Forbidden love (BTS Jikook fanfiction) BEFEJEZETT

Jikook 1.fejezet (Apró öröm)

*Jimin szemszöge*

Mikor hazaértem, a dorm üres volt. Ledobtam a kanapéra a táskámat és kaja után néztem a konyhában, amíg a többiek a dolgukat intézték.

Fogalmam sem volt, hogy mikor fognak hazaérni, így ráérősen kanalaztam az ételt a lábasból a tányéromra, ami megmaradt a tegnapi ebédből.

Leültem az asztalhoz és falatozni kezdtem. Furcsa volt egyedül ülni az asztalnál, megszoktam már a nagy nyüzsgést evés közben.

Mikor úgy éreztem, tele vagyok, bementem Hope-val közös szobánkba, elterültem az ágyamon, és bámulni kezdtem a mennyezetet. A héten ez volt az első szabad, nyugodt percem, amit relaxálással tölthettem.

Agyam fokozatos kikapcsolását a bejárati ajtó csapódása törte meg. Szipogást és egyre erősödő sírás hangokat hallottam. Felültem az ágyon.

-Nam...hüp...joon? Jimin? Suga, itt...hüp...hon vagytok?-hallottam Jungkook keserves, segítségéért kiáltó hangját.

-A szobámban vagyok.-szóltam ki neki aggódva.

Benyitott az ajtón és leborult az ágyamra, mellém. Nagyon megijedtem, mert Kookie talán még soha nem sírt így. Arcát a párnámba temette és így szólt:

-Jaj, hyung!-szipogott bele a párnába.

-Kookie, mi a baj? Megrémítesz.

Nem válaszolt, csak tovább potyogtatta könnyeit.

-Kook, meséld el mi történt!-kérleltem őt.

De hiába. Csak sírt, és nem foglalkozott mással.

-Hogy segítsek így?-kérdeztem.

Nem mondott semmit, csak felemelte a párnámból az arcát, és magához fogott, mire simogatni, cirógatni kezdtem fejét és arcát. Percekig így feküdtünk. Mozdulatlanul.

Úgy bújt hozzám, mint egy törékeny gyermek az édesanyjához. Átfogta a derekamat, és erősen magához szorított. Elképzelni sem tudtam, hogy mi bánthatta ennyire. Nem akartam tovább faggatni, megakartam várni, hogy megnyugodjon.

Mikor már nem hallottam szipogását, így szóltam:

-Jungkook?-szólongattam a hátát löködve.

Nem jött válasz. Ekkor tűnt fel, hogy egy ideje egyenletesen veszi a levegőt és hortyog kicsit. Elaludt. Nem zavart a helyzet, hiszen jól esett, hogy a sebezhető kis maknae az én karjaimban talál megnyugvást. Általában én bújok oda hozzá, akkor is ellök magától. Úgyhogy, eszem ágában sem volt felébreszteni. És hogy ez ne történjen meg, a leglassabb mozdulatokkal vettem kezembe az éjjeliszekrényemen heverő távirányítót. Bekapcsoltam a TV-t, hogy elüssem valamivel az időt. Nem igazán tudtam volna elaludni, vigyáztam a maknaemra. Szerencsére, nem ébredt fel a TV hangjára.

Nagyjából másfél órája néztem a műsorokat, melyek annyira nem kötöttek le, hogy szemeim már csukódni kezdtek, amikor arra riadtam fel, hogy valaki a vállamat löködi.

-Hyung! Hyung!-nyöszörögte a maknae.

-Mmm...mi van?-dörmögtem álmosan.

-Hihi, elaludtam.-kuncogott vörös, kisírt szemekkel.

-Észrevettem.

-Bocsi, hyung.-húzta fel lábait törökülésbe.-Nem akartalak fenntartani vagy zavarni.

-Nem zavartál.

-Azt sem tudom, hogyan aludtam el.-nézett rám kérdőn.

-Ööö...az úgy volt, hogy sírtál, én pedig nyugtatni kezdtelek, de egyszer csak bedobtad a szunyát.