Forbidden love (BTS Jikook fanfiction) BEFEJEZETT

Jikook 69.fejezet (Többé nem engedlek el) +18

*Jungkook szemszöge*

Két hét telt el azóta, hogy Minjun majdnem...aish, kimondani sem tudom...majdnem bántotta Jimint. Mindenkit szörnyen megviseltek a történtek. Nem csak Jimint, a többi tagot is. Ledöbbentek, amikor megtudták, hogy Minjun majdnem...megtette azt a rémtettet. Sok mindent feltételeztem arról a patkányról, de ezt azért nem.

Azóta nem hallottunk Minjunról, még csak dolgozni sem ment be. Remélem azért, mert szégyelli a pofáját vagy, mert fél, hogy félholtra verem, ha meglátom. Gyűlölöm őt. Számomra nem is ember az ilyen. Mondtam Jiminnek, hogy jelentsük fel, de ő nem akarta. El akarja kerülni a nyilvánosságot vagy, hogy bárki megtudja, ugyanis senki sem tud az esetről, csak mi heten. Pedig megérdemelné az a rohadék, hogy dutyiba kerüljön. Annyiból viszont, igaza van Chimnek, hogy hatalmas botrány lenne belőle. Több szempontból is.

Jimin úgy viselkedett az elmúlt két hétben, mintha tegnap történt volna az eset. Ugyanolyan zárkózott, csendes és szomorú, mint akkor, amikor még friss volt a dolog. Nem tudta feldolgozni. Valahol meg is értem, de pokoli végignézni, ahogy Jimin nap, mint nap szenved amiatt a köcsög miatt.

Folyamatosan düh és bosszúvágy ég bennem. Revansot akarok venni Minjunon. Azt akarom, hogy úgy fájjon neki, ahogy nekem és Jiminnek fájt miatta. Amikor azonban rápillantok a fiúra, akit szeretek, és csak összekuporodva üldögél egymagában, némán, a pulcsija ujját gyűrögetve, a bosszú háttérbe szorul és csakis arra tudok gondolni, hogy nem akarom őt ilyennek látni és segítenem kell neki. Vissza akarom kapni a régi, mosolygós Jimint. Utálom, ha szomorú. Ha őt bántja valami, engem is bánt az a dolog.

Jimin lelkiállapotából kifolyólag, nem beszéltünk arról, hogy mi legyen kettőnkkel. Nagyon szeretnék újra vele lenni, de nem mertem felhozni a témát. Most túlságosan megterhelném ezzel. Ha tudnám, hogy újra egy pár vagyunk, biztos, hogy jobban mellette tudnék lenni, hiszen nem félnék attól, hogy ellök magától, ha megcsókolom vagy átölelem. Volt már rá példa; meg akartam ölelni, de eltolt magától. Ezért is gondoltam azt, hogy jobban örülne neki, ha úgy kezelném egyelőre, mint egy barátot. De nem igazán tudom, hogy hogyan viszonyuljak hozzá barátként. Hiszen ő nekem nem egy barát, mégis meg kell próbálnom úgy kezelni, mert valósággal fáj, amikor eltol magától, mert nem akarja, hogy megöleljem vagy, hogy hozzá érjek. Meg kell várnom, hogy ő tegye meg az első lépést. Amikor már készen áll. Szerencse, hogy a többiek is mindent megtesznek azért, hogy Jiminnek jobb kedve legyen. Legalább ők tudják barátként támogatni.

Hétfő van, másfél órája értünk haza a munkából. A fiúk elmentek kajálni egy étterembe, és mivel Jimin nem akart menni, így én itthon maradtam vele, hogy gondoskodjak róla. Mivel ma sem vitte túlzásba az evést, összeütöttem neki egy kis ennivalót. Gondosan megterítettem az étkezőasztalt és kellemes hangulatot varázsoltam, mintha egy étteremben lettünk volna. Az asztal közepére egy szál rózsát és egy gyertyát tettem. A tálaink mellé egy-egy kártyát helyeztem, amin a nevünk szerepel.

Izgatottan szaladtam Jiminnel közös szobám felé. Bekopogtam az ajtón, majd egy halk "gyere be" után, be is léptem.

Jimin az ágy tetején ült, a fején kapucnival és csak meredt a semmibe. A szürke, elnyűtt melegítőnadrágja volt rajta, mint mindig, amikor szomorú.

-Chim, nem vagy éhes?-kérdeztem.

-Nem.-válaszolta alig hallhatóan.

-Pedig kéne enned valamit.-ültem le vele szemben az ágyra, miközben a bokájára tettem a kezem.

Amint megérintettem, azonnal maga alá húzta a lábait. Elfelejtettem, hogy nem szereti, ha hozzáérek. De vajon miért csinálja ezt?

-Gyere! Csináltam kettőnknek vacsorát.-csalogattam.