Szerencsére Perrie megérkezett a kis karmazsinvörös bogárral, ami minden bizonnyal nem ebből a századból való. Az első lámpája már szinte izgatottan világított az éjszakába és éppenhogy ki tudtam venni az orgonaszínű haját és a széles mosolyát, ahogy felénk integetett.
Miközben visszaintettem neki, Harry elment, hogy felállítsa Zaynt az ülőhelyéről. Bedugtam a kezeimet a nadrágom zsebeibe és próbáltam felidézni, hogy milyen érzés volt, ahogy Harry a hatalmas kezeivel a vállamat fogta. Nyugalom mondta mély, kellemes, lassú hangján.
"Helló, idegen - szóval te vagy Amber?" Perrie rám vigyorgott, miközben kiszállt a még mindig járómotorú autóból. Szorosabbra fogta maga körül az össze nem zipzározott kabátját és a kezeit karba fonta a mellkasa előtt, nehogy szétnyíljon.
"Igen - köszönöm, hogy felajánlottad, hogy hazavisztek." Udvariasan mosolyogtam, majd kezetráztunk. A haja kontyba volt feltéve és szemüveget viselt - mintha csak egy kis szünetet tartana a késő esti művészetis projectje közben.
"Ó, hát igazán semmiség - úgy látom, jól szórakoztatok." Szélesen mosolygott és a figyelmét Harryre fordította, aki a félig elaludt Zaynt cipelte. Észrevettem, hogy a kontyát egyetlen egy ceruza tartotta össze. Kuncogott, kissé megrázta a fejét, és miközben nézte a fekete hajú srácot meg mernék rá esküdni, hogy valamilyen szerelmi tündérke teljesen megbabonázta. Ahogy a szemei felcsillannak, vigyora szélesebbre nő, amikor meglátja Zaynt - a pokolba is, már csak az, hogy még akkor is mennyire örül, amikor éjjel fél 3-kor érte kell jönnie. Nem tudok mit tenni, de irigylem a szerelmüket - csak egy kicsit. Mosolyogtam, ahogy eszembe jutott, Zayn ugyanígy reagált, amikor Perrie-ről mesélt nekem - és hogyan beszélt arról, hogy majd elveszi feleségül. Gyönyörű pár.
Mivel elfelejtettem megválaszolni a kérdést, gyorsan bólintottam. Istenem, fáradt vagyok - "igen, jó móka volt! Azt hiszem, Zayn túl sok felest ivott." Csatlakozott a nevetésemhez, pont amikor meglátta Zaynt.
"Ó, Istenem - sohasem tanulja meg? Annyira másnapos a következő nap," az utolsó részt suttogva tette hozzá. Le sem vette a szemét Zaynről, aki gyorsabban akart mozogni saját magánál - vagy annál, ahogy Harry tartani bírta. Miközben Perrie újra és újra megköszönte Harrynek - és 'átvette' a barátja támogatását - Jennyi kijött egy gyors búcsúzásra.
Harryhez fordult, "feljössz velem?" A szívem egy kicsit elsüllyedt a kérdésére. Nem akartam, hogy már elmenjen - még...még esélyem sem volt elköszönni tőle - vagy legalább annyit mondani neki, hogy jó éjt. Legalább szép álmokat akartam kívánni neki. Kellett. Visszatartottam a levegőt a válaszára várva.
A kezeivel a fekete feszülős farmerja zsebében annyira hétköznapian állt ott - Jenny és én is rá néztünk a válaszát várva. Perrie el volt foglalva azzal, hogy Zaynt meg próbálja tartani.
"Menj csak - egy perc múlva fent leszek." A rekedt hangja olyannak hangzott, mint a szerelem, a meleg ölelés és az olvasztott csoki egy hideg, csípős estén - a pillangóim csak úgy csapkodtak, mintha egy hülye gimis lány lennék, akinek a kiszemeltje a mellette lévő széket választotta. Küzdenem kellett, hogy azt a mosolyt vissza tudjam tartani és a tekintetem elszakadt a padlóról, egyenesen rá néztem. Jenny megvonta a vállát és még egyszer jóéjt kívánt Zaynnek, Perrie-nek és nekem. Néztük, ahogy a fájdalmasan vörös hajával maga mögött lobogva visszafut a házba.
Perrie adott egy gyors csókot Zaynnek az arcára és el kellett fordulnom, mert a látványuk annyira édes és meghitt. Most Harryvel néztem szembe - aki pontosan engem nézett.
Ez a srác egyszerűen levesz a lábamról. Ez az utolsó alkalom, hogy látom? Nem csak őt, hanem azokat az érdeklődő zöld szemeket? Nem vagyok benne biztos. De valami mélyen belül azt mondja, hogy nem. Nem vagyok benne biztos, hogy hiszek a lelkitársakban - de azt tudom, hogy egy tagadhatatlan kötelék van köztünk. Kíváncsi vagyok, hogy ő is ugyanezt érzi-e?
"Kérdezhetek valamit, Harry?" Hallom Zaynt, ahogy Perrie-nek mesél az estéről, miközben Perrie próbál neki segíteni beülni az autóba. De akivel szemeztem, az csak ez a magas, karcsú fiú rendezetlen göndör tincsekkel, aki van annyira őrült, hogy egy szál pólóban áll kint a fagyban. Összeszűkítette a szemeit gyanakodva, "persze."
Csak egy dolgot kellett tőle megkérdeznem - mi baj lehetne belőle, ha úgysem látom újra, igaz? Csak tudtam, hogy örökre bánnám, ha nem kérdezném meg.
"Azok a számok - a Ralph Waldo Emersontól származó idézet alatt - mit jelentenek?" Eldöntöttem, hogy belevágok egyenesen a közepébe, nem próbálom meg elrejteni az égető kíváncsiságomat. Zavartnak tűnt a kérdésem miatt, szemei pásztáztak, mintha nem lenne benne biztos, hogy ez a kérdésem. Látom, ahogy belülről megharapta az arcát, aztán az alsó ajkát - észrevettem, hogy ezt sokszor csinálja - szórakozottan beharapja az alsó ajkát.
"A 2013. szeptember 2-a az a nap, amikor megérkeztem az egyetemre és -" milyen egyetemre járt? Miért nincs az ott? Meghátrált? Esetleg eltanácsolták? Mielőtt még több kérdésre gondolhattam volna, folytatta, "és az 1994. február 1-je az, amikor születtem."
Felelevenítettem az idézetet:
To know even one life
has breathed easier
because you have lived.
This is to have succeeded.
(Tudni, hogy még egy élet könnyebben lélegzik, mert te éltél. Ez a siker.)
Egyből megértettem a kapcsolatot a születésnapjával kapcsolatban - de miért van ott az egyetem? Úgy döntöttem, hogy nem ásom mélyebbre magam a kérdezgetésekkel, de ahelyett rámutattam a nyilvánvalóra, "tehát akkor az anyukád a mennyekben lehet, amiért ilyen fia van?"
Udvariasan mosolyogtam. Természetesen, hogy úgy érzi magát - a többség túlságosan örül annak, hogy van gyermeke - ő az első gyereke? Mindegy is, úgy döntöttem, hogy ezzel az ártalmatlan kérdéssel folytatom, mert így megvan az esélye, hogy egyszerűen bólintson és egyetértsen. Talán még egy rejtett bókként fogja fel. Biztos nagyon boldog, hogy ilyen fia van, mint ő - el tudom képzelni Harryt kisfiúként. Körbe futkározik a nappaliban, végeláthatatlanul kérdezősködik a körülötte lévő dolgokról.
Elkísért a kocsi ajtajáig és kinyitotta nekem - így most már kívülről nekidől. Perrie végre bejutatta Zaynt a hátsó ülésre és éppen az ajtót csapta be maga mögött. Az ajtóval közöttünk eléggé közel álltunk egymáshoz, a hátható leheletünk összekeveredett a hideg levegőben. A járó motor hangja volt az egyetlen hang egy pillanatig.
Egy szomorú mosoly ült ki az arcára - mintha nem lenne meglepődve, hogy pont ezt a kérdést tettem fel. A milliónyi kérdés közül pont ezzel jöttem elő - természetesen ez az egy szól az anyukájáról. Sóhajtott és fogvatartotta a tekintetemet.
"Nem tudhatom - meghalt, amikor megszült."
[visszatekintés vége]
YOU ARE READING
the journal - h.s. (hungarian)
Fanfiction"Arra rájöttél, hogy egy napló nagyonis személyes dolog, ugye?" A hangja érdes, mély és fenyegető volt, késztetett, hogy egy lépést lépjek hátra félelmemben, amikor folytatta, "úgyhogy az egyetlen kérdésem, hogy mi a faszt állsz az enyémmel?" erede...
