Pokoli játszma /KwonJiYong-GDRAGON/

4.

Ezúttal körültekintő voltam és a táskámban egy nagy borsspray lapult. Amint beléptem a temető ajtaján, a szemem jobbra-balra járt szüntelenül, hátha megpillantom azt a beteg férfit. Gőzöm sem volt, hogy ki az és mit akar tőlem. Lehet, hogy csak egy elmebajos felnőtt, akinek az a hobbija, hogy a reménykedő lelkeket letörje olyan beszólásokkal, amiket nekem is mondott tegnap. Nagyot sóhajtottam, ahogy a megfelelő sír elé értem. Leguggoltam és szemügyre vettem a virágokat a márvány mintás kőlapba fúrt vázában. Még éppen, hogy éltek, ők is az itt fekvők világába igyekeztek sietősen, hogy ne kelljen többet itt rostokolniuk. Megmarkoltam a fonnyadt csokrot és a pár méterrel odébb lévő, hatalmas gyűjtőbe hajítottam azt. Leporoltam a kezem és visszafordultam a sírhoz. Megtorpantam, ahogy már a kő előtt állt az a rejtélyes idegen. Kikerekedtek a szemeim és a szívem akkorát vert, hogy szinte éreztem az összes bordámat, ahogy kinyomta a hatalmas szívverés. Szinte automatikusan remegni kezdett a lábam és a kezem is, mintha csak az egyik pillanatról a másikra legalább tíz fokot hűlt volna a levegő. Hosszú léptekkel indultam meg visszafelé, miközben a táskámban lévő, aprócska, de hasznos ijesztő spray után nyúltam. A tenyeremben tartottam, ahogy visszaértem a sírhoz, ahogy amikor csak szükségem van rá, elő tudjam húzni azonnal.

- Mit keres már megint itt? - Morogtam idegesen, hiszen nagyon bosszantott az ott léte, mégis reszketegen, ahogy mégiscsak féltem egy kicsit tőle, hiszen fogalmam sem volt arról, miféle szerzet.

A férfi nyugodtan, kényelmesen fordult felém. Kezei ismételten zsebre téve nyugodtak a sötét farmerében, Haja megint csak fura összevisszaságban mutatkozott, ami annyira rendezettnek tűnt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy naponta hatszor csinálja meg vagy már hat napja nem tett vele semmit. Szemei sötéten meredtek rám, ismételten azzal a szikrázó, koromsötét tekintettel, amitől inkább hátráltam egy fél lépést, továbbra sem engedve ki az ujjaim közül a fegyverem.

- Ott vagyok, ahol akarok - Közölte mély és ellentmondást nem tűrő hangon. 

Hangszíne olyan volt, mintha egy gyönyörű, nyugtató lemezt tettem volna fel játszani a legsátánibb kacajjal és fenyegetéssel keverve. Zavarba ejtően érthetetlen volt, amit éreztem és hallottam. Nyeltem egyet és mindent beleadtam, hogy magabiztosnak mutassam magam, de ez nem igazán jött össze.

- És ez miért az én anyám sírjánál van? - Kérdeztem rá, hiszen máshol nem láttam még soha, csak ott. - Ismerte őt? Vagy talán azt hiszi, hogy elér valamit azzal, hogy úgy tesz, mintha érdekelné? Mert közlöm, hogy a nevelőapám...

- Ki a franc a te nevelőapád? - Vont vállat lezserül és annyira 'letojom' módon, hogy elakadt a szavam.

Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de rögtön be is csuktam, ahogy nem tudtam, mégis mit. Annyit gondolkodtam rajta, hogy mégis ki a franc lehet ez az alak, akit már hetek óta látok a sírnál és a temetőben leskelődni rám, anélkül, hogy ismerném őt és bármit is mondana. Végül arra jutottam, hogy csakis egy elmeháborodott valaki lehet, aki azt hiszi, hogy azzal bevágódhat nálam, hogy látogatja anyám sírját, én majd elmondom a nevelőapámnak, aki majd szépen megveregeti a buksiját és milliókkal jutalmazza, mert kedves. De ha nem? Akkor mégis ki ez?

- Nem ismeri a nevelőapámat? - Hebegtem végül megrökönyödve.

- Nem - Felelt közönyösen.

- Akkor miért látogatja a sírt? - Néztem rá édesanyám nevére a kövön, majd vissza a férfira.

- Ki mondta, hogy a sírt látogatom? - Vonta fel egy pillanatra a szemöldökét.

Értetlenül bámultam rá, hiszen nem tudtam, mégis mit mondhatnék. Nem a sírt? Akkor csak bolyong és néha megáll egy-egy kőnél, én meg pont akkor jövök, amikor az anyáménál tart? A férfi, gondolom látva a tanácstalanságomat, teljes testével felém fordult és a bal lábára helyezte a testsúlyát. Én teljes testemben megmerevedtem, ahogy ezzel az aprócska fordulattal is közelebb került hozzám, bár még így is volt közöttünk legalább egy méter.

- Hallottam, hogy folyamatosan beszélsz hozzá - Bökött a fejével a sír felé, miközben szigorúan állta a tekintetemet, amit én reszkető pillákkal tartottam csak, gyengén, minél jobban akarva, hogy ne nézzen rám.

A hideg futkosott rajtam azoktól a szemektől és az ábrázatától.

- Mondtam, hogy nem hall téged - Tájékoztatott megint. - De még mindig beszélsz hozzá.

Nyeltem egyet és összeráncoltam a homlokomat.

- Maga hallgatja, amikor itt vagyok? - Háborodtam fel egy kicsit, hiszen olyan személyes tapasztalatokat is elárultam itt édesanyámnak, amikor azt hittem, hogy egyedül vagyok, amit senki fülének nem ajánlottam.

- Van jobb dolgom is, mint hallgatni az emberek piti kis sérelmeit és bajait - Köpte a szavakat sértőn, mégis annyira határozottan, mintha csak egy beszédet tartana. - De csak te szoktál itt beszélni, ezért akaratlanul is hallom a csendben. Mások csak jönnek, virágot cserélnek és mennek. 

- Követ engem? - Váltottam át én is szigorú arckifejezésbe, ahogy a méreg egyre jobban elöntötte az agyamat és a félelmet egyre inkább elnyomta. - Leskelődik utánam?

A férfi nevetett egyet halkan és megingatta a fejét, mielőtt újból a baljós ábrázata át nem vette volna a fő szerepet az arcán.

- Szerinted ez a legjobb dolgom? - Kérdezte.

Megvontam a vállam és megnyaltam a számat, mielőtt feleltem volna.

- Nem ismerem magát - Közöltem a tényeket. - Honnan tudnám, hogy mi a dolga?

- Igaz is - Biccentett egyet mereven és tett felém egy lépést. - Bunkó voltam. 

Egy féloldalas mosoly jelent meg az arcán és egy aprócskát hajolt, ahogy felém nyújtotta a jobb kezét, amint kiszedte a zsebéből.

- Kwon JiYong - Mutatkozott be végre az ismeretlen.

Lenéztem a felém nyújtott nagy tenyérre és hosszú, vékony ujjakra, amik bár először erőtlennek tűnnek, mégis olyan érzést keltett bennem, hogy akármikor szét tudna roppantani egy vasajtót három ujjal, ha akarna. Nyeltem egyet és felnéztem a férfira, aki ugyanolyan kifejezéstelen, ijesztő arcot vágott, ahogy eddig is. Lassan megemeltem a saját kezemet is és óvatosan az ő tenyerébe csúsztattam a sajátomat.

- Park Yuri - Mondtam én is a nevemet, hogy mégse legyen bunkó.

JiYong halványan megszorította a kezemet, udvariasan figyelve, hogy egy törött csontom se legyen és rázott egyet a kacsómon. Élesen beszívtam a levegőt és egyszerűen nem mertem levenni róla a szememet most, hogy ilyen közelségbe kerültünk. A kis spray kicsúszott az ujjaim közül, ahogy a kézfogás miatt elő kellett varázsolnom a kezem, így kénytelen voltam mereven figyelni minden apró rezdülését. Félelemkeltő volt, mégis udvarias. Nagyon fura.