyhogy az egyetlen kérdésem, hogy mi a faszt állsz az enyémmel?" erede...
