BnHA Oneshot /Kérések zárva/

Tamaki Amajiki x reader

Rin335

Visszahúzódó, mogorva, de mégis végtelenül kedves. Ezekkel tudnám jellemezni Tamaki Amajikit, aki A bátyám legjobb barátja és, akit lassan négy éve ismerek. Amióta Mirio elkezdte a tanulmányait az U.A.-n, azóta Tamaki szinte minden hétvégén itt van. Lassan olyan lett, mint a második bátyám. 

Reggel nagy sebességgel rohantam lefelé a lépcsőn, hiszen késésben voltam. Nem is én lettem volna, ha nem alszok el. Egyszerűen csak szerencsétlen vagyok. A bátyám az asztalnál ülve olvasott és reggelizett. De nekem még ennyire se volt időm, mert 5 percem van teljesen elkészülni és elindulni. A tükör elé álltam és igyekeztem gyorsan megfésülködni, de a hajam nem akarta. Ugyanis a fésű beleragadt a hajamba én, pedig már majdnem sírva fakadtam, amikor megláttam a hátam mögött a sötét hajú nevető Tamakit.

- Nyugalom. - mondta, majd lágyan megfogta a kezem, mire elengedtem a fésűt, ami a földre esett.

Komolyan én vagyok a szerencsétlenség királynője. Már csak a koronám hiányzott hozzá, ami a szekrényemen porosodik. Csak az alkalomra vár, hogy megtegyem életem legnagyobb baromságát és jogosan a fejemre kerüljön. Hiszen én és a szerencse olyanok vagyunk, mint a Hold és a Nap. Kerüljük egymást, de azért néha találkozunk. 

- Sa..sajnálom. - kértem zavartan bocsánatot, amikor lehajolt a fésűért és felvette azt a földről.

- Ne tépd a hajadat. - mondta és éreztem, ahogyan lassan elkezdi kifésülni a hajamat. Égett az arcom, de rendesen. Már csak attól képes voltam zavarba jönni, ha a szemünk találkozott. Viszont ő mindig ugyan olyan volt. Nem úgy kezelt, mint a legjobb barátjának a húgát, hanem, mint egy lányt. Én pedig talán emiatt estem belé szerelembe. Hiszen legtöbbször én voltam az, aki a bátyám árnyékába kullogott. De nála nem. Nála én én voltam. Nem egy pótlás vagy bármi, hanem egy lány. Remélem értitek. Igyekszem rendesen megfogalmazni. Nem tudom mennyire sikerül. - Kész is. - mondta és elmosolyodott. Ilyenkor olyan aranyos volt. 

- Köszönöm szépen. - mondtam és elkerülve a tekintetét elindultam az iskolába. 

Hatalmas sóhajjal ültem le a barátaim mellé, majd igyekeztem magamról elterelni a témát. Semmi kedvem nem volt most ezekhez. Néha magam sem értem, hogy miért van ilyen hangulat ingadozásom miatta, de már fel is adtam. 

Nyugodtan telt az iskola idő. Nem volt olyan különleges képességem, mint a bátyámnak, ezért egyszerű iskolát választottam, inkább mint hogy hős legyek. Jobban szerettem a nyugodt mindennapokat, mint azokat a zajos és életveszélyes helyzeteket, amiktől a hírek mindig zengenek. Hiszen a híres neves U.A. minden zűrben benne van. Ő és azok az első évesek kavarják a nagy port, de a legnagyobbat mégis azaz idegesítő szőke tanár kavarja. Mióta nem ő az első számú hős azóta valami mindig történik, hiszen már nincs ott, hogy megmentsen bárkit is. Milyen szánalmas, hogy most már őt kell megmenteni. Mikor észbe kaptam megráztam a fejemet. Nem gondolhatok ilyenekre, hiszen emberek millióit mentette meg. Ledolgozta a saját részét. Most már a következő generáción a sor.

Gondolataimat egy hatalmas robbanás szakította meg. Az iskolánk nyugati szárnya teljesen romokba hevert. Nem sűrűn voltak arra órák szerencsére. De akkor is látni, hogy az épület másik fele romokba dől teljesen lesokkolt. Alig telt el pár másodperc és, mintha eltűnt volna az épület tartása összecsuklott a másik szárny is. Mindenki eszeveszetten rohant kifelé. Nem tudtuk, hogy most mi történik. Csak, mint a csapdába szorult állatok menekültünk. Vagyis menekültek. Én hátul maradtam és segítettem mindenkinek kijutni. Nem vártam, hogy megmentsenek. Hiszen a képességem miatt nekem nem árthatnak a falak vagy a nehéz dolgok. Gyorsan kitereltem mindenkit, de eléggé megviselt a képességem fent tartása és az, hogy mindenkire figyeljek. Valamelyiket abba kellett, hogy hagyjam és sajnos a képességem önkéntesen feladta. Többször kellene használnom. Vagy egyszerűbb lett volna, ha mindig elmegyek edzeni a bátyámmal. Amikor az utolsó embert is elindítottam kifelé, akkor éreztem, hogy a plafon már nem bírja sokáig. De mire bármit is tehettem volna az egész leomlott egyenesen rám. Lassan minden elsötétült.