BnHA Oneshot /Kérések zárva/

Dabi x Reader

Hősök? Gonosztevők? Ugyan mi a különbség? Mindkettő ugyan azt akarja All Might visszavonulása óta. Bizonyítani, hogy ő jobb, mint a másik fél. És ezt utálom.

Az utcán sétálgattam és egy doboz mentolos cukorkával szórakoztam, amikor valaki kikapta a kezemből a kis dobozt. Felnéztem az illetőre, aki úgy fogta a dobozt, mintha valami halálos betegséget terjesztene.

- Mi a franc ez? - kérdezte Dabi, mintha sose látta volna.

- A cukorkáim.

- Minek az neked?

- Ha ideges vagyok általában ezeket eszem.

- Árt a fogaidnak.

- Ne velem foglalkozz, inkább mond, mit akarsz?

- Semmit, csak a többiek már nagyon idegesítettek, szóval megkerestelek, hátha te tudsz valami csekély társaságot adni.

- Azt hittem utálsz engem.

- Csak, ha nagyon idegesítő vagy.

- Megakarsz halni?

- Nyugi, nyugi... - nevetett. - Nem lenne a legjobb, ha az utca közepén kezdenénk el harcolni, nem gondolod? Elasztatná a hírnevedet. Egy hős tanonc, aki jóba van velem?

- Most meg jóba is vagyunk? Egyre izgalmasabb dolgokat mondasz.

- Szeretnéd, ha izgalmas dolgokat csinálnánk? - kérdezte és a falhoz lökve felém támaszkodott. Lehajolt hozzám, így az ajkai csak pár milliméterre voltak. - Én felkészültem rá. - ezzel a zsebébe nyújt és kissé kihúzva egy egész csomag kotont húzott elő.

- Te nem vagy normális.

- Ja, megbolondulok érted. - mondta és eltávolodott.

Miért mond ilyeneket nekem? Az egész nagyon jó lenne, de tudom, hogy csak szórakozik. Mindig, amikor komolyra fordulna a helyzet, ő nem megy tovább, mert ott van köztünk az a láthatatlan vonal. Egy U.A. diák és egy gonosztevő nem lehet szerelmes egymásba ezt nagyon is tudom, de istenem, ha ez bűn, akkor miért ilyen helyes? Vagy csak az én szemem rossz?

- Hova mész?

- Gondoltam kiszellőztetem a fejemet. És ekkor jöttél te.

- Megzavartalak?

- Igen.

- Az jó. Legalább valami értelmes is van a napodban.

- És ez te lennél?

- Ki más tehetné szebbé a napodat, mint én? - nézett rám nekem, pedig felforrósodott a vérem.

- Ne beszélj hülyeségeket. - motyogtam magam elé, majd hirtelen befordultam az egyik zsákutcába és a falnak lökve hozzá bújtam.

- Már megint baj van otthon? - simította végig a hátamat.

- Miért van az, hogy én sose vagyok jó? Miért kell nekem tökéletesnek lennem? Miért Dabi, miért? - Meredtem a fiúra, aki magához ölelt és simogatta a hátamat.

- Nem tudom, pedig te így vagy tökéletes.

- Olyan jó, hogy itt vagy nekem. Örülök, hogy találkoztam veled. - mondtam és ellökve magamtól egy csókot leheltem az ajkára, akit meglepetésemre viszonzott. - mosolyogva toltam el magamtól újra és a tömegbe belépve eltűntem a szeme elől. Még hallottam, ahogy a nevemet kiabálja, de figyelmen kívül hagytam, hiszen a könnyeim ezerrel potyogtak.

Miért kell nekem egy másik országba költözni? Miért kell itt hagynom őt? De inkább arra vagyok kíváncsi, hogy miért szeretem őt ennyire?

Hazamentem és befejeztem az összepakolást. Mindkét szülőm elismert hős és 2 évet Amerikába fogunk tölteni és ebbe nekem nem volt beleszólásom. Csak egy taknyos kölyök vagyok semmi más.

Köszönöm, hogy elolvastad. A rész KasumiHotaru - nak készült. Remélem tetszik. 😊

Azért nem ilyen rövid résszel készültem. 😉

Azóta eltelt a 2 év. Dabi rengetegszer keresett, de kikapcsoltam a mobilomat, hogy ne tudjon rám találni. Az iskolát itt fejeztem be és ezzel búcsút mondhattam Dekuéknak. Ami szintén nagyon fájt. De most újra itt állok Japánban az új házunk előtt és még nem állok arra készen, hogy felkeressem. Inkább bekapcsoltam a telefonomat és elolvasgattam az üzeneteit, amit az eltelt időbe küldött, viszont fél éve egyetlen SMS vagy hívás sem jött tőle. Akkor lemondott rólam? És én, pedig vártam, hogy visszajöhessek hozzá? Ez túl sok volt nekem.

Felkeltem az ágyamról és felöltözve kimentem az utcára. Ugyan azt az utat jártam végig, mint vele aznap és megálltam, amikor megláttam azt a helyet, ahol megcsókoltam. Könnyes szemmel néztem a helyet.

- Dabi...

- Mit akarsz? - hallottam meg a mogorva hangját a sötétből.

Nem válaszoltam semmit csak elmentem a hang irányában, amikor megpillantottam a ládán fekve. Karjával eltakarta a szemét. Tényleg semmit se változott. Hátra fogtam a hajamat és megcsókoltam. Azonnal kipattantak a szemei és rám nézett. Eltolt magától és alaposan végig mért.

- Miért?

- A szüleim ezt akarták. - sóhajtottam.

- Komolyan elgondolkozom azon, hogy ne öljem e meg őket. - mondta, majd felém nyújtotta mindkét karját és szorosan magához ölelt.

Nem hazudok. Ez alatt a két év alatt nem tudtam sírni, de ami eddig felgyülemlett azt most mind kieresztettem.

- Sajnálom, sajnálom, sajnálom.

- Mi lenne, ha elmennénk egy nyugodtabb helyre? - kérdezte és kisimított egy tincset az arcomból.

Lágyan megfogta a kezemet és a fejemre húzta a kapucnimat. Elindultunk valamerre, de nem figyeltem, ugyanis a könnyeim elhomályosították a látásomat. Amikor kinyitott egy ajtót akkor felnéztem és rájöttem, hogy a lakásában vagyunk, amit nagyon jól ismerek. De még most sem engedte el a kezemet csak tovább vezetett a hálója felé. Leült az ágyra és magához húzva elfeküdtünk az ágyon. Olyan szorosan bújtam hozzá, amennyire csak lehetett.

- Dabi... - néztem fel rá.

- Hm? - nézett rám miközben a párnáján könyökölve tartotta a fejét és engem nézve a hajammal játszott mosolyogva.

- Szeretlek.

- Ne lopd el a szerepemet.

- Tessék?

- Már elterveztem, hogy bevallom neked, hogy szeretlek, ha visszatérsz, de megelőztél. - mondta és felém kerekedett. - Tudod te milyen nehezen bírtam ki nélküled? Bele se merek képzelni, hogy mi lett volna, ha meghalsz? Lehet utánad mentem volna.

- De én nem hagytalak volna itt. - mondtam és a kezemet az arcára raktam.

- Ne tedd próbára a tűrő képességemet. - mondta és megcsókolt. - Szeretlek, (Név).

- Én is szeretlek Dabi.

Aznap este a karjaiban aludtam el. És másnap a szüleimnek fel sem tűnt, amikor délig nem mentem haza csak annyit mondtak, hogy vigyázzak, ki ne derüljön, hogy ki a Mi tesorom (kedvesem).

Fene az olasz vérébe, apámnak. :)

Naaaaa? Hogy tetszik? Ki hitte el, hogy vége van a közepénél?