the journal - h.s. (hungarian)

22

Elengedte a kezét, hogy az oldalára essen, miközben arrébb álltam és tovább pánikoltam, ahogy megláttam, hogy egy kissé fájdalmas kifejezés jelent meg az arcán. Nem. Nem. Ugyanaz, amit már az este folyamán láttam - de most ezt én okoztam. Ez nagyon jellemző rám. Mindig elcseszem a dolgokat és mindig megbánom. Mindig is túl kíváncsi voltam. Túl kíváncsi, hogy mit jelenthet neki az az idézet? Mit jelentenek azok a számok? Hol járt eddig a világban? Ki mondta neki, hogy tudatlan? Miért törődött vele? Boldog?

Próbáltam lazán mosolyogni, a hátrálásomat mindennapinak tűntetni, miközben eléggé pánikoltam. Nem úgy értettem, nem akartam lelombozni, de azért, hogy mennyire ijesztően hirtelen megszállott lettem vele kapcsolatban, tudtam, hogy ki kell jutnom. Nyilván még zaklatottabb lesz, ha elkezdem kérdésekkel bombázni és... A gondolataim hurrikánként jöttek elő kisebb darabokat lejátszva, hogy mi történhet, ha valamikor rájön; elkezd majd velem kiabálni. A tekintete dühös a beavatkozásom miatt. Ha valaha kitalálja. Tudtam, hogy én biztosan kiakadnék, ha egy idegen hirtelen az életem legszemélyesebb dolgairól kezdene el kérdezősködni - és ezenfelül még azt is mondogatja majd nekem, hogy ne okoljam saját magam. Milyen világban egyezik bele valaki boldogan és még meg is köszöni? Nem, ez az emberi természet része, hogy megóvják mások magánéletét - és problémáit, nem számít, hogy mennyire kísértőek. Vagy legalábbis néhány emberét. Ha el akarná mondani valakinek - akkor megteszi.

Számtalan forgatókönyv villant be. Egy képen boldogan nézett fel rám a naplója írásából - hirtelen eszembe juttatta.

Még mindig szorosan karoltam a naplóját a mellkasomhoz, lazítottam a fogáson és miközben próbáltam nem túl sokat gondolkodni, letettem - az asztala felületére, mintha mindigis ott lett volna, mintha semmit sem jelentene, hogy el kell engednem. Úgy tettem, mintha csak egy szokásos könyv lenne tele írott oldalakkal - kapu egy olyasvalaki elméjébe, akit kétségbeesetten meg akartam menteni. Vagy legalábbis annyira boldognak akartam tudni, hogy a szívem a torkomban kalapált, hogy el kell engednem. Még mindig érzem annak a szellemnek a jelenlétét, miközben hátrébb léptem.

Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy figyelmen kívül hagyjam azt az érzést, hogy valami értékeset vesztettem el. Hogy nem kellene elengednem. Az ajtóhoz fordultam. Az ujjaim annyira üresek voltak, akárcsak a szívem. Úgy nőtt hozzám az a kis barna könyv, hogy észre sem vettem. Mindenhova magammal vittem az elmúlt hét folyamán - de most már többé látni sem fogom. Sohasem lesz alkalmam, hogy elolvassam a maradék részt, felfedezzem az oldalakat, a kávéfoltokat, a tintapacákat, a gondolatokat. Az ő gondolatait. A megírt történetét.

Mit is képzeltem? Az ajtóban álltam elhatárolva magam attól a hülye zöld szemű és hülye titokzatos elméjű hülye fiútól, aki minden egyes gondolatomban ott volt. Úgy éreztem, mintha mindent magába zárt volna - mintha ő lenne az a hurrikán, ami mindent elrontott egy hete.

Én be voltam csípve, ő pedig egyszerűen gyönyörű. A teste és az elméje. Megálltam egy pillanatra az ajtóban és megfordultam, hogy szembe legyek vele. Még mindig az ágyán ült, engem figyelt a zöld szemeivel. Valahogy lehetetlennek tűnt, hogy olvassak belőlük. Nem tudom elmondani, hogy mit érezhetett, hogy egyedül hagyom a gondolataival. De tudtam, hogy a boldogság, aminek a tanúja voltam, teljesen eltűnt. Az öröm minden nyoma eltűnt, azok a barázdák és a gondjainak nehézségei váltották fel...

Ki akartam nyitni a számat és mondani valamit. Bármit. Egy utolsó dolgot, mielőtt soha többé nem látom. De egy szó sem jött ki. Semmim nincs. Talán csak a várakozó nézése miatt, ami minden egyes pillanattal mélyebbre és mélyebbre ássa magát a szívemben.

"Nekem...nekem mennem kellene." Még egyszer küzdöttem magamban - próbáltam egy hétköznapi mosolyt küldeni feléje. Ezt akarta tőlem hallani, nem? Ez normális viselkedés, nem? Jenny kijelentette, hogy aludni akart menni - tiszta volt, csak túl udvarias volt, hogy kirúgjon, ezért nem alszik most már mélyen. Mélyen azon a békés helyen, ahová el tud menekülni néhány órára és... Muszáj volt megállnom, és nem ezekre gondolni.

De úgy tűnt, ő egyenesen átlát az álarcomon - tudtam a zöld szemeinek a nézéséből. Csak megfordultam, a vállaim alacsonyan lógtak, valamilyen erőtlenséget és zsibbadtságot éreztem, miközben a rekedtes hangja kétségbeesetten vibrálva utoljára elért; "Amber?"

Éreztem, ahogy megnyugvás futott végig rajtam a nevem hallatára, ami az ő telt ajkai közül jött ki. Csak... annyira helyesnek tűnik, amikor ő mondja. És meg akartam neki mondani, hogy ha szüksége van valakire, akkor itt vagyok én. Ha szüksége van valakire, aki elmondja neki, hogy mennyire tökéletes, hogy a legsötétebb sötétben van. Ha úgy érzi, hogy szüksége van mindent helyben tartania. Annyira az az egy személy akartam lenni, aki összetartja.

Nem tudtam, mire várjak, de tekintetemet a földön tartottam, miközben hallom és érzem, hogy felkel az ágyról. Úgy éreztem, mintha lassú folyamatként történne. Ahogy kimagaslott a kis szobában, kezeit a fekete nadrágja zsebeibe dugta. Ahogy átszeli a szobát lassan, vállait lógatva.

Nem voltam teljesen biztos, hogy merre nézzek, mert valami okból kifolyólag féltem a szemébe nézni. Féltem, hogy újra haraggal lesznek teli. Vagy még rosszabb; hogy kétségbeeséssel, ami nyilvánvalóan sohasem menti ki innen.

"Itt van."

Az ismerős naplót fogta egyik kezében, amit feszengve felém tartott jelezve, hogy vegyem el.