the journal - h.s. (hungarian)

07

Az ujjaim rutinból kinyitották a pénztárcámat, ahogy közelebb lépkedtem. A fiatal - és amint észrevettem, elég magas - srác nyitotta a száját, de félbeszakítottam, “tessék.”

Kimerültnek hangzottam. Teljesen hullafáradt vagyok - és bizonyos okból kifolyólag tudom, hogy úgy is nézek ki, ahogy a kinézetem végigfutott a fejemben. Ha egy bárban - egy buliban - vagy talán ha csak a parkban egy séta közben találkozok össze vele, bizonyára kicsit elbűvölőbben szóltam volna a helyes sráchoz. Próbáltam volna még barátságosabbnak tűnni. De most egyáltalán nem érdekel, hogy ő baromi jól néz ki, én pedig úgy, mint egy mosott szar. Nem érdekel, hogy a szemei ellenállhatatlanul smaragdzöldek. És hogy a teste tökéletesen izmos. Most csak haza akartam érni - és ha leszállítják a buszról, az nagy mértékben kihatna erre a szar utazásra. Valahogy tudtam, hogy a sofőr hülye viselkedésével érne véget - elküldené a fenébe ezt a srácot. És persze a srác ellenkezne - és itt is lennénk.

Tehát ezért adtam neki egy kissé gyűrött egydollárost. Nem találtam éppen szórakoztatónak a tökéletes meglepettséget a fáradt és zöld szemeiben. Nem gondoltad volna, hogy ez fog következni, mi?

Egy percig csak bámult rám - aztán a kezemben lévő papírpénzre nézett. Végre elfogadta, kissé riadtan egy “köszi”-t motyogott. Amikor elvette a pénzt észrevettem, hogy egy kis kereszt formájú tetkó van a kézfején. Nem mondtam semmit sem, csak simán megfordultam - biztosítottam magam, nehogy elessek a mozgó buszon - és visszatértem a megkedvelt műanyag ülésemhez.

Próbáltam rávenni magam, hogy kinézzek az ablakon - erősen próbálkoztam, hogy kilássak a párás üvegen. Most már egy még forgalmasabb utcán hajtottunk keresztül, ahol a neonszínű írások színes fényei miatt az ablaküvegen lévő esőcseppek csillogtak. A szépség okozta káprázatban elmerültem - részben emiatt szeretek inkább este utazni, mint világos nappal. Egy másik világból hallottam a srácot, ahogy egy jegyet kér, habár a mély hangja már majdnem eltűnt a motor hangja mellett.

A mutatóujjammal felírtam az ablakra, amit a naplóban láttam, majd néztem, ahogy a színes fények egyre tisztábban látszódnak a betűk miatt. Mit jelenthet ez? r.w.e. Talán az író monogramja?

A gondolataimban elveszve szórakozottan kinyitottam a táskámat, hogy kivegyem a naplót - talán újra előtűnik valahol a könyvben ez a monogram?

Lefagytam a mozdulatom közepén - a napló még mindig a táskámban volt - láttam a szemem sarkából, hogy engem bámul. Még azt sem vettem észre, hogy pont a másik oldalon lévő ülést foglalta el mellettem. A hátát az ablaknak támasztotta és a hosszú lábait a mellette lévő széken nyugtatta. Pont szemben volt velem - annyi üres ülés közül pont ezt az egyet választotta. Hát persze. Röviden felé néztem meglepetten - már majdnem azt mondtam neki, hogy tegye le a lábait az ülésről, próbálva más irányba fordítani az arcát, nem felém. De mégse tettem. Helyette - megmagyarázhatatlan okból - elengedtem a naplót egy kissé vonakodva. Amennyire messzebbre akartam vizsgálódni a lapok között, nem..nem érzem úgy, hogy ezt egy ismeretlen égető nézése kíséretében kellene csinálnom. Kényelmetlenül a bámulása alatt újra becsuktam a táskámat. A fejemet a kezeimbe tettem az ablak felé fordulva. Észre se vettem, hogy megint elkezdett esni. Meglepettséggel néztem a hatalmas esőcseppeket az üvegen keresztül, csak most fogta meg a homályos figyelmemet a hangja.

Még az eső sem tudott azon segíteni, hogy kifelé nézzek, elbújva a figyelő nézése elől, amióta az ablak üvegében látom a magabiztos alakját. Kissé homályos volt a cseppek nyoma miatt, de még mindig bámult; a kabátja nyitva volt, lelógott az ülés mellé felfedve az alatta lévő fehér pólót. Fekete - vagy talán sötétkék, nem tudom megmondani - színű feszülős nadrág volt rajta egy lyukkal a bal térdén. Miért néz engem?

Mielőtt a figyelő zöld szemei észrevennék a tüköreffektust, amit a kinti sötétség hozott létre az ablaküvegen, a szemeimet inkább a hideg, gyenge ujjaimra fordítottam. Próbáltam lerázni magamról a bosszankodást és az érzést, hogy valaki figyel. Az ezüst gyűrűmet az ujjaim között forgattam, miközben megfigyeltem, hogyan csillog a fény a megkopott ezüstön azt bizonyítva, hogy gyakran használom.

Néhány perc múlva kissé oldalra néztem, csak hogy kiroppantsam a nyakamat és hogy elnézzek a kezemről. Még mindig néz. Idegesen mozgolódtam az ülésen; ez semmiképp sem normális viselkedés egy idegentől. Azt fontolgattam, hogy inkább a sofőrt nézem a visszapillantóban, aki tompán nézett ki a csúszós sötét útra. Ő egyáltalán nem vette észre az egyre növekvő bizarr légkört a két idegen között, akik itt hátul ülnek. Ha a srác valamivel megpróbálkozik, akkor sikítok. Nyilván meghallja a sofőr, nem? Tudtam, hogy minden egyes megtett méterrel közelebb kerülök a megállómhoz - mi van, ha a srác is leszáll a buszról és követni fog?

Szorosabban fogtam a táskámat belemélyesztve az anyagba az ujjaimat. Még egyszer felé néztem. Nem terveztem, de ahogy nőtt a félelmem, reméltem, hogy el tudom képzelni, hogyan néznek engem a kíváncsi zöld szemei.