Pokoli játszma /KwonJiYong-GDRAGON/

5.

Összehúztam magamon a sötétbarna vászon kabátomat, amit már rég le kellett volna cserélnem egy vastagabb darabra, de mindig elfelejtettem. A késő őszi időjárás már jócskán hozta a hideg szeleket és az esős, hűvös, nyálkás időt, ami nem volt éppen egy leányálom a vékony bundába tekert testemnek. Főleg nem úgy, hogy eleve liba bőröztem már, amikor beléptem a temetőbe, hiszen nem volt egy jó érzést sugalló, nyugtató hely. 

Ismét leguggoltam a sír mellé és sóhajtottam egyet, ahogy a virágokra néztem. Két napja tettem friss csokrot a kőbe vájt vázába és már megint úgy nézett ki az összes virág, mintha hetek óta nem járt volna itt senki, nem gondozná a sírt egy lélek sem. Letettem a friss virágköteget a sírra és kicseréltem a régivel. Friss vizet töltöttem rá, aztán sietős léptekkel a hatalmas komposztáló felé haladtam, hogy kidobjam az elhervadt, büdös virágot, amit a kezemben lógattam. 

Sóhajtottam egy újabbat és lesöpörtem a sírkő tetejéről pár falevelet meg botot, amit a szél hozott oda, hogy bekoszolja édesanyám nyughelyét. 

- Eszed a virágokat, anya? - Csóváltam a fejem rosszallóan, de halványan mosolyogva. - Tudom, hogy szeretted őket, de minden nap cserélem.

Pár másodpercig csak bámultam az újonnan felállított, díszes csokrot, ami a sírkő közepén állt. Sárga és fehér virágok váltakoztak a körben, körülvéve zöld levelekkel és páfrányokkal, hogy egyben tartsák a csokrot. Félrebiccentettem a fejem és felnéztem a pár sírral arrébb felállított, központi szoborra, ami egy hatalmas kőnégyzeten álló angyalt mutatott. Kezei összefonva markolták egymást, hogy imádkozzon a temető lakosaiért, hosszú ruhája elegánsan mutatott rajta, mégis valahogy régies, szakadt kinézetet biztosított neki. Hosszú haját hátrafogva mintázták meg, hogy a lehajtott feje miatt az arcába ne hulljanak a tincsek. 

- Te vigyázol mindenkire, hm? - Szuggeráltam továbbra is a szobrot. - Nehéz meló?

Sóhajtottam egyet és karba fontam magam előtt a kezeimet, hogy egyrészt védjem magam az egyre hidegebb időtől, ami mindig akkor hűl le, amikor itt vagyok, másrészt pedig már nem tudtam mit kezdeni a végtagjaimmal.

- Te hallasz mindenkit? - Intéztem a további mondandómat is az angyal felé. - Te közvetítesz nekik vagy te se hallasz?

- Komolyan? - Hangzott fel egy mély hang a hátam mögül.

Megugrottam ijedtemben és azonnal hátra fordultam, hogy megnézzem, ki ijesztett rám és hogy biztonságosabban érezzem magam vele szemben, mint neki háttal. A szívem hatalmasakat kalapált a rémület miatt és lehunytam a szemem, ahogy egy jó nagy levegőt vettem. A szívemre tettem a kezem és megingattam a fejem.

- Mit keresel már megint itt? - Szűrtem a fogaim között a nem éppen kedves kérdést.

Ismételten az a Kwon JiYong szerzet állt előttem, aki az elmúlt hetekben is folyamatosan itt volt, amikor anyát látogattam. Már mertem tegezni és egyre kevésbé tartottam tőle, hiszen nem tűnt nagyon ártó léleknek. Persze elég ijesztő külseje volt a maga fekete, bőrszerkós kinézetével, a sötét hajával és azzal a megmagyarázhatatlanul durva tekintettel, amit mindig kaptam tőle. A tetoválásai sem dobtak túl sokat a bizalmam elnyerése érdekében, de nem külsőről ítélkezem. Nem beszélt sokat, szinte csak magát ismételte folyamatosan, hogy anya nem hall, fölöslegesen cséplem a számat itt, na meg egy-egy plusz mondatot, mielőtt vagy eltűnt volna a semmibe-gőzöm, sem volt, hogy lehet olyan gyors-, vagy pedig én hagytam ott, hogy végre hazamenjek.

JiYong megvonta a vállát és lenézett édesanyám sírjára, majd fel az angyalszoborra, amit eddig csodáltam. 

- Neked is szia, Yuri - Köszönt mély és reszketeg hangon, mint akinek több évnyi alkoholizmus és dohányfüst keserítette meg a tüdejét. 

Megnyaltam a számat és szorosabban fontam össze a karjaimat magam előtt, hogy ezzel is biztonságban érezzem magam. Visszafordultam a sír felé és vettem egy mély levegőt, amit aztán lassan, egyenletesen fújtam ki a tüdőmből. A férfi tett egy lépést oldalra, aztán egy következő lépéssel már mellettem is volt. Nem fordítottam felé a fejem, csak a szemem sarkából pillantottam oda egyszer.

- Mit szeretnél, JiYong? - Kérdeztem halkan, meglepően nyugodt hangszínnel, mintha csak egy régi baráthoz beszélnék.

- Komolyan azt hitted, hogy egy kőtömb hallani fog? - Biccentett a fejével az előttünk lévő angyalszobor felé.

Hangsúlya elárulta, hogy nem nagyon rajong ezekért a dolgokért, szinte köpte a szavakat, ahogy a "kőtömbre" nézett. Megingattam a fejem és sóhajtottam egyet.

- Miért ne beszélhetnék anyához? - Kérdeztem meg unottan.

- Nem hozzá beszélsz, csak magadhoz - Közölte semleges hangszínnel, annyira nemtörődömül, ami már szinte lehetetlen volt. 

- Tudom, oké? - Lehunytam a szemeimet és megcsóváltam a fejem, mert már kicsit kezdett zavarni a jelenléte. - Akkor is jó beszélni hozzá.

- De nem hozzá...

- Tudom, hogy nem hozzá beszélek - Szakítottam félbe idegesen. 

Vettem egy nagy levegőt ismételten és az egyik kezemet felemelve lassan megdörzsöltem az orrnyergemet.

- De akkor is jól esik, oké? - Morogtam a föld felé, hogy a lehető legkevesebb méreg jöjjön ki a számon.

JiYong megvonta a vállát és zsebre vágta a kezeit.

- Nem érdekel, mit csinálsz - Közölte velem.

- Akkor minek vagy itt folyton, hogy megmondd, mit tegyek? - Vontam fel a szemöldököm kérdőn, miközben felé fordultam.

A férfi is felém mozdította a fejét, így lassan kaphattam képet arról, amint az erős arcélei lassan elfordulnak és a sötét, merev tekintete veszi át a helyét, amik szinte úgy éreztem, hogy a lelkembe láttak. Pislogott párat, miközben nem szólalt meg, csak szigorúan tartotta a szemkontaktust velem, én pedig igyekeztem állni azt és nem elkapni a fejem ijedtemben. 

- Nem azért vagyok itt - Szólalt meg végül. - Csak gondoltam elmondom, hogy feleslegesen csacsogsz.

Értetlenül grimaszoltam és megingattam a fejem. Annyiban hagytam ezt a beszélgetős dolgot, úgy láttam, hogy fölöslegesen vitáznék vele, úgysem enged a saját gondolataiból.

- Akkor mégis minek vagy itt? - Kérdeztem sóhajtva ismét most, hogy megtudtam, nem amiatt, hogy dirigáljon nekem.

JiYong egy rémes, féloldalas, nem éppen bizalomgerjesztő félmosolyra húzta a száját, majd megnyalta azt, mielőtt válaszra nyitotta volna a telt ajkait.

- Azt egyenlőre nem kell tudnod - Tájékoztatott olyan mély hangon, ami mintha a pokolból jött volna fel.

Nyeltem egyet, nem tudtam mire vélni ezt az egészet, de nem foglalkoztam vele. Úgy gondoltam, hogy ez valami olcsó kis rémisztgetős játék a számáról, amit minden idegennel eljátszik, aki egyedül járkál a temetőben.