Rengeteg barátom van, népszerű vagyok és minden buliban részt veszek. De mindennek semmi értelme, ha nincs kihez hazamennem, ha nincsenek olyan barátaim, akik tényleg közel állnak hozzám és az igazi gondjaimat meg tudom beszélni. És ekkor jött ő, a...
- Nem tudom, hogy ki volt az, anya - Sóhajtottam, ahogy ismételten megszólítottam a sírban fekvő szülőmet.
Közben magam előtt forgattam a csuklómat, hogy a nemrégiben szerzett ékszert nézegessem. A gyér napsütésben éppen, hogy megcsillantak a tiszta, fényes gyöngyök, már inkább a szürke égbolt volt a jellemző a napokban, ami inkább még sötétebbé és jellemtelenné tették az amúgy is fekete karkötőt.
- Egyszer csak ott volt az asztalon - Folytattam, miközben egy másodpercre sem vettem le a szemem a kis ékszerről. - Cím és név nélkül.
-Már megint magadban beszélsz - Hangzott fel a mára már ismerőssé vált, mély hang.
Leeresztettem a kezemet és felnéztem az előttem álló férfira. Ahogy általában, most is fekete kabát és fekete farmer volt rajta, sötétkék pólóval és az elegánsan sportos bakancsával. Haja semmit nem változott, ugyanúgy kócosan, rendezett-rendezetlenül lógott a szemébe és a homlokára, ahogy mindig. Szemei szigorúan, ijesztően néztek rám, ahogy eddig is, ezért már szinte kezdtem hozzá szokni és ha kicsit is lágyult a tekintete, akkor már furcsállottam a dolgot.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Mit érdekel az téged? - Morogtam rá, ahogy felnéztem a guggoló pozíciómból az előttem magasodó férfira.
Megvonta a vállát és tett felém egy lépést. Háttal fordult nekem, aztán ő is szép lassan leereszkedett hozzám. Először leguggolt, majd lassan a fenekére huppant és leült a hideg kőre, ami még a sír körül terült el, mint a talapzata. Felhúzta a lábait és két kezét a térdeire tette, hogy ott lógassa őket kényelmesen. Rám nézett, de arca meg sem rebbent. Arcéle ugyanolyan feszes és éles maradt, szája egy halvány mozdulat nélkül állt, szemei rebbenés nélkül meredtek rám. Olyan volt, akár egy pár pillanatra kimerevített kép. Hirtelen elszakította a tekintetét az enyémből és a kezemre nézett, aztán biccentett is a fejével a csuklóm felé.
- Megvédett már? - Szólalt meg végül.
Felvontam a szemöldököm és követtem a tekintetét, hogy mégis miről beszél. Megemeltem a kezemet, amin ott lifegett a karkötő. Visszanéztem a férfira, aki még mindig a kezemet nézte, de alig pár pillanat múlva rám nézett, ahogy én is csak csendben bámultam rá, értetlenül. Kérdőn megemelte a szemöldökét, jelezve nekem, hogy bökjem már ki, amit akarok.
- Tudod a jelentését? - Ráztam meg egy kicsit a kezemet, hogy halk, csörgő hangot adjon ki az ékszer, ahogy a gyöngyök összekoccantak.
JiYong csak bólintott.
- Nagy kockázat olyan dolgot ajándékozni, aminek nem ismered a jelentését - Közölte közönyös hangon.
- Ajándékozni? - Kérdeztem vissza a mondat azon részére, ami megütötte a fülemet. - Ezt te küldted?
JiYong rám emelte a szemeit az ékszerről és szikrázó szemekkel nézett rám.
- Talán gond? - Kérdezte olyan erős hangsúllyal, amire ha a rossz választ adod, akkor a halál fenyegethet.
- Nem - Ingattam a fejem zavartan és kissé ijedten a hallott hangra. - Honnan tudod, hogy hol dolgozom?
Mégis meg kellett kérdeznem, hiszen tudtom szerint nem esett szó arról, hogy mégis hol a munkahelyem vagy hol lakom, esetleg még a környék is titok számára. A nevemen kívül semmit sem tudott rólam, csak azt, hogy ez itt az anyám, aki itt fekszik. Ennyi.
JiYong egy apró mosolyra húzta a száját, de nem nézett rám, csak maga elé bámult.
- Elég sok dolgot tudok - Mondta egyszerűen, mintha csak a nevét mondta volna el nekem. - Ráadásul egy ilyen nagy cég senki előtt nem titok. Sem a hely, sem a cím, sem pedig a főnök.
A mondata végén végre rám nézett és a tekintete elárulta, hogy ha lehet, akkor jobb lenne hinni neki és fogjam be, ne kérdezősködjek. A mosolya ellenére rideg és rémisztő szemekkel meredt rám. Nyeltem egyet és elszakítottam a tekintetem az övétől, ahogy képtelennek éreztem magam rá, hogy tovább tudjam tartani a szemkontaktust. Csak szimplán és sután bólintottam egyet és annyiban hagytam.
- Szóval? - Kérdezte újra. - Voltak gonoszok, akiket elűzött?
Halványan elmosolyodtam és megingattam a fejem.
- Ez csak egy buta szimbólum - Vontam vállat. - Azt is elhiszik az emberek, hogy halál után van még élet.
Sóhajtottam egyet és a karkötőn lévő kis jelet szuggeráltam.
- Te nem hiszel benne? - Kérdezett rá JiYong.
Megingattam a fejem.
- Te igen? - Kérdeztem vissza egy halvány mosollyal, hiszen nem is tudtam, hogy mit gondoljak róla.
Annyira reálisnak tűnt, mégis megfejthetetlennek. Nem tudhattam, hogy azért jár a temetőbe, mert hisz ebben vagy egyszerűen csak rám akaszkodott.
- Hm - Bólintott. - Elég sokan vagyunk.
- Akik hisznek ebben? - Fordultam felé felvont szemöldökkel, ahogy bizonyítékot adott rá, hogy ő hisz benne.
- Akik élnek a halál után - Helyesbített.
Még magasabbra szökött a szemöldököm, szinte már a homlokomat is kettévágta meglepődöttségemben.
- Vagyunk? - Kérdeztem rá a többesszámra, megpróbálva nem mosolyogni hitetlenségemben. - Ezek szerint te is meghaltál?
- Nem - Ingatta a fejét egy halvány mosollyal.
Bólintottam és elkönyveltem egy buta tréfának. Nem számítottam arra a mondatra, ami ezután fog kijönni a száján és hirtelen azt sem tudtam, hogy sikítva fussak vagy sírva nevessek rajta. Leginkább csak megdermedve ültem ott, hitetlenül, ráncolt szemöldökkel.
- Én már ilyennek születtem - Közölte JiYong nyugodt hangsúllyal.
