Forbidden love (BTS Jikook fanfiction) BEFEJEZETT

Jikook 67. fejezet (Úgy, mint régen)

*Jimin szemszöge*

"Látom Jungkookot. A levegőben lévő repülőgépen ül és ide-oda kapkodja a tekintetét. Érzem, hogy nyugtalan. A tenyere izzad, a szíve egyenletlenül ver és mélyeket sóhajt. Fél. Egyszer csak, minden elsötétül. Legközelebb már magamat látom kívülről. A földön fekszem. Körülöttem törmelékek hevernek szanaszét. Füst szag terjeng a levegőben. Körülnézek. Itt-ott lángok csapnak fel. Szemem folyamatosan pásztázza a területet, mígnem tekintetem meg nem akad valamin. Lassan közelítek felé, de nem látom tisztán, hogy mi az, mert a sűrű füst, gátolja a látásomat. Egyszer csak a füst semmivé lesz és megpillantom Jungkookot a földön. Ijedtemben felsikkantok és a kezemet a szám elé kapom. Odafutok hozzá és letérdelek mellé. Szemei csukva vannak, ajkai elválnak egymástól, teste tehetetlenül hever, és mellkasa sem emelkedik. Felemelem a fejét és fájó szívvel nézem élettelen arcát. Szemeim égni kezdenek és könnyeim lecsorognak arcomon. Magamhoz húzom a fejét, megcsókolom homlokát és zokogni kezdek. "Szeretlek."-zokogom elhaló hangon."

Zihálva ébredtem fel. Arcom nedves volt a könnyeimtől, a szívem pedig, sebesen vert. Alvópólóm mellkasomra tapadt az izzadtságtól.

Aish, megint rémálmom volt. Igaz, ez nem újdonság. Az elmúlt egy hétben szinte minden nap álmodtam valami szörnyűséget. Mivel nemrég beszéltem Jungkookal telefonon, azt hittem, hogy abbamaradnak, de tévedtem.

Ránéztem a telefonomra. Hajnali három óra volt. Sóhajtottam egyet és kezeimbe temetkeztem. Hiába hallhattam Jungkook hangját, a hiánya ugyanúgy emésztett, mint eddig. Hiányzik. Piszkosul hiányzik. Újra hallani akarom a nevetését és a hangját. Tudni akarom, hogy mit csinál és hogy, hogy van. Önzőség lenne hajnali háromkor felhívni? Szükségem van arra, hogy beszéljek vele.

Habár, ha most felhívnám, Hobit is felkelteném. Azt pedig, nem akarom. Ennek hatására, inkább elvetettem az ötletet és megpróbáltam visszaaludni.

Leoltottam a lámpát és betakaróztam. Éppen le akartam tenni a párnára a fejemet, amikor nyílott a szobám ajtaja. Yoongi feje bukkant elő az ajtó mögül.

-Alszol már?-suttogta, majd be akarta csukni maga mögött az ajtót, de szóltam neki.

-Várj! Nem alszom.-mondtam.

-Ja, azt hittem.-mondta, majd becsukta az ajtót és leült az ágyam szélére.-Átjöttem, mert hallottam, hogy sírsz. Minden oké?-kérdezte, miközben simogatni kezdte a karomat.

-Álmodtam.

-Megint rémálmaid vannak?

-Inkább még mindig.

-Miről álmodtál?

-Azt álmodtam, hogy Jungkook egy repülőn utazott, lezuhant és meghalt.-sütöttem le szemeimet.-Hyung, ezek az álmok, annyira valósághűek. Félek, hogy az egyik valóra fog válni.

-Nem fog. Ezeket az álmokat az agyad kreálja, mert napközben is folyton rossz dolgokon agyalsz. Az álmok az érzéseinket, gondolatainkat, vágyainkat fejezik ki, csak eltúlozva. Nincs mitől félned. Legalább is, ami az álmokat illeti. Én a helyedben, azoktól a dolgoktól félnék, amiken napközben gondolkodsz.

-Ezt meg hogy érted?

-Jungkook teljesen kikészít téged. Lelki beteg vagy, teljesen depressziós. Lecsúsztál miatta, Jimin. Gondold végig! Nem mozdulsz ki a szobádból, nem eszel rendesen, kerülsz minket. Ez így nem mehet sokáig! Értem én, hogy szereted és fáj, hogy elhagyott, mindkét értelemben, de nem teheted tönkre magadat miatta! Rajta kívül is van élet.

-Számomra nincs.

-Ez nem igaz. Van családod, munkahelyed, rajongóid és magadat se hanyagold el! Mikor vettél magadnak utoljára egy ruhát? Vagy mikor ültél be egy kajáldába, hogy egyél egy jót? Ezer éve. Élned kell az életedet, mert az nem csak Jungkookról szól!-mondta hyung, majd megindult az ajtó felé.