BnHA Oneshot /Kérések zárva/

Todoroki Enji x Reader

parkimchi Remélem tetszeni fog. :)

Az első napomon, amikor besétáltam a suliba nekimentem egy piros hajú fiúnak. Nem tetszett neki, hiszen olyan rosszalló pillantást vetett rám, hogy meggondoltam, hogy talán még átvesznek egy másik iskolába. De nem tettem. Inkább segítettem neki összeszedni a papírjait, majd otthagytam. Nem olyan fából faragtak, hogy ennyitől meghátráltam. Viszont a baj most kezdődött. Egy osztályba voltam ezzel az óriással és, mint kiderül ő a híres Todoroki család leszármazottja. Az óriást teljes nevén Todoroki Enjinek hívták. És az első benyomás alapján nem voltunk jóban, de lassan beleszerettem. Nem tudom, hogyan és mikor, de megtörtént. Emiatt folyamatos veszekedéseink minden napossá váltak. Minden kis dolgába belekötöttem.

Angolon kiosztották a dolgozatokat és több pontot kaptam, mint ő. Kinevettem, ami ő is észrevett, majd összeszorította a kezét.

- Nocsak Todoroki-kun mégse vagy olyan tökéletes? – kérdeztem, amikor kiment a tanár.

- Neked mi közöd van hozzá? – kérdezte ingerülten.

- Csak véletlen megláttam, hogy az enyém jobban sikerült.

- Persze. Biztosan el is hiszem neked, hogy véletlen volt. – mondta és a padom mellett állva összefonta a kezét.

- Most azt mondod, hogy direkt néztem meg? – álltam fel én is és szikrákat szórtak a szemeim úgy, ahogy az övéi is.

- Pontosan. Nem lehet véletlen, hogy megláttad.

- Talán rejtegetted? – kérdeztem nevetve, mire elpattant nála a húr és felborította a padot, de ezt a tanárok már megszokták.

- Nem rejtegettem semmit, de te a kis minden lében kanálnak muszáj volt meglátnia. Most már elegem van belőled. – mondta és faképnél hagyott.

- Ne aggódj nekem is.

- Nem bírod ki, hogy ne a tiéd legyen az utolsó szó, nem igaz? – fordult vissza.

- Nem. – mondtam mosolyogva.

De belül féltem, hogy tényleg nem fog velem foglalkozni. Összeszorítottam a hátam mögött a kezem. Nem akartam elveszíteni, hiszen szeretem őt. De most tényleg túlzásba estem, hiszen ezek után, amikor meglátott elfordította a tekintetét. Napokig hozzám sem szólt így egyik nap követtem. Összeszorult szívvel mentem utána a suli tetejére, hiszen mindig itt szokott ülni ebédszünetben. Tudom, hiszen figyelni szoktam. Aktiváltam a képességemet és oda léptem hozzá. Szemei le voltak csukva én, pedig kihasználtam a lehetőséget és megcsókoltam. A könnyeim elkezdtek hullani és elszaladtam.

Szégyelltem magam a tettem miatt, de valahogy megnyugodtam, hogyha tényleg nem fog velem foglalkozni, akkor így talán hamarabb el tudom őt felejteni. De hiába próbáltam ezzel etetni magamat, amikor a szívem is csak érte dobogott. Keserű fájdalommal sétáltam haza. A könnyeimnek nem tudtam ellent mondani. Láthatatlanná váltam, hogy véletlen se lásson meg.

Másnap, amikor beértem a suliba az osztálytársam Hina-chan lépett oda hozzám.

- Úr Isten. Mi történt veled (T/N)-chan? Tiszta karikásak a szemeid.

- Nem igazán tudtam aludni.

Igazából egész éjjel forgolódtam. A tegnapin gondolkoztam. Ha hozzám szól, akkor nem fogok tudni ugyan úgy viselkedni. Ezt tudtam jól, de mégis bejöttem a suliba. Kerültem a tekintetét és ugyan azt csináltam, amit ő csinált. Azzal a különbséggel, hogy én, majdnem elsírtam magam, amikor megláttam. Minden szünetet a tetőn töltöttem. Egyedül voltam a gondolataimmal.

- (T/N)- san. – hallottam Todoroki hangját. – Sajnálom egy kicsit túl reagáltam a múltkorit. Nem akartalak megbántani. – mondta, de nem néztem rá. Háttal álltam neki. Mély levegőt véve mosolyt erőltetve az arcomra megfordultam.

- Ugyan már. Én csak a riválisod vagyok. Nem kellene, hogy bocsánatot kérj tőlem, nem igaz? – kérdeztem, mire összehúzta a szemeit.

- Mégis ki mondta, hogy riválisok vagyunk?

- Hiszen nem? Azt mondtad egyszer, hogy nincsenek barátaid csak riválisaid.

- Így igaz te nem vagy a barátom, de a riválisom sem.

- Nem vagyok versenyképes igaz? – kérdeztem és elindultam az ajtó felé. – Nem baj. Erősebb leszek és le foglak győzni. – mondtam és rámosolyogva kicsordult egy könnycseppem.

- Te nem fogsz engem legyőzni. – mondta és elindult felém és hátráltam. Tudtam, hogy erre harapni fog. – Olyan valaki, mint te, hogy láthatatlanul lopakodsz, oda hozzám az nem győzhet le. – mondta én, pedig nekimentem az ajtónak. Elzárta az összes menekülési útvonalamat, majd fölém hajolt.

- Engedj el óriás- mondtam neki és próbáltam ellökni magamtól, de megfogta a kezemet és kézen csókolt.

- Hallgass már végig. Én nem akarom, hogy a riválisom vagy barátom legyél. Azt akarom, hogy a társam legyél. Ha kell, megfogadom az egész világ előtt, de nem fogom hagyni, hogy elengedj engem. – mondta és közelebb hajolt hozzám.

- Hallgass. – mondtam és befogtam a fülemet. – Ez mind csak hazugság.

- Úgy nézek ki, mint, aki hazudik? – kérdezte, én pedig rápillantottam és elvörösödtem.

- Nem, de akkor sem lehet igaz. Hiszen soha nem adtál egyetlen jelet sem.

- Ahogy te sem.

- De én... - mondtam, de nem tudtam folytatni.

- Inkább hallgass. – mondta és összeérintette ajkainkat.

- Hagyj nem akarok egy olyan hős oldalán lenni, aki nem ért meg engem.

- Te nem értesz engem. Én nem azt akarom, hogy hősként légy mellettem, hanem, mint a feleségem. – mondta én, pedig elvörösödtem. – Szeretlek (T/N). Bár eddig rosszul mutattam ki az érzéseimet, de mostantól meg fog változni, ígérem. – mondta én, pedig hittem neki.

Hagytam, hogy megcsókoljon, majd kézen fogva sétáltunk le az osztályterembe. Mindenki minket figyelt. El akartam engedni a kezét, de megszorította és bátorítóan rám mosolygott. Most már egy pár vagyunk. Nem kell azon gondolkodnom, hogy mit gondolnak mások. Csak mi számítunk és nem ők!