BnHA Oneshot /Kérések zárva/

Dabi x Reader

miina_chan_

Barátok... Állítólag mindig melletted vannak, de amikor baj van hirtelen mégis mindenki eltűnik. Egyszerűbb, ha elég erős vagy, hogy senkinek se kelljen fejet hajtanod. Nincs szükségem barátokra, akik befolyásolni akarnak. Nekem egyedül pontosan elég jó.

Sose akartam hős lenni. Az a mindig mosolygó idióta irritált mindenki közül a legjobban. Viszont, amikor emberek ezrei láttára leplezte le a "csontos" formáját, akkor elgondolkodtam. Megmenteni másokat ugyan annyi, mint ha magamat menteném csak egy kis jótékonysággal van megspékelve. Mondjuk ez nem fogja azt jelenteni, hogy mindezek után hős akarok lenni. Egyszerűen csak akkor cselekszek, ha jelen vagyok. 

Viszont a gondolataim és a szüleim akarata nem volt egyforma. Beírattak a U.A. - ra, hőstagozatra. A képességem megengedte, hogy bármilyen erőm lehessen. És sajnos a lelkesedésem pontosan annyi volt, mint Aizawa-senseinek, mikor tanítani kellett alvás helyett. Nem csak nulla, hanem már mínuszban volt az egész. Egyszerűbb lenne, ha elnyelne a föld. 

A bizonyítványommal a kezemben baktattam hazafelé. Tudtam, hogy ezért nagyon haragudni fognak, de egyszerűen nem vagyok képes azt tanulni, amit nem szeretek. Ez meglátszott a már-már katonás jegyeimen. Belépve az ajtón anyám szinte már repült felém, majd kikapva a kezemből a bizonyítvány és fellapozta. Az arcát mosoly helyett dühös pillantás vette át. Hiszen nem erre számított. Mindketten hősök, szóval azt akarják hogy az legyek én is. Viszont inkább voltak hősök, mint szülők. Mivel ezután eléggé kikaptam, szóval elmenekültem a házból. A munkában szerzett összes stresszt rám dobták. Mint valamilyen nehéz bombázót. Utáltam őket ezért. Csak arra vártam, hogy végre eltűnhessek.

Lekuporodtam egy sikátorban és igyekeztem a leghalkabban sírni, hiszen bármikor megtalálhattak volna. 

- (Y/N) - hallottam a nevemet. - Ha nem akarsz nagyobb bajt előjössz. - mondta anyám én, pedig szó fogadóan felálltam, de ekkor velem szembe állt egy férfi és a kabátját rám terítve a falhoz nyomott és megcsókolt. 

A lábam is beleremegett abba a csókba. Csak kikerekedett szemekkel néztem a férfi türkizkék szemeibe. Nem tudtam mit tegyek. Egyszerűen csak hagytam magamat sodródni az árral. Egyszerűbb volt, mint kifogásokat keresni. Hiszen a férfi csak elrejteni akart a szüleim elől. Amit elég sikeresen tett, hiszen mire feleszméltem, már itt se voltak.

- Eredj haza kölyök. - mondta, amikor elváltunk. Nem távolodott el tőlem.

- Nem mehetek. Nem látod mit tettek velem? - kérdeztem, mire a férfi hátrébb lépett és végig pásztázta a testemet. Az egyenruhám teljesen szét volt szaggatva és a vérem a karcolásokból, karmolásokból szépen lassan szivárgott ki. Az arcomon lila foltok, a szám felrepedve. A nemrégen gondosan összekötött hajam, pedig szépen megcibálva. Ilyenek voltak a szüleim. Többnyire anya. Apa csak kiabált. talán nem is tudja, hogy mit tesz anya, de most egyáltalán nem ez volt a lényeg. - Köszönöm a segítséget. - mondtam és ezzel megszakítottam a kínos csendet. - Megpróbálom valahol meghúzni magam.

- Nem. - mondta és közelebb lépve az egyik kezét az állam alá téve felemelte a fejemet és elmosolyodott. - Elviszlek egy olyan helyre, ahol nem találnak sosem rád.

- Mégis miért?

-Mert igazán érdekes lenne egy U.A. -s diákot a mélybe rántana.

- Amíg nem bántanak, addig nekem rendben van. Nagy hírverést akartok? Legyen. Csak többet ne kelljen a szüleimet látnom.

- Ó, emiatt ne aggódj. Hercegnőként fogunk bánni veled. 

Hónapok teltek el és én rájöttem, hogy ez az a hely, amit kerestem. Tomura Dabi mellé osztott be, ha már összeszedett. Ketten jártuk az utcákat. És már nem féltem attól, hogy a szüleim megtalálnak, hiszen ahelyett hogy azt mondták volna, hogy bántalmaztak, ezért elszöktem otthonról. Inkább azt mondták elraboltak. Vicces ez az egész.