Jennyt nem volt nehéz betanítani. Talán valóban másnapos volt, ami visszatartotta az első napján. Néztem, ahogy büszkélkedett vele, hogy a legelső kávéjára egy szívet készített - ami kicsit ferde lett - de nagyon jó eredmény a huszadik próbálkozás után.
Rám mosolygott, “valójában nem is annyira nehéz!”
Eldöntöttük, hogy nem nyitjuk ki a kávézót, mert akkor meg tudok tanítani neki néhány trükköt és olyan fontos dolgokat, amiket tudnod kell, ha a Cafe du Acta-ban dolgozol. Mint például, hogy soha az Isten szerelmére ne hagyd ott a helyet ember nélkül. Soha. Ha a kávézó nyitva van és vannak vendégek is - mindig szem előtt kell lennie egy embernek, aki készen áll, hogy felszolgáljon. Mindig.
Jenny a füle mögé tett egy tincset a nagyon vörös hajából. A 6 fülbevalója kilátást nyert a bal fülén. Igazság szerint nagyon csinos és humoros lány. Elég jól egymásra hangolódtunk - miután leküzdöttük a kellemetlenséget - és elkezdtem megérteni, hogy Ari miért vette fel. Fiatal, mégis érett. És úgy káromkodik, mint egy tengerész.
"Talán képes leszek másodszorra nem kikészíteni…ehm…mi a picsa a neve…Ericet." Felnevetett, miközben szürcsölt egyet a kávéjából, ahogy mondtam neki, amikor gyakorolt. Így meg tudja ízlelni, mikor van kellőképp elkészítve.
"Nem annyira szörnyű - biztos vagyok benne, hogy csak nagyon stresszes volt. Lefogadom, hogy örülne, ha tudná milyen jó lettél," felemeltem a táskámat, hogy megkeressem a telefonom. Megnéztem mennyi időm maradt, mielőtt Ariánál kell lennem.
"Én is remélem -," beleöntötte a maradék kávét a mosogatóba, "de. Szar. Köszönöm. Nagyon is. Őszintén, nem tudom kibaszottul eléggé megköszönni! Aria mondta, hogy egyfajta last minute hívás volt, hogy idegyere."
Rengeteg időm van - csak 5 perccel múlt egy.
"Tényleg nem tesz semmit - valójában szórakoztató volt," egy igazi mosolyt küldtem felé és amit mondtam, azt úgy is értettem. Habár még mindig sokat gondoltam arra, amit a naplóban olvastam, ez a kis kizökkentés kétségkívül segített.
Jenny New Yorkból költözött ide, de nem mondta, miért. Viszont most egy kis lakásban él egy szobatársával.
"Komolyan Amber - megmentetted a mocskos seggem. Talán ha pénteken nincs semmi dolgod, este átjöhetnél hozzám. Csak egy ilyen kis buliszerűséget rendezünk. Semmi komoly. Esetleg irgalmatlan mennyiségű alkohol is lesz, ha lehetséges néhány kurvajó emberrel és sok vicces hülyeséggel. Ide gyere," leírta a címét a számom mellé, amit korábban adtam neki, "ha szeretnél. Nem kell hoznod semmit sem - ez az én dolgom."
"Tényleg?" A hangom egy oktávot ugrott fel meglepettségemben.
"Hogy a picsába ne. Imádnám, ha eljönnél." Kuncogott és rájöttem, hogy még jobban bírom.
Néztem, ahogy kimegy az ajtón és a válla felett int egy utolsót. A buli jó mókának hangzik. Különösen, ha mindegyik barátja ugyanolyan kedves és barátságos, mint ő és az a pár, akiknek a nevét még mindig nem tudom. Nem mondtam semmit sem róluk, mert meg akarták lepni Jennyt. Mosolyogva elkészítettem egy bögre teát - mert már így is túl sok kávét ittam. Fél óra múlva Ariánál kell lennem.
Habár próbáltam nem rá gondolni, egyszerűen nem ment. Fél órám van, hogy felfedezzem, mi van olyan kétségbeesettem abba a részbe írva, ami a “Benjamin” szóval kezdődik. Fél óra, hogy elolvashassam azokat az inspiráló oldalakat. Nem, nem szabad. Tényleg nem szabad elolvasnom - nem az én dolgom. És most, röviddel azután az egyik díványon ülök. A gőz alig láthatóan száll fel a bögrémből. Türelmetlenül fogtam a napló puha bőrborítását. Gyorsan megtaláltam az oldalt. Újraolvastam az első pár sort és azt az egy szót az alatta lévő szövegből.
"Nem lennék ma ott, ahol vagyok kemény munka nélkül, Harry. Nem veszed észre te tudatlan, ostoba fiú?"
Benjamin Franklin egyszer azt mondta; mindannyian tudatlannak születünk, de egyesek keményen dolgoznak azért, hogy ostobák maradjanak.
Ha ez igaz, akkor én a rossz ügyön dolgozok eléggé keményen, mert tudatlan vagyok, igaz? És ostoba is vagyok. Nem vagyok olyan okos, mint ő. Nem viselkedek jól. Nem vagyok rendes. Nem vagyok jó. Nem vagyok elég jó. Én nem. És nem is akarok az lenni. Soha nem akarok olyan lenni, mint ő - mint ők. A kurvára elképzelt konzervatív értékeikkel, az értelmetlen vacsorázási szokásukkal, ami nyilvánvalóan csak hencegésképp szolgál. A kibaszottul tökéletes magatartásuk, amit képmutatásból csinálnak. Mindig. Egész baszott idő alatt. Miért olyan rossz nem ezekkel az értelmetlen szarságokkal törődni? Utálom. Kurvára ellenük vagyok. Nem fogom úgy végezni, mint ők. Soha. Nem. Nem fogom.
Ha tudatlannak és ostobának lenni boldog életet jelent számomra, akkor inkább élem ezt az életet, mint az övükét. Úgy akarom leélni az életem, hogy boldog legyek.
Az írás kétségbeesett és bizonytalan volt. Nem nyugodt és kiegyensúlyozott, mint az első pár oldalon lévő jegyzetek. Gyakorlatilag elolvashatatlan és túl erőszakosan lett leírva a papírra.
Ezenkívül semmi cuki firkálgatás vagy emlékezetes jegyzet nem volt ezen a két oldalon, ahová valaki a szívét öntötte ki rövid, fájdalommal teli mondatokba. Kétségbeesetten. Ki mondhatta ezt neki? Ki nevezhet egy embert ostobának, tudatlannak és késztetheti arra, hogy ilyen hevesen reagáljon rá?
Habár minden szót fájt elolvasnom - a legutolsó szó volt az, ami hangos zihálást váltott ki belőlem. A legyek szó “k” betűje úgy belevésődött a lapba, mintha olyan erősen nyomták volna rá a ceruzát a papírra, hogy majdnem kitörik a hegye.
A napló lassan kiesett a kezeim közül. Egy mély dübörgéssel landolt a földön. Mindennél jobban sajnálom, hogy tovább olvastam. Meg kellett volna állnom. Nem szabadott volna elolvasnom ezt. Kíváncsi voltam - a kíváncsiság tudatlanná és óvatlanná tett. Ezek a szavak nem az én szememnek lettek írva - nem egy idegen szórakoztatására vagy a kíváncsiságának a kielégítésére lettek írva. Ezek a szavak, mondatok, gondolatok mögött egy igazi ember van. Nem valamilyen kitalált karakter. Nem valami fantáziadús kaland vagy küldetés, aminek vizsgálatra van szüksége.
Most jöttem rá, hogy ami a napló belsejében van, az nem az én dolgom. Nem szabadott volna bármit is elolvasnom - ezenfelül még tovább folytatni az olvasást. Fogalmam sem volt, hogyan találom meg a tulajdonosát…találd meg Harryt hallottam a fejemben. De tudom, hogy nem szabad egyetlen szót sem olvasnom - nem szabad betörnöm egy ilyen ember személyes terébe. Nem törhetek csak úgy be a legsebezhetőbb gondolataiba és…és olvashatom el őket.
Ahogy ezt eldöntöttem, a szívemet nehéznek éreztem, még mindig kísértenek a kétségbeesett szavak. De ez nem az én kétségbeesésem. Valaki másé.
Boldogan akarom élni az életem. Nem vagyok elég jó. Nem. Ne hagyj elmenni.
Harry.
YOU ARE READING
the journal - h.s. (hungarian)
Fanfiction"Arra rájöttél, hogy egy napló nagyonis személyes dolog, ugye?" A hangja érdes, mély és fenyegető volt, késztetett, hogy egy lépést lépjek hátra félelmemben, amikor folytatta, "úgyhogy az egyetlen kérdésem, hogy mi a faszt állsz az enyémmel?" erede...
