BnHA Oneshot /Kérések zárva/

Hawks x Reader

Csenge-san

Volt egy gyerekkori szerelmem. Vöröslő szárnyai voltak és mindig azt gondoltam, hogy milyen jó ember lesz belőle. Egy hős, aki megmenti az ártatlanokat. Úgy gondoltam, hogy nem baj, ha nem tud az érzéseimről, ezért nyugodt voltam, amikor elköltöztünk. Egyedül a hiánya az, ami szorongatott, hiszen eddig minden napot együtt töltöttünk. Mindent tudtunk egymásról, de az érzéseim mindig rejtve maradtak. Minden nap beszéltünk ezek után videochaten. Pontosan tudtuk kivel mi történik. Ezért nem tudtam őt elfelejteni sem. 

Viszont volt egy gyenge pillanatom. A barátaimmal elmentünk inni és ilyenkor mindent kimondok, amit gondolok. Eddig tartottam magam, ahhoz, hogy ilyenkor nem veszem fel neki a telefont és üzenetet sem küldök neki, de most ez nem sikerült. A piros gomb helyett a zöldet nyomtam meg. éppen ezért, mikor meghallottam a hangját ijedten pattantam fel az ágyamon és szembe néztem vele. Az ágyában feküdt és az arcomat vizslatta. A szívem hangosan dübörgött. Nem tudtam mit tehetnék. Az előbb panaszkodtam magam ki a legjobb barátomnak, hogy milyen hülye, mert nem veszi észre, hogy mit is érzek iránta. Csak természetesen kell viselkednem. 

 - Ha...

- Mennyit ittál? - kérdezte Keigo és ezzel a szavamba vágott.

- Semennyit se. - mondtam és kínosan elnevettem magam. 

- Hazudsz. Tegnap mondtad, hogy inni fogsz ma és nem fogod felvenni a telefont. Vagyis már alapjáraton többet ittál, mint kellett volna, mert felvetted nekem a telefont, amit amúgy ilyenkor nem szoktál, szóvaaal...?

- Bevallom. - mondtam és az érvelésétől megsemmisültem. - Többet ittam és véletlenül felvettem.

- Gondoltam. - mondta és feltámaszkodott az ágyon. Éreztem, hogy végig méri az arcom, de nem mondott semmit, csak elmosolyodott és visszadőlt. - Milyen napod volt? - kérdezte, ahogy mindig.

De most már volt. Tudtam, hogy nem kellett volna felvennem a telefont. Pontosan a következő mondatom miatt.

- Semmi érdekes. Csak elmeséltem a barátnőmnek, hogy mennyire vak vagy, hogy nem veszed észre, hogy mit érzek irántad. - ahogy kimondtam a kezemet a számhoz emeltem és agyaltam valami gyors mentésen, de ahogy figyeltem az arcát nem tudtam megállni. - Miért nem vetted észre ez alatt a hat év alatt, hogy végig szerelmes voltam beléd?

A kérdésre meg sem vártam a választ inkább eltereltem a választ és elmondtam neki, hogy a hétvégén hazarepülünk és ott is maradunk, mert anya ott kapott állást újra. Kínosan tereltem el a témát tudom, de nem akartam elveszíteni, mint barát, szóval mertem remélni, hogy elkönyveli részeges hülyeségnek. Azt hittem sikerült is, de ezek után nem is keresett. Minden este ott ültem a megszokott időpontban és vártam, de semmi. 

A szemeim feldagadtak a sírástól. Az egész repülőút azzal telt, hogy az orromat fújtam a sírás miatt. Anya mindenről tudott. tudta, hogy mit érzek és azt is tudta, hogy most miért sírok. Hiszen elvesztettem azt, aki számomra a legfontosabb az érzéseim miatt. És most a hazatérésemnél nem vár, majd ott, hiszen ő sosem tudta, hogy ilyenkor hogy álljon az emberekhez. Mindenkitől tartja a távolságot pontosan emiatt. De engem közel engedett. Azt hittem én különleges vagyok. Más. Valaki, aki fontos neki, de nem. A legjobb barátja voltam és elrontottam mindent az érzéseimmel. Soha többet nem lesz még valaki, aki ennyire fontos lesz nekem, mint Takami Keigo. És most mit csináltam? Elmondtam neki. Életem legnagyobb hibái közé sorolhatom az aznapi műveletem. 

Amikor leszálltunk a repülőről körbe se mertem nézni, mert tudtam, hogy nem lesz itt. Ennek ellenére anya izgatottan nézelődött, de neki is rá kellett jönnie, hogy nem jött el. Nem mondom, hogy nem kapott el a sírás újra, de már rámarkolta a tiszta zsebkendőkre a zsebemben. Éreztem, ahogyan anya magához húz, de nem mondott semmit. Tudtuk jól, hogy mi a baj és azt is, hogy az idő mindent enyhíteni fog. Azt is tudtam, hogy ő végig mellettem lesz. De ez nem segített semmit, mert őt akartam. 

Fáradtan estem bele az ágyamba. Kisírt szemeim tiszta vörösek voltak. Vettem egy mély levegőt és igyekeztem megnyugodni. Nem sírhatok mindig utána. Nem változtathatok most már semmin. Inkább fogtam magam és kifeküdtem az erkélyre, ahogyan eddig is tettem. Kicsiként mindig itt vártam, hogy jöjjön és együtt játszunk. De azóta eltelt hat év. Ő ezeket már régen elfelejtette, mert számára felesleges emlékek. Ezt utálom. Utálom, hogy minden kis dologról ő jut az eszembe. A hangja a nevetése, a szemei. Mindene annyira hiányzik. 

- Tudod mit nem értek (T/N)? Miért sírsz egy ilyen ember után, mint én? - hallottam meg a hangját, de teljesen lefagytam és nem tudtam merre keressem őt.

- Nem úgy lát téged mindenki, mint, ahogyan te látod magadat.

- Azért mert nem ismernek. Nem tudják igazán milyen vagyok. Nem tudják, hogy mennyire birtokló típus tudok lenni. - mondta, majd a tetőről lefordult és fölém kerekedett. 

- Nem az a lényeg, hanem, hogy belül milyen ember vagy. Az, hogy melyik arcodat mutatod nekem.  - a kezemmel végig simítottam az arcát, majd magamhoz húztam és megöleltem. - Annyira hiányoztál. Féltem attól, hogy elveszítelek az érzéseim miatt.

- Mi? - nézett rám aranyló szemeivel, majd elmosolyodott. - Akkor nem tartottam volna ki melletted ez alatt a hat év alatt, nem igaz? Gyengének hiszel.

- Dehogy hiszlek annak. Csak sose kezelted jól az ilyeneket. 

- Mert rád vártam. Fiatalabb vagy nálam, ezért nekem kellett okosnak és felelősség teljesnek lenni. - eltoltam magamtól és a szemébe néztem.

- Három évről beszélünk. Ugye tudod? - kérdeztem és próbáltam nem kinevetni, de halványan elmosolyodtam.

- Nekem már az is számít. - nevetett, majd a szemembe nézett. - Alig vártam, hogy hazagyere. Utálom ezeket telefonon megbeszélni, ezért arra vártam, hogy visszagyere. 

- Miről beszélsz?

- (T/N), tényleg nem érted? Én végig beléd voltam bolondulva. Nem tudtam mit tehetnék, ezért hallgattam és kerestem a társaságod. De te elmondtad, hogy szeretsz én, pedig megriadtam, hogy hamarabb kimondom mint kellene és akkor... - mondta, de nem hagytam, hogy befejezze. Az ajkaihoz hajoltam, ami miatt elhallgatott, majd megcsókolt. 

Tudtam jól, hogy a Szárnyas hős nem a szavak embere, de azért arra sosem gondoltam volna, hogy így tudom meg, hogy az érzéseink kölcsönösek.