BnHA Oneshot /Kérések zárva/

All might x Reader

(T/N) te neved

Tudjátok van az az érzés, amikor, ha meglátod a azíved a torkodban dobog, a tenyered izzad és hihetetlenül zavarban vagy. Ha nem akkor szólok, hogy ez a szerelem. De nem vágok bele a közepébe. Kezdem az elején.

Amikor a családommal elutaztam Amerikába szörnyű hibát követtem el. Egy hatalmas csata közepébe érkeztünk. Egy szőke hajú hős harcolt egy hatalmas gonosszal. Egy pillanatig csodálkozva néztem őket, de egy hatalmas törmelék zuhant rám. Egyik pillanatban még a sziklát nézem, a másikban két erős kéz tart. A szüleim sírva rohantak értem, de én csak a fiatal férfit figyelem. Több helyről is vérzett. És mivel édesanyámtől megörököltem a képességét a férfihoz léptem, aki eltolt az útból, de segíteni akartam neki.

- All might. - jött oda egy férfi. - Mit keres itt ez a gyerek? - Kérdezte.

Mindig is ravasz gyerek voltam így elértem, hogy az illető felemeljen. Viszont közel állt a hőshöz, akinek az arcához raktam a két kezemet és meggyógyítottam a sebeit és minden energiáját visszaadtam neki. Csodálkozva figyelt mindkét férfi, de én csak kiugrottam a férfi kezéből és anyához rohantam. Visszanéztem és a férfira mosolyogtam, aki le se vette rólam a szemét.

Azóta a pillanat óta nem tudtam kiverni a hőst a fejemből. Idő közben megjelent a másik képességem is, amit édesapámtól örököltem, ami nem volt más, mint a szél irányítása. Olyan akartam lenni, mint All might, ezért jelentkeztem az U.A.-ba, ahol ő is tanult.

Már az utolsó évemet húzom az iskolába és figyelem az energikus elsősöket. Még nem tudják milyen az élet. Viszont, ahogy figyeltem kifelé az ablakon valaki nekem jött én, pedig felkenődtem az üvegre.

- Nem tudsz figyelni? Az utamba vagy. - szólalt meg az egyik B osztályos. - Talán te akarsz hős lenni? - kérdezte és lökött egyet rajtam.

- Hagyj békén. - mondtam halkan.

- Nem hagylak. - lökött meg újra.

- Hagyjatok békén. Nem akarlak titeket bántani.

- TE? Bántani? Ugyan kérlek.

- Hagyjátok békén. - kapta el a kezét efy sárga öltönyös férfi én, pedig a szám elé kaptam a kezem. - Nem szép dolog egy ifjú hölgyet zaklatni. - mondta és elengedte a fiút, aki elrohant. Ott maradtunk kettesben a férfival.

Az arcomat vizsgálgatta én, pedig vöröslő fejjel csak annyit tudtam kibökni, hogy "Köszönöm."

- Azért vagyok itt, hogy segítsek. - mondta és elindult.

Kinyitottam az ablakot és kiálltam a párjányra.

- MIDORYA! - kiabáltam és leugrottam.
Az erőm segítségével pontisan a mosolygó fiú elé érkeztem.

- Szia (T/N)-chan.

- Találkoztam All might senseijel. Megmentett megint.

- Te tényleg szereted, igaz? - kérdezte sóhajtva.

- Már gyerekkorom óta. A ballagáson fogom neki elmondani.

- Bátor vagy.

- Dehogy is. Csak felkészültem a legroszabbra.

Lassan telt az idő. Egyre többször beszéltem All mighttal. Viszont amikor beléptem a tanáriba pont rosszkor tettem, hiszen éppen kinyitottam az ajtót, amikor a férfi szó szerint leeresztett. A papírokat kiejtettem a kezemből, amire a férfi is felfigyelt és ijedten nézett rám. Gyorsan oda lépett az ajtóhoz és bezárta mögöttem az ajtót

- Ne ijedj meg. Én még ettől ugyan az vagyok, aki eddig. - mondta, de én nem tudtam mit mondani.

A kezemet automatikusan az arcához emeltem és hozzá érintettem. És az erőm, amit már olyan régen nem használtam most újra rajta segített. A férfi fellélegzett, én pedig el vettem a kezemet.

- Nem fogok erről senkinek se beszélni. - Mondtam és elkezdtem összeszedni a papírokat. Leraktam a tanár asztalára és kimentem a tanáriból.

Ezek után nem beszéltem senseijel csak a ballagás reggelén. Sok sikert kívánt a ballagoknak, majd oda léptem hozzá. Kihivtam a folyosóra.

- Sensei emlékszik még arra az esetre Amerikában, amikor az óriás gonosz megtámadta az egyik várost? - kérdeztem.

- Még szép. Az volt az első ügyem, amit egyedül végeztem el. - mondta büszkén.

- Én voltam az a kislány. Emlészik? - kérdeztem, mire ellágyult a tekintete nekem, pedig hevesen dobogott a szívem.

- Igen. Emlékszem rád. De nem gondoltam,  hogy te voltál az, hiszen nem ez a képességed.

- Örököltem a szüleim erejét.

- Miért nem szóltál hamarabb?

- Mert nem találtam megfelelő alkalmat. De köszönöm, hogy megmentett. Hálás vagyok magának és azóta szeretem magát. Szerelemből. - mondtam és visszamentem a terembe, hiszen elkezdődött az ünnepség.

Boldog voltam, hogy végre elmondhattam neki, de így nem mertem a szemébe nézni. Éppen ezért maradtam utoljára, de amikor beléptem a terembe egy csokor hevert az asztalomon. Felvettem és megszagoltam.

- Szeretem. - mondtam, majd megnyikordult a tanári szék.

A szívem kihagyott egy ütemet, amikor megláttam az engem vizslátó All mightot. Felállt és elindult felém.

- Maga mit keres még itt?

- Téged vártalak.

- De minek?

- Mert nem adtam rendes választ a vallomásodra.

- Nem kell hagyja csak. Ne is foglalkozzon vele. - mondtam, de ő egy fél méterrel állt meg tőlem és megsimogatta a fejemet. Könnyimmel küszködve felnéztem rá. A keze az állam alá csúszott és felemelte a fejem. Közelebb lépett és megcsókolt.

- Gratulálok a sikeres évedhez. Mostantól nem vagy a diákom. Előrre léptetlek a társammá. - ölelt át.

- De miért?

- Te voltál az első, aki nem ijedt meg a csontos formámtól. És mivel meggyógyítottál folyamatosan téged figyeltelek. A szememnek nem tudtam parancsolni, mert a legnagyobb tömegben is téged keresett.

- All might...

- Hívj csak Toshinorinak. Mond ki kérlek. - Hajolt közelebb hozzám. - Hallani akarom tőled, (T/N).

- Toshinori. - mondtam vörös fejjel.

- Igen, (T/N)?

- Szeretlek. - mondtam és megcsókoltam.

- Én is szeretlek.