the journal - h.s. (hungarian)

40

[Harry szemszöge]

Nem válaszolt. Egyetlen szót sem szólt. Még abban sem voltam biztos, hogy megállt, de túl féltem, hogy megálljak és visszanézzek. Csak annyira reménykedtem benne, hogy még mindig mellettem van. Mire gondol? Valószínűleg arra, hogy azok közül a gyerekek közül való vagyok, akiknek a szüleik sznobok, akik soha sincsenek otthon és ezért vesznek fel magántanárt, hogy mindenről gondoskodjon. Valószínűleg arra, hogy egy olyan robot vagyok, ami csak annyit tud, hogy tanulni, tanulni, tanulni. Valószínűleg arra, hogy teljesen hülye vagyok, amiért otthagytam a Harvardot. Valószínűleg arra, hogy olyan ember vagyok, aki beveti a szülei miatt adódott lehetőségeket.

Be kellett volna fognom a számat. De a kérdései azokkal a filmekkel kapcsolatban, amiket nem láttam, amiket kihagytam, az őrületbe kergettek. Mintha sohasem láttam volna reklámokat, nem láttam volna játékokat, nem hallottam volna másokat beszélgetni azokról a dolgokról, amiket kihagytam - de mindez nem az én hibám volt. Semmit sem tudtam arról, hogy milyen normálisnak lenni. Általános ismeretek, amik nem voltak meg nekem. Miatta. Azért, mert azt akarta, hogy hagyományos értékeket tanuljak meg ahelyett, hogy azok a 'hülye gyerekes filmek, amiknek semmi közük sincs a valósághoz' nézésével tölteném az időmet.

"Harry?"

Még mindig itt van. Kicsit reménykedtem, de tudtam, hogy ez a legrosszabb érzés, amit most érezhetek - mert ha kiderül, hogy egy kifogással akar előjönni, hogy elhagyja ezt a mellette lévő instabil srácot, összetörök. Mindig távolabb tudtam magamtól lökni az embereket, amikor próbáltam megnyílni előttük. Ezért nem beszéltem sohasem úgy Jennyvel, Zaynnel vagy Louis-val, ahogy most beszélek. Mert tudtam, hogy mi fog ebből kisülni. Az emberek utálnak szomorú végű történeteket hallani - különösen ha ez halálosan nyomasztó volt az elejétől kezdve.

Folytattuk utunkat lefelé az utcán egyik oldalunknál a park, másiknál pedig a forgalmas út volt. Az utca másik oldalán lévő magas épületek felénk magasadtak a sötét éjszakába. Csak az izzó fények voltak láthatóak magasan fent.

"Nos, nem kérek bocsánatot, hogy ezt kimondom, de," ó, a francba. Ó, nem. Ó, kérlek Istenem ne. Bele akarok olvadni a sötétségbe. Eggyé akarok válni a járdával, hogy ne halljam azokat a szavakat, amiket ki akar mondani. Hogy azt mondja 'valahol máshol kellene lennem.' Ez lenne belőle a legutolsó az életemben. Egy kibaszott idióta vagy Harry.

"El kell érnem, hogy megnézz velem legalább egy Disney mesét és egy James Bond filmet. Nagyon sajnálom, de meg kell ezt tenned - akár szeretnéd, akár nem. És majd csinálok popcornt, amit majd megeszünk. És a legeslegvégéig nézzük majd a filmeket. Azt a rohadt stáblistát is végignézzük majd. Bocsánat előre is, de ez a kötelességem. És nem akarok én lenni a rossz, úgyhogy muszáj lesz ezzel megbírkóznod." Továbbra is a járdát kutatta tekintetével, ahogy sétáltunk, de amint kimondta az utolsó mondatot, felnézett az én teljesen meglepett arcomra és kétségbeesetten küzdenie kellett, hogy visszatartsa a mosolyát. De nem tudta - felragyogott és azt a vigyort küldte, ami ahhoz hasonlított, ahogy belül érzem magam.

Nem tudom, hogy mit mondhatnék, úgyhogy csak bólintottam és mosolyogtam. Úgy mosolyogtam, ahogy előtte soha. Saját magával kezdett el vitatkozni, hogy melyik két filmet kellene kiválasztania, hogy az én elsőm legyen. Közben én csak mosolyogtam és próbáltam biztosra menni, hogy a szívem nem robbant fel. Meg akarom csókolni. Köré akarom fonni a karjaimat és el akarom fojtani a szavait a számmal. Egy egész naplót akartam teletölteni szavakkal, amik próbálják leírni Ambert, de sose sikerülne nekik.

[Amber szemszöge]

Nevettem - nem tudtam mást csinálni. És ő is velem együtt nevetett, ahogy befordultunk a sötét parkba. Mindketten zsebre tett kézzel sétáltunk, de nagyon közel. Mindkettőnk elpirult és mindkettőnknek forró volt a lélegzete.

"Amúgy hová viszel? Mármint már így is akaratom ellenére nem csak egy - hanem két filmet is megnézetsz velem - és most pedig elrabolsz?" Rekedt hangját hallottam az éjszakában, ami tele volt boldogsággal, ahogy viccelődött. Felajánlotta, hogy megfogja az üres poharamat és hátrafelé sétált, miközben kérdezte a kérdést. Figyeltem, ahogy megfordul és kidobja a két poharat, mielőtt visszafordult hozzám egy önelégült mosollyal az arcán.

"Nos, egy olyan helyre rabollak el, amiről már biztos hallottál - talán már láttad is, ha valaha voltál ezelőtt Chicagóban turistaként." Tudtam, hogy csak pár hónapot volt itt - úgyhogy eléggé biztos voltam benne, még nem látta, amit meg akarok neki mutatni - legalábbis éjjel.

"Igen, valójában rendszeresen látogattam a nagynénémet - mielőtt ideköltöztem, hogy tartósan maradjak." Összeszűkítette a szemeit. "Azt hiszem, tudom, mit szeretnél megmutatni nekem -"

Egyfajta 'nem-mondok-neked-többet' mosollyal néztem rá, ahogy ő visszafele sétált vizsgálgatva engem. Mintha nem tudna mást csinálni, csak vizsgálgatni minden egyes vonásomat. De nem bántam, mert nekem jutott az az öröm, hogy nézhetem őt. Haja puhán mozgott a szél miatt. És azok a gödröcskék. Meg az a zöld szempár. Nem tudom levenni a szemem erről a modellalakról előttem, ami minden egyes kimondott mondatával még gyönyörűbbé nő. A szemem sarkából látom, hogy már majdnem ott vagyunk - ha sikerül megfordítanom a megfelelő pillanatban...

Néhány turista már elkezdett feltűnni, próbálták rendesen felállítani a kamerájukat, hogy a vaku ne tegye tönkre a képeiket.

Puhán nevettem, "szóval, mit gondolsz, hová raboltalak el, vagy hoztalak el?"

"Nos, azt mondják, ez a híd a felhúkhöz - és az egyetlen híd, amiről valaha hallottam, hogy a mennybe vezet - vagy a felhők közé - az a Pearly Gates, ahol Szent Péter az őr, aki beenged. De nem vagyok teljesen biztos, hogy Anish Kapoort szentként lehetne definiálni, vagy hogy a Pearly Gates valóban megér-e 23 millió dollárt, amiből egy ilyen hidat építettek fel, mint ez itt mögöttem," Ó, basszus. Túl sokat tud. Pedig meglepetésnek szántam. Kíváncsi vagyok, mennyi ideje tudta, hogy ide hozom - a Claud Gate-hez.

"Bizonyára elvégezted a házidat, mint egy igazi chicagói polgár!" Megráztam a fejem. El vagyok képedve a tudása miatt - Pearly Gates? Biztos a bibliából vagy valami ilyesmiből lehet. Habár már hallottam Szent Péterről is. A pokolba, meglepődtem, hogy még a művész nevét is tudja, aki a Cloud Gate-et csinálta, Anish Kapoor! Nem sokan tudják ezt - és én is csak azért tudom, mert annyira mániákusan el voltam bűvölve a tükrös bab szobor miatt.

"Tehát igazam van?" Hangja tele volt magabiztossággal és örömmel - de nem egy amolyan 'majd-én-megmutatom' módon. Inkább azért, mert hozzá tud járulni néhány akadémiai megfigyeléssel és valóságos információkkal, amik a beszélgetésünket még érdekesebbé tették - boldog, hogy felemelheti egy újabb szintre. Egyedivé tette - egy más szemszögből látja. Sohasem gondoltam a szoborra így - hogy egy út a mennybe. És hogy ez a művészt szentté teszi? Mindkettő kritikus és vakmerő kijelentés. Újabb kérdéseket vet fel. Pont mint ahogy a művészetnek tennie kell - és még mindig nem fordult meg, hogy a vitatott darabra nézzen!

"Fordulj meg és nézd meg," egy vigyorral ajándékoztam meg, ahogy a kíváncsiság mégjobban növekedett bennem. Hallani akartam, mit gondol a szoborról, mit lát benne. És el akartam mondani neki, amit én gondolok, amiről minden egyes alkalommal gondolkodok, amikor ide jövök.

Rám kacsintott, mielőtt hirtelen megragadta a kezem és magával húzott, miközben megfordult, hogy megnézze az egyik kedvenc chicagói kilátásomat. Teljesen biztos voltam benne, hogy ez alkalommal, amikor a kezemet fogja, a legkülönlegesebb és a legelbűvölőbb élménnyel gyarapodok.