Pokoli játszma /KwonJiYong-GDRAGON/

1.

Gondoltad volna valaha? Nekem meg se fordult a fejemben, hogy valaha is egyedül maradok. Mindig volt mellettem valaki a születésemtől kezdve, legyenek azok a szüleim, a dajkáim vagy a magántanárok, a sok ember, akik között mozogtam bulikban és összejöveteleken, mindegy volt, de ott voltak. Nem én választottam ezt az életet, nem én akartam ilyen lenni, nem harcoltam azért, hogy felnézzenek rám, én csak kihasználtam a helyzetet és kézen fogva sétáltam azzal a lehetőséggel, ami adódott nekem. Apámat nem ismertem, de állítólag már rég meghalt, ez nem is nagyon izgatott, hiszen nem volt az életem része. Idegen volt számomra és nem is foglalkozott velem, nem mutatott semmi érdeklődést irántam. Anyám pedig egy nagymenő cégtulajdonoshoz ment hozzá később, aki jól tejelt, de amint anyám elment, ő máris egy fiatalabb tyúk lábai közé vetette magát. Ez sem érdekelt, hiszen sosem tekintettem rá apaként vagy egy egyszerű emberként. A szememben mindig egy hatalmas féreg volt, aki megdugta anyámat és fizetett mindent, akárcsak egy luxus prostinak, de különben semmi családi programot nem szervezett és nem foglalkozott velünk, csupán céges rendezvényekre vitte el anyámat mutogatni, hogy neki bizony ilyen jó nője van. Engem magasról leszart mindig is, fizette a sulimat a diplomaosztóig, ahová természetesen nem jött el, mert valószínűleg fel kellett szabni az egyik titkárnőjének a szoknyáját. Nem bántam, anyával jól megvoltunk kettesben. Ő volt az egyetlen személy az életemben, akire mindig számíthattam, akiben megbíztam és akivel meg tudtam beszélni minden bajomat és kétségemet. És most ő is elment, itt hagyott engem. Az a tuskó paraszt pedig lelépett egy fiatalabb csajjal, nekem pedig havonta zsíros bankszámlát csinál, hogy ellássa apai kötelezettségeit, mint utolsó gondviselőm. Mindegy, sokkal jobb így, mintha tényleg velem lenne. Így kiélvezhetem, hogy gazdag és nincs velem. 

Ez a csend most őrjítő. Szinte bántja a fülem, ahogy a megszokott zsivaj és hangzavar után csend van. Semmi zene, semmi beszélgetés, semmi nevetgélés, csak a halál csendje. Némán álltam a földből kiálló kőhalom előtt és végignéztem minden egyes kis részletét. Anyám ott feküdt lent, egy díszes koporsóval és rengeteg földdel elválasztva tőlem. Hogy miben halt meg? Gőzöm sincs. Tudtommal egészséges volt, nem mondta, hogy lett volna valami betegsége, esetleg rákos lett volna vagy akár csak AIDS-es. Egyszer csak itt hagyott, se szó, se beszéd. Az első pár napban annyit sírtam, hogy a temetésre már kiszáradtak a könnycsatornáim, és amíg mindenki, boldog-boldogtalan, ismerős és ismeretlen zokogott, hogy sajnáljon engem, sajnálja azt a barom férjét és elbúcsúzzon tőle, én csak némán álltam a tömeg elején és mereven bámultam a fa koporsót, amit leeresztettek a gödörbe, amit már előre kiástak neki. Valaki érzéketlennek titulált, volt, aki sokkosnak hitt, volt, aki elítélt és volt, aki tudomást se szerzett rólam vagy nem is ismert, csak be akart vágódni a menő nagyfőnöknél, hogy eljött a felesége temetésére. Lószart! A megjelent ötszáz emberből talán tízet ismertem és talán húsz ismerhette anyámat. Szégyen ez az egész, amit ez a féreg csinált és amit tett anyámmal, velem és az egész életünkkel. Nem tudtam, hogy miben halt meg anyám, de valahogy éreztem, hogy ez a faszkalap mellett tette tönkre magát, talán halálra aggódta magát, végkimerülésben halt meg vagy csak felrobbant az agya attól a sok faszságtól, amit nap, mint nap hallgatnia kellett a drága férjétől, nem tudom. De abban biztos voltam, hogy gyűlölöm azt az embert és ha egyetlen kis alkalmam is adódna rá, hogy kicsináljam, nem hezitálnék.

Mély levegőt vettem és a sír mögé sétáltam, hogy le tudjak támaszkodni a magasodó kőre, amin az édesanyám neve, születési és halálozási dátuma, valamint egy idézet állt a Bibliából. Bágyadtan elmosolyodtam, ahogy lehajoltam és megtámaszkodtam a hideg kövön.

- Milyen itt lenni, hm? - Motyogtam, anyunak címezve a beszélgetést. - Biztos jobb, mint vele volt.

Sóhajtottam és megpaskoltam a követ.

- Csend van és béke - Bólogattam, hogy bizonyítsam a mondandómat. - Mindig is szeretted, de az utóbbi időben nem igazán volt rá alkalmad. Partiról partira, rendezvények meg azok a nyomorult céges izék - Ingattam a fejem rosszallóan. - Most már itt is csend van - Folytattam halkan az egyoldalú beszélgetést. - Végre elment az a világi vadparaszt - Morogtam, a nevelőapámra célozva. - Havonta utal nekem egy kisebb vagyont, csakhogy ne kelljen velem foglalkoznia - Elmosolyodtam, miközben apró köröket rajzoltam a kőre. - Ki tudom fizetni a lakást, van elég kajára és mindenre, ráadásul ott a saját fizetésem is. Ha akarnék, azonnal elmehetnék a Bahamákra - Felnevettem, hiszen ez tényleg így volt. - De hiányzol.

Fellöktem magam a támaszkodásomból és felemeltem a tekintetem a sírról, amikor a látószögembe ért egy alak. Az volt az első pillanat, hogy láttam őt. Fekete nadrág, fekete póló, fekete bőrdzseki, bakancs és tetoválások ott, ahol még látszott a bőre. Tipikus, ijesztő rossz fiúnak nézett ki, mégis vonzó volt a maga módján. Erős arcélek és igéző szemek tarkították a fehér bőrét, amit még inkább sápadtnak mutatott a teljesen fekete felszerelés. Rám nézett és zsebre dugott kezekkel csak állt. Nem volt közel, de nem is volt nagyon messze, talán pár méterre lehetett tőlem. Nem szólt semmit, csak bámult egy ideig, aztán egy féloldalas mosolyt villantott. Nyeltem egyet, mert nem igazán bizalomgerjesztő eleve egyedül lenni egy temetőben, de így, hogy egy teljesen feketébe öltözött, mosolygós, kitetovált fazon pont engem nézzen és velem szemben megállva bámuljon, libabőrkeltő volt. Leszegtem a fejem és a kezemben lévő követ megszorítottam, mielőtt újra felnéztem volna. De akkor már nem volt sehol. Körbenéztem, de sehol nem láttam már őt, pedig nem igazán volt hová elbújni. A távolban volt egy kisebb erdő, de odáig képtelenség, hogy elfutott volna ennyi idő alatt. Máskülönben csak a tarka sírok emelkedtek mindenhol, és minden magányos volt. Lehet, hogy csak képzelődtem? Eléggé lestrapált az elmúlt hónap, a sok sírás, a kevés evés és az alváshiány. Megráztam a fejem és megdörzsöltem a szemem.

- Megyek, anya - Sóhajtottam. - Azt hiszem, tényleg aludnom kellene.

Megpaskoltam a sírkövét és egy halvány mosollyal elhagytam a helyet. Időközben még ide-oda mozgattam a fejem, hátha megpillantom az alakot és futnom kellene, de a temető üres volt.