BnHA Oneshot /Kérések zárva/

Iida Tenya x Reader

Gamerfox900

Gyerekkorom óta ismerem Tenya-t. Olyan volt nekem, mint egy nagy testvér. Mindenben segített nekem lévén, hogy egyke vagyok. Nem volt semmilyen segítségem, hiszen a szüleim mindig dolgozni voltak. Ezért az ideje nagy részét mindig azzal töltötte, hogy rám vigyázott. Bár telt az idő és én már abban a korban voltam, amikor nem lett volna szükség arra, hogy átjöjjön, de ő mégis ott volt és néha a bátyját is hozta magával. Viszont, ahogy telt az idő megváltoztam. Nem biztos, hogy jó irányba.

A kicsi én mindig is hős akart lenni. Olyan tiszteletre méltó, mint Tensei-nii. Viszont, ahogy felnőttem egyre jobban változott a testem és az érzéseim is. Már kényelmetlenül éreztem magam Tenya-nii közelében. Vagy nem is... Inkább zavarban voltam. Mindig, amikor véletlen egymáshoz értünk, akkor azonnal elkaptam a kezem, mert nem tudtam kordában tartani az én bűnös érzéseimet és gondolataimat. Már nem tudtam fent tartani ezt a látszatot. Nem csak a szomszéd kislány akartam lenni Tenya-nii-nek. Közelebb akartam kerülni hozzá, de nem tudtam, hogy tehetném ezt meg. Gyáva voltam. Nem igazán tudtam kimondani, amit szerettem volna és ez igazán zavart engem. Hiába akartam ellene bármit is tenni, az lehetetlen volt az én fejem számára.

Fáradtan zártam be a bejárati ajtót, amikor megláttam Tenya-nii-t, amint éppen visszafelé rohan, mint valami őrült. Vagyis inkább, mint mindig. 

- Jó reggelt (T/N)-chaaaaaaan... - mondta, amikor kifelé rohant.

Ilyenkor semmi mást nem tehettem csak azt, hogy integettem a mögötte suhanó porfelhőnek, mivel ő már sehol sem volt. Vettem egy mély levegőt és elindultam az iskolába, hiszen késésben voltam. Tegnap este túl sokáig figyeltem, ahogyan a szobájában edz.

Hiszen az én szerencsés fejemnek, akkora mázlia volt, hogy a szobáink ablakai egymásra néztek. Emiatt majdnem minden este tudom figyelni a szomszéd szobában tevékenykedő srácot, aki nem lát be hozzám, hiszen sötét van nálam. Ennyi eszem is csak nekem lehet. A könyvekben a szereplők az íróasztalukat teszik oda, de én nem. Án egyszerűen csak lekapcsolom a villanyt, ami miatt a szembe szomszédom nem látja, hogy éppen az ő feszűlő felső testén pihennek a szemeim. Ugyan honnan tudná, hiszen én csak egy kishúg vagyok neki.

Lassan lépdeltem az iskolába, hiszen, ha már kések, akkor késsek rendesen. Az első órát úgy, ahogy volt ellógtam, hiszen semmi kedvem nem volt semmihez. És az okom egyszerű volt. Nem kaptam meg a mai Tenya-nii adagomat. Lassan az érzéseim túl nőnek rajtam, ami miatt eléggé feszülté váltam. Mióta Tensei-nii-nek megsérült a lába alig beszéltünk. Tudom, hogy fontos neki a bátyja, de nekem rá volt szükségem, hogy fent tartsam a higgadtságom. Már az a két szó sem elég nekem. Annyira telhetetlen lettem. 

Suli után észre sem vettem, hogy az iskolája felé vettem az irányt. Amikor megláttam őt a kapunál, ahogyan éppen kifelé igyekszik, akkor jöttem rá, hogy hol vagyok. Zavartan meg akartam fordulni és egy másik úton, ami jóval hosszabb hazamenni, de nem sikerült. Észrevett és utánam rohant olyan sebesem. De későn vettem észre és teljes testemmel neki mentem. Nem. Nem csak lefejeltem a mellkasát. Neeem. Sikerült majdnem fellöknöm, ami miatt, majdnem elestünk, de ő megtartott. Kezeim a mellkasán voltak, amikor feleszméltem. Az ővéi, pedig a derekamon pihentek. Lassan felnéztem és megláttam, ahogyan mosolyogva rám néz. Pár centi választott el minket egymástól, de tudtam, hogy ez a távolság sosem fog közölünk eltűnni, ezért visszamosolyogtam, majd lassan eltoltam magamtól.

- Mit keresel itt (T/N)-chan? - kérdezte.

- Kicsit elkalandoztak a gondolataim és itt találtam magam. - mondtam ki őszintén. - Régen beszélgettünk már úgy rendesen.