BnHA Oneshot /Kérések zárva/

Hawks x reader

ReginaErdlyi

Mindig mikor elfáradtam felnéztem az égre. A kéksége megnyugtatott és adott erőt, ahhoz hogy újra kezdjem. Hősök között nőttem fel. A szüleim és a testvéreim is elszántan hősök akartak lenni. Ezzel ellentétben én egy nyugodt életet akartam. Minden hűhó nélkül. Az egyetlen biztos pont az életemben az ég volt. Mindig ott volt és sosem ment el. Nem voltak velem szemben elvárásai. Inkább csak mellettem állt némán. Tudom ez furán hangzik, de ezt érzem. Viszont, ezek miatt lettem az aki. Én voltam mindig a fekete bár5ány és az életemet is így folytattam tovább. Az iskolában már semmi nem érdekelt csakhogy túlessek rajta és beálljak én is a hősök közé. A képességemnek hála, könnyen bejutottam az U.A.-be és még barátokat is szereztem. Viszont ellent mondhattam volna a hősi létnek, de szemtanúja voltam egy olyan esetnek, ahol rájöttem, hogy most az emberi sors a lényeg. Ha akkor irányíthattam volna a szelet, akkor emberek százát menthettem volna meg. Viszont az erőnket nem használhatjuk engedély nélkül. Ezzel a tudattal indultam el a Hős akadémiára, hogy az lehessek, aki életeket ment. Igaz milyen gyorsan változik az emberek hozzáállása?

Este kimentem a házunk tetejére és a szokásomhoz híven a csillagokat bámultam. Teljesen ellazultam és képes lettem volna elaludni csakhogy valami elsuhant a fejem fölött, amit nem igazán láttam, hogy mi lehetett az. Gyorsan felültem, mire szembe találtam magam egy aranyló szempárral. Hangosan felsikítottam, mire befogta a számat.

- Hangos vagy. – igazította meg a szemüvegét a Szárnyas hős.

- Mit keresel itt? – néztem rá értetlenül.

- Toborzok. Hallottam az erődről és felkeltetted az érdeklődésem. – mondta és az ujjával az állam alá nyúlt. – Kedves (T/N)-tan! Mi lenne, ha csatlakoznál hozzám és segítenéd a munkámat?

- Kihagyom. – mondtam és visszadőltem. – Még tanulok és nem akarok egy madár szárnysegéde lenni. – csuktam le a szememet. – Keress másik pali madarat.

- Jajj nekem. Félre értettél. Én nem csak, mint hőst akarlak, hanem, mint nőt. – gyorsan felültem és éreztem, ahogy az arcom felvesz egy kellemes piros színt, amit zavaromban kaptam.

- Beütötted a fejed? Magas volt a nyomás a levegőben és megőrültél?

- Teljesen józan vagyok. – vigyorodott el. – Mindig is kimondtam, amit gondoltam és megszereztem, ami kell nekem.

- De ne én kelljek neked.

- Már késő. Holnaptól velem fogsz edzeni. Én vagyok az egyetlen, aki megérti az égbolt iránti szeretetedet.

- Hagyj békén. – mondtam, de igazából valamiért örültem neki.

- Szeretlek. – mondta és elrepült én, pedig ott maradtam a gondolataimba havazva.

Másnap a suli végekor már teljesen kiment a fejemből a tegnapi beszólása. Éppen a suli kapuján akartam kimenni, amikor erős szelet éreztem a hátam mögül. Megfordultam és szembe találtam magam vele.

- Izé...Hawks-san. Nem lehetett volna kicsit feltűnés mentesebben.

- De igen, viszont abban mi a buli? – nevetett, majd felkapott és felszállt. Kétségbeesetten kapaszkodtam belé.

- Te teljesen megőrültél. – mondtam.

- Az lehet. – nevetett. – Viszont most láthatod a szereteted tárgyát. – mondta én, pedig kinyitottam a szememet és a szemem elé tárult a felhőtlen ég. Mikor beleéltem volna magam a látványba ő elkezdett leszállni.

- Hova viszel?

- Egy helyre, ahol gyakorolhatsz.

Egy hatalmas mező közepén találtam magam. Ránéztem.

- Ahhoz, hogy tisztában legyél az erőddel tudnod kell mindent róla.

- Ennek semmi értelme.

- Ha jól tudom a te képességed a Levegő. Irányítani tudod a szelet?

- Igen.

- És melyiket? Mert a lágy és könnyed szelet egyszerű. A viharos széllel vagy az orkánnal, hogy állsz? Képes vagy rá?

- Nem.. – mondtam. Meglepett, hogy mennyit tud.

- Itt fogsz gyakorolni. Létrehozni is irányítani. Elég messze vagyunk a várostól. A kérdés az, hogy megállítani is megtudod őket. benne vagy?

- Igen. – mondtam és elismertem a tudását.

- Remek, akkor kezdjünk neki. Ciklon, Hurrikán, Tájfun, Monszun, Tornádó és a kedvencem az Orkán. Egy hét alatt fogod őket elsajátítani.

- Rendben.

- Az én segítségemmel menni fog. – vigyorgott önelégülten én, pedig zavartan megvakartam a tarkóm. Hova lett az a nagyszájú lány, aki eddig voltam?

Előhozni, irányítani, majd eltűntetni. Ezeket kellett megtanulnom. Valamiért azt akartam, hogy büszke legyen rám, hogy sikerül. Ezért mindent beleadtam. Esténként könyveket bújtam és az interneten keresgéltem. Mindent fontosnak találtam, ami az erőmmel kapcsolatos lehetett.

- Letelt az egy hét. – mosolygott rám a nyolcadik napon. – Mostantól nincs rám szükséged. – mondta, majd elakart menni, de megragadtam a kezét.

- De igen. – mondtam vöröslő fejjel.

- Ugyan miért?

- Mert szeretlek. – mondtam ki mire felkapott és elrepült velem. Már nem féltem csak kapaszkodtam belé. Egyenesen a házába vitt. Az ágyára fektetett, majd felém támaszkodott és megcsókolt.

- Azt hiszem félre értesz. Az én szeretetem ilyen fajta szeretett. Ha el akarsz menekülni, akkor most menekülj, mert többet nem tudlak majd elengedni.

- Nem megyek sehova. – mosolyogtam rá, mire rám feküdt. – Nehéz vagy.

- Mindig is figyeltelek. A lány, aki lesöpört mindenkit az erejével, aki magányosan tekintett az égre. Aki tisztelte az életet. Ezek teljesen magukkal ragadtak és mire felfogtam volna már beléd is szerettem.

- Bár az én érzéseim le vannak maradva, de én is így érzek. Olyan vagy nekem, mint az égbolt. Mindig meghallgattál és nem szóltál le.

- Kétlem, hogy az ég tudott volna válaszolni. – támaszkodott fel nevetve.

- Tudom. Csak képletesen értettem. – mondtam, mire megcsókolt.

- Értettem én. Csak jó húzni az agyadat. – döntötte a homlokát az enyémnek. – Szeretlek. Nagyon szeretlek. Mostantól nem foglak elengedni.

- Én is szeretlek.